Mindenki egyért…

Hatalmas köszönet illeti idén két jóbarátom akik elkísértek erre az öncélú kocogásra és Torta vállalva az egész napi rohangálást, unatkozást illetve másikuk feladva fenekének amúgy se sok kerekségét, egy horpadással az ülepén lesz kénytelen leélni hátralevő életét, mert 14 órányi bicikli nyeregben ülést nem lehet megúszni nyom nélkül, de Töci ezt is vállalta miattam, hogy idén úgy próbálhassam meg teljesíteni az UTT 130 km-es távját, ahogy eddig soha. Full service-el.

Köszönöm a családjaiknak és az enyémnek is hogy nélkülözni tudtak minket a hétvégére, minden perce megérte, az is mikor a verseny előtti este a szálláson borozva sírtunk a röhögéstől mint anno kosáredzés után és az is mikor eldöntöttük egyikünk sem kívánja tovább este nyolckor a botorkálást.

Nem volt nehéz pillanat elengedni az idei versenyt. Persze én mindig elhiszem hogy meg tudom csinálni (jó tavaly meg előtte annyira nem), mert ha az sincs, kár odamenni, sőt még menet közben is volt olyan mikor szenttül hittem, ez innen meglesz. És nem 10 km-nél volt ez 🙂 Viszont teljesítési kényszer egyáltalán nem volt rajtam, örömfutásra készültem tartson ameddig tart, tudtam idén a korábbi hónapokhoz, sőt évekhez képest sokat edzeni és nem is gondolom hogy az edzetlenség lett volna a fő ok, több hosszabb edzés kellett volna a rohadt frissítés miatt, hogy találjak valamit amit sok órán át tudok enni és ad is energiát és nem fordul fel a gondolatától is a gyomrom 4 óra után. Mert egysíkúra sikerült nagyon sajnos, ez a része valahogy hiába tudom hogy fontos, sose foglalkoztatott annyira amennyire kellene. Mindig kapkodva, ad-hoc jöttek az ötletek, ha épp működött se tudatosult hogy mi miatt, ha nem akkor ráfogtam hogy nem edzettem eleget, szóval tudom hogy enni kell, de szarul csináltam most is. Pedig ki voltak számolva az adagok idén és nem is volt velük baj 4 órán át, aztán viszont megundorodtam tőle és többet nem is ettem belőle.

Az ivás az ment, megvolt mennyi vízben oldjuk fel az izót, e mellé nyomtam még vizet és még így is kevés volt. Annyira bíztam benne, hogy végre idén megkönyörül az időjárás rajtunk és hűvös, esős idő lesz, de az eső elmaradt és Töci szerint a bringán jó idő volt, én megint mint egy kazán úgy éreztem magam, jegeltem állandóan, de ömlött rólam a víz, folyamatosan locsoltam magam, tűző napsütés nem volt, de igencsak lebarnultam megint.

Mint írtam az első 4 óra nagyon szépen eltelt, 20 percenként jelzett az órám a frissítés miatt, Töci is beleszokott mikor mit és hogyan kell adjon, nagyon szépen haladtunk, nem siettem 6:40-6:50 körüli tempót mentem, a frissítést sétálva vettem magamhoz, a pontokon nem kellett megálljak, ezen rengeteget tudtam nyerni a korábbi évekhez képest, Töci pedig folyamatosan egyeztetve Tortával töltötte a bringa tartalékait a pontokon majd jött utánam. Sajnos rengetegen voltak a pályán és nagyon sokáig, este 6-7 ig mindig csilingelt valaki vagy autó jött, szegény Töci elém jött, mögöttem haladt, egyensúlyozott míg sétáltam (bár nem tud saját elmondása szerint :)) így ugyan nekem semmi dolgom nem volt, neki folyamatosan kellett figyelnie, elég idegörlő volt, ismerve őt nem is értem hogy bírta ilyen jól (persze azért néha kifakadt :)).

