Azaz ahhoz hogy a pokolra juss, először meg kell járnod a poklot.

Szombaton volt életem második 12 órás futása, ahová a megelőző felmérő futások alapján reményekkel telve érkeztem, de sajnos nem sikerült az elvárásaimnak megfelelően, olyannyira, hogy úgy volt nem is írok semmit róla és nem is azért, mert nem sikerült elérni a kitűzött távolsági célt (más célt azért igen), hanem mert annyira kimerültem, hogy totál baromságként értékeltem magamban aznap az egészet és az az igazság, hogy még most sem tudom 100%-osan azt mondani, fúú meg váá és milyen kemény volt és tyű de jó volt megcsinálni, de azért így hogy tudtam aludni is egy rendeset meg végre fürdeni is képes voltam kicsit formálódott bennem a dolog és végül csak a beszámoló mellett döntöttem, ráadásul mindjárt kettőt is kaptok belőle egymás után!

1. Azoknak akik sportolnak vagy döntöttek már egyszer is a nehezebb út mellett

Mostanság kicsit más miatt is vágyok nagyon hosszú futásokra eljárni, mint teljesíteni a távot vagy a megadott időt, a kimerültség, a gödrök és az azokból való (esetleges) kilábalás olyan állapotba hozza az embert mentálisan, amit meg sem próbálok leírni, mert nálam sokkal ügyesebb emberek ezt megtették már, kedvencem a témában Simonyi Balázs Spartathlon beszámolója idénről, ennek az elején minden le van írva minden amiért megéri a végletekig hajszolni magad, ajánlom mindenki figyelmébe: http://nemaze.blog.hu/2016/10/26/spartathlon2016. Itt szeretnék gyorsan visszautalni a bevezetőmben leírt más célra amit sikerült elérni – ez volt az, hogy újból megélhettem egy gödör utáni mámoros magamban beszélős, zenére hangolódós állapotot, ami szerintem ahhoz lehet hasonló mintha drogozna az ember, úgyhogy totálisan megértem őket. A gödör viszont nagyon hamar jött amit ott akkor alig akartam megérteni, pedig elég nyilvánvaló volt, csak már későn esett le. Nem úgy az eső, mert az meg korán…

Az időjárás mintha csak velünk akart volna kicseszni. Négyen mentünk Vásárhelyről a versenyre Hajdúszoboszlóra és út közben arról beszélgettünk még pénteken, hogy csak nem lesz már olyan balszerencsénk, hogy előtte való nap 10 fok napsütés, utána való nap 10 fok, napsütés és szeles a verseny napján meg egész nap eső, ráadásul nem is kevés. Végül nem jött be a tippünk, kicseszett velünk rendesen.
A pálya ismét a strand területén volt kialakítva – szerintem azon kevés emberek közé tartozom akik az ország leghíresebb fürdőkomplexumába még csak futottak, de úszni még egyszer sem voltak, bár idén legalább csurom vizes lettem – nem volt unalmas, idéntől már mindenhol díszburkolat volt így sötétben is biztonságban lehetett botorkálni, a kör mérés elektronikus és kézi, sajnos mindkettő elromlott ahogy hallottam, a köríró lapoknál is voltak eltérések, ami elég bosszantó, főleg hogy volt akinek a dobogója lett felemás, mert mást hirdettek ki harmadiknak, utána mégsem, szóval kavarodás volt belőle – ez is a az eső miatt.
Reggel hétkor volt a rajt, én ötkor felkeltem, hogy még a Narnia-i ügyekre is legyen időm, az se kevés idő mire azt a rengeteg hacukát magamra veszem, mikor mit kell leragasztani, bekenni, volt rajtam dupla zokni, mert bíztam abban hogy nem lesz sok eső, így szandálban rajtoltam (de azért a verseny Crocs papucs ott lapult a táskában), a dupla hosszú nadrág alatt még a szokásos tapadós rövidgatya, felül is tapadós aláöltöző + pulcsi, sál, sapka, kesztyű, ha esne nagyon a táskában ott a vízhatlan esőkabát. Negyed hétkor találkoztam a többiekkel és felvettük a rajtszámot, kipakoltuk az egyéni frissítőket, ami nálam csak sóból, magnéziumból és aminosavból állt, a többit vettem a közös asztalról. Már a rajt is elég kaotikus volt, volt aki még a cipőjét igazgatta, mikor egyszer csak felkiáltottak hogy 3,2,1 és hajrá… Ebben a pillanatban kezdett el szemerkélni az eső is, nem hazudok, pontban 7:00-kor amikor elindultunk. Az elején még minden rendben volt, „pörögtek a körök”, kinél gyorsabban kinél lassabban (ez voltam én), de a tervezett időmön belül voltam sokáig, csináltam a frissítéseket ahogy terveztem és vártam hogy olyan 15-20 km környékén kezdjen jól esni a futás, addigra minden bemelegszik és megerőltetés nélkül tudok haladni, ahogy az két hete Szegeden is sikerült a hatóráson. Azonban nem akart jönni az érzés, sőt, 23-26 km környékén határozottan fáradtnak éreztem magam és ötletem nem volt mi a frászt kezdjek magammal, a tempóm még jó volt, de egyre cudarabbul voltam, közben az eső is jobban rázendített, a pályán egyre több helyen állt a víz, a dupla zokni már nem tudott megszáradni (5 fokos szélben nehezebb is), mert jött az újabb fröccs, így kimentem a kabátért meg átvettem a papucsomat (aminek az orrán a lukakat a francért nem ragasztottam le, hiszen azért vittem, hogy ha sok víz lesz, de az meg a lukakon befolyik, ha előrelátóbb lettem volna nekem lett volna a legalkalmasabb lábbelim a pályán, ugyanis még a vízálló cipőt viselők is tocsogtak a zoknijukban) és visszamentem csinálni a dolgomat. Aztán 35-36 km környékén puff egy gödör. Jó mély volt szerencsére, így annyira magam alá kerültem, hogy ott nagyon kevés választott el attól hogy feladjam a versenyt. Megálltam a táskámnál és semmi értelmét nem láttam folytatni a dolgot, akkor még legalább 7,5 órányi kocogás (és vacogás) várt rám, még a fele sem telt el a versenynek, nem hogy valami fényt az alagút végén még az alagutat sem láttam, hogy tudnék kikecmeregni ebből. Most először Maca is elkísért, de nem kértem hogy segítsen a versenyen, ő a szállón maradt a gyerekek nélkül pihenni, eszembe jutott, hogy még odaérnék ebédre a hotelbe, lefürdenék jó meleg vízbe és délután még tudnánk pihenni, nem kellene itt végig bénáznom ezt a rengeteg időt, mert a távra vonatkozó célom (100 km) elengedtem már régen, aztán ha úgysem lesz meg mirefel legyek itt…