30 km környékén jártunk mikor már éreztem, ezt a kaját nem bírom most megenni (a régi kukoricadarás, chia magos, agávé szirupos fahéjas lepényem vittem, kiszámolva a szénhidrátot egy órára), ittam izót meg kólát, bevettem az aminosavat meg a sótablettát, de éreztem teljesen fel vagyok puffadva és nem akar megindulni a trubadúr líra ott alul, hogy könnyüljön a hasam, hiába kellett elmenjek toi-toiba 25 km-nél. Így a szilárdat kihagytam, viszont menni kellett tovább, ami ugye fogyasztja az esetleges tartalékokat és egy szint alá nem kéne menni, szóval valamit ki kellett találni.

Mivel jégért meg kellett álljak az asztaloknál ha csak röviden is, addig mazsolát, aszalt áfonyát ettem gyorsan kiegészítve néha egy kis sóspereccel, de ott már nem volt matek hogy hány gramm szénhidrát per óra meg ilyenek… Viszont inni muszáj volt, a gyomrom a sok folyadéktól amit mellé megittam, megállni látszott, kevés volt a szilárd, de kaja nálam csak hányingeres lepény volt, riasztottuk Árpit a következő pontra hozzon kis sajtos pogácsát vagy valami péksütit. Ez kicsit megkötötte a folyadékot a gyomromban és szénhidrát is van benne, hátha.

Bejött. Az első maratonnál már jobban voltam, visszaállt a korábbi tempó, viszont fejben kicsit a rendszeresség elment, nem igazán követtük mikor mi történt, egyedül az izót követtük óránként meg a tablettákat, Töci nagyon ügyesen erőltette rám a dolgokat, pedig először csinált ilyet, tök profi volt, ahogy Torta is minden kívánságom teljesítette (már ami a frissítést illeti :)), ámde itt már ahhoz tudnám hasonlítani a helyzetet mintha egy gerendán egyensúlyoznék ami az energetikát illeti. Annyi mindig volt bennem, hogy az agyam a helyén legyen, nem esett le a cukrom nagyon, hiszti nem volt hogy nem akarom, folyamatosan azon gondolkoztam hogy tudnánk megoldani az enyhe kalória deficitet. A gondolkodást kicsit félbeszakította a tavaly átadott 33-as út melletti bringaút, ami 55 km kocogás után iszonyatosan lehangoló, jobban mint a gát, de ne kérdezzétek miért, a gáton is vannak 5-6 km-es egyenes szakaszok, de itt ordítva káromkodtam, holott kocogtam folyamatosan, nagy gond nem volt, haladtam szépen, de totál kiborított az egyhangú vég nélküli egyenesek benne pár emelkedővel amin muszáj volt sétálnom, lefelé pedig ugye mégrosszabb menni utána.

Kitaláltam, hogy van 20 perc előnyöm a szintidőhöz, de ki is mehetek belőle, csak a végén ellenőrzik, nem számít, ha úrrá tudok lenni a kalória hiányon vissza tudom hozni, szóval kezdjünk tiszta lapot az első kör végén, leülök, bekenem a lábaim relax, hűsítő géllel hogy kicsit felfrissüljenek, kértem Tortától egy hotdogot, azt félig megettem ülve végre, nyolc és fél órányi talpalás után, nyomtam rá kicsike Snickerst, ittam nyugiba vizet és vártam egy pár percet hogy megnyugodjon a gyomrom. Nem volt gond az újraindulással, még maradt 5 perc előnyöm, sétálva szépen elindultam ugyanarra a körre csak visszafelé és vártam a csodát, hogy erőre kapok.