Hogy mi miatt döntöttem aztán mégis csak a folytatás mellett, azt nem tudom megmondani, mert nem emlékszem rá, de tényleg, szóval aki eddig elolvasta nem fog kapni tuti tippet ilyen helyzetekre, fogtam magam átsétáltam a frissítőkhöz, ettem egy jót a sütikből, almából (az nagyon jól esett), ittam egy csomót, feltettem egy 5,5 órás zenei tamtam mixet és lesz ami lesz alapon nekiláttam kocogni. Lassan tudtam csak menni, úgy voltam vele ha már a célt nem érem el, legalább „kényelmesen” haladjak, addig se fázom annyira, na meg az idő is jobban telik, aztán amennyi összegyűlik összegyűlik, a maradékot meg szétosztom azok közt akik kérik 😀 Ezután jött el az a pont érdekes módon, amikor elkezdtem magam nagyon jól érezni, mint a szalonspicc, amikor mindenkit szeretsz és tök jó kedved van, a zenéből az ismerős részeket hangosan dúdoltam, énekeltem azt a kevés szöveget amit belecsempésztek és folyamatosan tudtam kocogni, nem kellett belesétálnom, sajnos a körszámláló elromlott így a 3 körönkénti feladataimat (frissítések – mikor mi) már nem tudtam rendesen csinálni szóval abból egy ad-hoc megoldás született, itt jött volna jól ha valaki folyamatosan figyeli a köreim (persze ha a megborulás nincs) és szól mikor mit kell egyek-igyak-bevegyek, de senkivel sem akartam kicseszni, hogy 12 órát álljon és írja a köreim, pláne hogy az idő sem volt optimális. Szóval nagyon jól éreztem magam, Maca is megjelent nem sokkal ebéd után a pályán, talán egy óra körül, kérdezte hogy vagyok meg ilyenek, de sokat nem akartam beszélgetni se, mert jobb volt haladni annyira hideg volt. Addigra már mindenem csurom víz volt és az egyre nagyobb tócsákat se sikerült mindig elkerülni, amikor az egyik lábbal beleléptem, a másik, előre lendülő lábbal pedig teliberúgtam a felfröccsenő vizet, az az érzés megfizethetetlen és ekkor még mindig nem voltunk féltávnál sem… a köreimmel sem voltam tisztába, a hátralévő időről is kérdezgetni kellett mindig valakit és ahogy jött a jókedv úgy ment is szépen lassan és újra kezdett tele lenni a tököm az egésszel, az 5,5 órás zenei mixnek vége lett nem indult el újra, próbálgattam baszkurálni séta közben, de nem akarta a jót, így már zene se volt, csak a kapucnin szűnni nem akaró eső kopogása, ekkor jött a második mélypont, de nem volt olyan durva érdekes módon, felbontattam a Monster energiaitalt amit vittem ilyen helyzetekre és folytattam a körözést, a többieket kérdezgettem ki hogy áll, mikor lekörözött valamelyikük, Szőllösi Robi az csak ment és ment, elképesztő egy faszi, Endrének is sikerült megborulnia, de ő aztán jobban összeszedte magát, aztán ahogy hallottam Patkós Gabi fejében is megfordult, hogy hagyni kellene a francba az egészet, de mindenki a haladás mellett döntött… a sok hülye 🙂