Valami biztos történt, mert visszafelé valahogy hamarabb vége lett a 33-as út melletti szakasznak, annyira nem idegesített, szintidő táján tudtam haladni és tisztában voltam vele hogy ez még nem elég, viszont emlékeztem mi történt Szegeden anno az éjszakai 12 óráson, teljes újraéledés – igaz ott egy órányi pihi után, itt már ennyi időm nem volt. A helyzet javult ugyan a korábbihoz képest, de éreztem keveset, kb. a határon lehettünk szintidő tekintetében, kezdett fájni a talpam és nagyon nagyon melegem volt, öntöttem magamra a vizet, jegeltem, de nem tudtam fázni, ez így nem lesz jó, kértem Poroszlóhoz 75 km-nél a széket és a polifoamot, le kell feküdjek, fel kell rakjam a lábaim kicsit, be kell vegyek egy Algopyrint és enni enni enni, édeset, csokit, pogácsát stb. Ha 20 perc 20 perc, nem érdekel van még bőven a távból ha a helyzet megoldódik vissza tudom hozni, viszont idejét nem tudom mikor pisiltem utoljára pedig sokat ittam és hát még mindig nem indult be a d-dúr kantáta alul amitől kicsit enyhülne a nyomás a hasamban, ez volt a legfurább egész nap, máskor a sok rázkódástól ezek mindig jönnek ütemre, most nem akarták a jót, de nem emiatt voltam úgy ahogy, ez csak kis kellemetlen körülmény volt.

Míg ott feküdtem hanyatt a váltóponton a sok ember között, fölöttem magasodott a két majd két méteres őrangyal, egy másik futóhoz érkezett mentő, mert a görcsöt nem tudták kiszedni a combjából. Egyszercsak elkezdtek kiabálni, hogy „Itt egy másik! Itt egy másik!” 😀 Őrangyalaim jelentették, hogy velem minden oké, én csak pihenek, de jól vagyok, én is azonnal szóltam, nehogy betegyenek a mentőbe 🙂 pedig Töcinek a fejében itt már biztos megfordult, hogy nem bánná… fájt a térde, egyre kényelmetlenebb volt a kocogás-séta-kocogás-séta sormintát lekövetni, de hősiesen tűrt, nem szólt egy szót se, csinálta a dolgát mellettem.

A földről felkelve alig bírtam elindulni, persze hogy azonnal lemerevedett minden, de tudtam ez csak átmeneti, szépen lassan sétálva emeltem fel a tempót kocogásig. Itt eléggé oda kellett figyeljek, mindennel arra összpontosítottam hogy kocogjak. Ne gyorsgyalogoljak, hanem kocogjak mint az elején. Kezdett hatni a gyógyszer, enyhült a talp fájás, ami annyira nem volt vészes egyszer sem, legnagyobb meglepetésemre egyszer kellett megállnom leragasztani a jobb bokám dörzsölés miatt, ugyan fájt a talpam, de annyira egyszer sem hogy hátráltasson, nem is miatta vettem be a gyógyszert, inkább az iszonyatos katlan érzésre, mintha lázas lettem volna olyan volt, a talp enyhülés csak plusz volt a sztoriban. Egyre jobban ment a dolog, Sarudnál csak a chip ellenőrzés miatt álltam meg és már mentem is tovább, a 83. kilométerem 7:12-re sikerült, úgy éreztem meglett a megoldás, egy-egy percet vissza tudok hozni a kb. 25 percnyi hátrányból kilométerenként.

Igen ám, de ahogy jött a jókedv, úgy ment. Amit bevittem a 75 km-nél, az segített hogy szépen jussak el a második maraton végéig, de ezalatt a 9 km alatt csak a folyadék ment leginkább, alig ettem szilárdat, azt is össze vissza, aszalt cuccot kovászos ubival és paradicsommal lefojtva, majd Monster energia itallal gumicukrot, ami volt nálunk meg az asztalokon és amihez éppen kedvem volt, de táncolva az energetikai gerendán ez édeskevés, egyre jobban lassultam, már 35-40 percre nőtt a hátrányom és volt hátra kb. 42 km.