A következő és egyben utolsó mélypontom akkor következett mikor véget ért a hat órások versenye. Délután négy volt, kezdett sötétedni, 9 órája áztam az 5 fokos szeles időben, a kesztyűm is csurom víz volt, már nem csak a lábfejem fázott hanem a kezeim is és a Monster hatása is kezdett elmúlni, nagyon irígy voltam azokra akik befejezték, én is be akartam megint fejezni, egy jó forró fürdőre vágytam és hogy végre leülhessek, feltegyem a lábam és elájuljak, mert hát ugyan továbbra sem kellett sétálnom, tudtam kocogni, de valami irtózatosan lassan, 8 perc fölötti tempóval és basszus még három óra mindig hátravolt ebből a szarból, mi a frászt fogok itt csinálni, ráadásul jó ha maradtunk 10-en a pályán, jön a sötét, víz mindenütt és még csak zenét se tudok hallgatni. Ezen az állapoton szerintem az lendíthetett át, hogy mikor beértem a kör végén, elindultak a köríró fiatalok összesíteni és hiába mondtam nekik a rajtszámom, hogy írjanak be egy új kört, azt se tudták hirtelen kinél van a 12 órások lapja, ezen jól felbasztam magam és hangosan káromkodva fejtettem ki a véleményem arról, hogy ha már megrohadok ebben a kurva esőben, legalább aki nem ázik figyeljen már annyira, hogy nem kell külön szólnom. Persze nem múlott részemről ezen semmi, de a kevéske összekuporgatott köröcskéim ne emiatt legyenek már még kevesebben. A maradék három óra nagyon hitvány volt, már szinte minden körben ettem-ittam, hogy ne csak kocogással teljen az idő, tök sokat kellett pisálnom is, ennek örültem, mert előtte nem nagyon volt részem benne, igazából arra jó volt, hogy kicsit elgondolkodjak miért alakult itt úgy ahogy és tök nyilvánvaló volt, csak még nem volt tapasztalatom az ilyen időben történő „versenyzésről”, mert bár volt részem hasonlóban a Híd túl messze van túrán, de az korántsem volt verseny és teljesen más volt az edzettségi állapotom is, volt aztán egy jó 40 km-es edzésünk Endrével idén télen, 2 fok mínuszban, havas esővel de annak se volt köze ehhez, amire jutottam ott csendes magányomban, hogy a szervezet számára igen megterhelő mind a hűtési mind a fűtési feladatok ellátása extrém körülmények között. Hűteni ugye izzadással próbál, ha fázik akkor fűt és mivel? Hát persze hogy kalóriával és ha valahol jól jött volna a plusz kalória az itt volt. Hiába van rajtam túlsúly, a hideg miatt a pulzusom se volt szerintem egyszer sem az elején megfelelő tartományban (mert persze mikor nem rakom fel ha nem most – merül az elem és hülyeségeket mér így hanyagoltam) és ezért volt hogy már 26 km-nél elfáradtam, mert úgy mentem mint két hete Szegeden, ahol komfortos volt az időjárás, a magas pulzus pedig kiszedett minden gyorsan hozzáférhetőt a raktárakból, aztán ehettem én ahogy akartam, nem volt visszaút, szóval a vagy nyerek vagy tanulok mondásból a tanulok működött és igazából talán ha kevesebbet „aggódok” napokkal előtte az időjáráson a kétségbe esés felé hajolva és józan ésszel átgondolom mi történhet, akkor megelőzhető lett volna az ennyire korai fejreállás és még akkor sem biztos a sikeres teljesítés, de talán más lett volna a helyzet. Így egy jó kis lecke révén ezt is tudom most már.