88 km körül a Tisza tavon nyaralók és futók egy hatalmas puffanásra lehettek figyelmesek. Szóltam Töcinek, hogy ezt már – átgondolva sokszor magamban a dolgot – csak matematikailag lehetne teljesíteni, nekem nem fog menni. Menjünk el 98 km-es pontig, ott Torta becsatlakozik mellénk és a 100 km-es aszfalt matricához elsétálunk együtt fotózkodni. Ekkor esett le az a kő Töci szívéről amit mindenki hallott 🙂 Közben kisebb puffanások is történtek, mert végre az összekuszálódott gumislag a hasamban kiegyenesedett, utat engedve sok köbméternyi metánnak, amivel kb. 0.3 fokkal emeltem a bolygó átlaghőmérsékletét, de nem voltam Green Peace-es hangulatban.

Míg közben azért 8 perc feletti ezrekkel próbáltam haladni, hogy mihamarabb elérjünk oda, átbeszéltük újra és újra a helyzetet, nem volt olyan megoldás a kezünkben ami gyors és hatékony, még a szőlőcukor sem, pedig már abból is ettem folyamatosan. Persze az edzéseim biztos nem voltak elegek ehhez, de az érződött, hogy amikor volt tartalék akkor tudtak dolgozni, a második maratoni előtti kilométerek tök jók voltak. Az agyam viszont végleg elengedve már ezt az egészet lekapcsolt teljesen. Annyira furcsa, hogy ha mondjuk ezt 75-nél döntöm el, akkor ott fog leállni a szervezetem, itt is míg nem volt meg hogy mindjárt vége, tudtam futómozgást végezni, csak lassú voltam, kevésbé fájt a minden, azonban onnantól hogy meglett: már csak kb. 8 km és vége az egésznek, 1-2 km alatt annyit romlott az állapotom, hogy sétálni is alig bírtam. Töci is már leszállt a bringáról, vissza se ült én pedig mondtam neki hogy szarok arra kurva 100-as matricára, ki a pöcsöm érdekli, hogy még elkínlódok 2-3 kilométert, nem tök mindegy hogy 96-97 vagy 100… 92 km körül jártunk, 96 km-re volt a következő pont (ott közel volt egymáshoz kettő, 2 km-en belül), az a 4 km is valami 40 perc volt, szóltunk Tortának jöjjön elénk, nincs 100-as, menjünk haza. Töci szervezete is hasonlóan reagált, mondta hogy teljesen lekapcsolt az övé is, ha mondanám hogy menjünk végig valahogy ugyan felülne még, de szerintem ő se gondolta komolyan, csak nem mondhatott mást kísérőként 🙂

Ez egy részemről kimaxolt verseny volt, ennyit tudok most, ha lenne valami varázs módszer a tökéletes frissítésre a folyamatos gyakorláson és próbálgatáson kívül (és még akkor is kiderülhet hogy aznap épp valami nem működik), tovább jutottam volna, még ha akkor se sikerült volna feltétlen beérni, de én erre a versenyre büszke leszek. Nem úgy leszek büszke mint az első UTT-re ami sikerült 2017-ben, hanem kicsit máshogy, valahogy azt éreztem, hogy ugyan az eredeti elgondolás a kajálásra nem működött, de végig éretten kezeltem a dolgot, egy darab hisztim nem volt – leszámítva mikor már a 100 km-t se akartam – és (sajnos) több mint 110 kilóval, mezítláb egy saruban majd 100 km-t tudtam teljesíteni. Lehet valaki ezen most mosolyog, a tavalyi és az előtti kínlódásomon ugyanitt lehetett is, meg felőlem most is nyugodtan, egyáltalán nem zavar.

Bennem nem maradt tüske, először jött velem biciklis kísérő ilyen hosszan, minden a helyén volt, profin felkészültünk, mindent megtettünk, ki-ki a maga feladatát maximálisan ellátta és mindemellett rengeteg élménnyel is gazdagodtunk, sokat nevettünk, iszonyatosan elfáradtunk és eldöntöttük, hogy így hárman megpróbálunk örökbe fogadni egy 13 éves fiút. #acsaladazcsalad