Viszont a legdurvább része ezután jött, a végére Maca is kijött, hogy segítsen a végén visszamenni a szállásra meg ilyenek, még fél óra volt hátra mikor elkísért egy körre, amiről tudtam, hogy az már az utolsó lesz, ő sétálva tudta tartani az én futó tempóm, amit csak azért csináltam hogy ne fagyjak meg, képben voltam agyilag végig, a körülményekhez képest jól éreztem magam, gyomorban, fejben is, aztán mikor végeztem összeszedtem a táskámba a cuccom és bementünk a fűtött aulába, így végül is ha azt nézzük feladtam a versenyt, csak negyed órával a vége előtt 😀 Itt aztán elszabadult rajtam a pokol. Levettem az esőkabátot, a sapkám, a sálat, csak a vékony alulöltöző maradt fent, száraz ruha nem volt nálam csak vastagabb kabát  meg egy száraz sapka. Megszabadultam a két zoknimtól és bár tartottam a látványtól, igazából csak fel volt ázva a bőröm mint a strandon, bajuk nem volt, a vékony kesztyű alatt a kezeim is kiáztak, azokhoz kértem száraz törlőt és vacogtam megállíthatatlanul, nagyon csehül voltam és csak egyre rosszabb lett. Kértem egy kis kólát meg mazsolát, de alig tudtam belőlük fogyasztani, a lejtőn nem volt megállás. Megvártam míg mindenki végzett, váltottunk pár szót és kénytelen voltam elköszönni, mert éreztem, hogy egyre rosszabbul vagyok, a hotel 500 méterre volt, szerintem olyan gyors a verseny közepén se voltam mint akkor, iszonyatosan vacogtam végig és félúton jobbnak éreztem ha megszabadulok a fokozódó hányingertől, de légzés „orron be szájon ki” és sikerült leküzdeni, közben mezítláb papucsban sétáltam vissza. A hotel bárjában ülők nem tudom mit gondoltak honnan jövök, de nem is érdekelt. A lépcsőn fel tudtam menni és fogalmam nem volt mit csináljak ha beérek a szobába. Persze első a vizes cuccoktól való megszabadulás volt, ha Maca nincs azokban alszok, ő segített levetkőzni én pedig készültem a következő menetre a hányingerrel. Nagy nehezen lefeküdtem a földre, feltettem a lábaim a székre és vártam hogy valami alakuljon az állapotom kapcsán, Maca addig lement vacsoráért, hátha valamikor az este (éjjel) folyamán fogok tudni enni. Nem drámázok tovább, iskolapéldája volt annak hogy mennyire nem érzi az ember „kiélezett” helyzetben, hogy mennyire szipolyozta ki magát és amikor vége fogja magát és összeesik, bár attól szerintem messze voltam, de tavaly ennél azért jobb állapotban fejeztem be közérzetileg a versenyt, izomzatilag viszont sokkal rosszabban. Tettem egy hamvába holt kísérletet a fürdésre, de a vizes ruhák több órán át fényesre csiszolták testem bizonyos pontjait, így ahol nem égetett a víz ott egy kis tusfürdővel próbáltam valami kellemesebb szagot magamra applikálni, felemás sikerrel. Egy Narnia-i látogatás nem szerepelt a terveim között, de a szükség nagy úr, ahogy egy balzsamos-popsikrémes-testápolós wc papír is az lett volna, de mivel nem volt így maradt a normál, aminek az égett felületen végzett munkája nem múlt el ordítás nélkül. Kénytelen voltam mindent újra vazelinnel bekenni, mert feküdni is kellemetlen volt ha összeértek a felületek hónaljban és hajlatban és olyan este 10 óra felé végre tudtam enni egy keveset, éjfélkor pedig elaludni, de a pihenés minden volt csak jó nem 🙂 Az most tegnap este volt nagyon király, a dörzsölések behegesedtek, a fürdés maga volt a mámor, az alvás pedig olyan mély, hogy félig még mindig ott vagyok. Tegnap (vasárnap) csak a térdeim fájtak, a hidegben nagyon sokat kaptak, de mára már helyrejöttek és némi comb izomláztól eltekintve jól vagyok, holnap szerintem ki is fogok menni egy keveset kocogni, erőnlétileg tehát tavalyhoz képest jobban állok úgy érzem. Ezzel végére is értem ennek a kalandnak és mivel ez a pozitív része a bejegyzésnek így illik valami jó végszót idebiggyeszteni: ez is egy olyan feladat volt mint a többi, csak nehezebb, sokkal nehezebb mint amikkel eddig találkoztam és végül a feladat szempontjából sikerült a jó döntéseket meghozni többször is a futás alatt, a tapasztalatokat, tanulságokat elrakjuk jó mélyre, hogy legközelebb okosabban álljunk rajthoz, mert abbahagyni nincs értelme 🙂 Azért a rövid kis szakaszért a versenyen, amikor szalonspiccben kocogtam, azért érte meg csinálni az egészet, az mindennel felért! Eredményt még nem tudok, ha jól számoltam egy dupla maraton sikerült (84-85 km), ha igaz…

2. Azoknak akik szerint nem normális dolog szélben, esőben, hidegben 12 órán át körözni vizes ruhában egy strandon:

Igazatok van, tényleg egy nagy baromság volt az egész!