Ha már a Facebookon láttad mi volt a hétvégén és elkönyveltél totál hülyének, annak van alapja, csak picit hagy árnyaljam a képet ezzel a beszámolóval 🙂
(Ez a beszámoló tartalmazni fog kivételesen pár kisebb videót is, nem vágtam őket, elnézést az amatőr kamera munkáért és az elhangzó trágár szavakért, ezek megtekintése kiskorú számára nem ajánlottak)
Sajnos a téli alapozás két buta sérülés miatt fogalmazhatunk úgy, hogy elmaradt. Ettől nem kicsi rossz kedv lett úrrá rajtam a futás kapcsán, hirtelen felindulásból lemondtam minden versenyemről fejben, minek odamenni stb. ahogy ilyenkor kell picsogtam magamban és híztam a zabálástól… Aztán kezdett látszódni az alagút vége és már régóta szerettem volna alföldi gyerekként kicsi hegyeket is látni, ott futni, saruban, mezítláb a természet lágy ölén, na meg végre kis felfelé-lefelé, hátha más izmok is dolgoznának, áhh, annyi előnyt tudnék felsorolni hogy kár folytatni. Janinak a futócsoportból jeleztem hogy itt az idő, ez az év a mindent vagy semmit éve lesz, menjünk, hogy ha puding is vagyok legalább szép helyen legyek puding, kitűztünk a második sérülésem előtt két jó hosszú „edzést”. Mindkettő kellően elrugaszkodott a valóságtól, így nekem való. Felkészülve semmi értelme odaállni. Ebbe kicsit belerondított a második, bokámat érintő sérülés, így a március másodikára kitűzöttet kértem, legyen csak egy 30 kilométeres. Mondta oké.
Nem hagyott nyugodni… utazunk ennyit és ne legyen terep maraton, csak mán… Jani benne volt, könnyű neki, ilyeneket edz jó ideje, küldött is egy útvonalat. 47 km – 1800 méter szint – 6 óra alatt letudta (erre mindjárt visszautalok).
Megkérdeztem többször, hogy az útvonal olyan hogy én 106 kilóval egy aszfaltos saruban tudok ott menni? Azt mondta igen. Ez nálam úgy csapódott le, hogy ilyen turista utak mint mondjuk a Szalajka völgyben, csak korlát és aszfalt nélkül, egymás mellett, letaposott úton megyünk, kocogunk ha tudunk, szép a táj, élvezzük.
Megkérdeztem hogy mikor tudunk vizet vételezni, mert én az izzadósabb fajtából való vagyok, óránként kell a 0,8-1 liter folyadék, ó persze, megoldható, max 15 km-enként, de tud ő is adni ha kellene a hátizsákból… hát mondom sok akadály akkor nem maradt, Jani leszaladta 6 óra alatt, de ő nem én vagyok, legyen 8 óra nekünk, menjünk.
Mint kiderült a bázis Szobon lesz, ahol a feleségem rokonai laknak, így már mindjárt jött a család nagyja is, a legkisebb maradt, tudtam hol megaludni a happening után, kellemes időt mondtak, én pedig készen álltam 😀
Előző nap vendégek jöttek, kis csülök, bor, kevés alvás, hajnali indulás, logisztika ezerrel, Jani felvétele Pomázon, irány Szob, lepakolás, rokont megkértem hogy Drégelypalánkról ahonnan a rajt lesz a kocsit hozza már vissza. Terv szerint Szobra értünk volna célt, de ez a műúton is kurva hosszú volt, pedig nem gyök kettővel gurultunk. Na de odaértünk, gyors fazonigazítás, 1 liter izó bekeverve a két kulacsba, GPS, stb…. INDULÁS!
Persze azonnal egy kellemes kis emelkedőn indultunk, bemelegítés nélkül, minek az, úgyis lassan megyünk (egy hülyeség), faluból aztán rátértünk a terepre, de tök jó volt, az jött amit vártam, de ez sokáig nem tartott 🙂 Jött Drégely vára.
Ehhez vezetett fel kétféle útvonal: 750 méter hosszan, lankásan vagy 280 méter hosszan, egyenesen fel. Itt tértünk le először arról az útról, amire sose tértünk vissza 😀 Ez egy igazi kaptató volt felfelé. Száraz úton legalább, emelgettem a csülkeim, azok meg a túlsúlyos felsőtestem, a pulzusom gyorsabban mászott fel, mint a Tesla P100D sebesség mutatója, de hát itt vagyunk az elején, ne bénázz már Csicsó, menjél…
Felérve persze sikerült pihenni picit…
Miután lemásztunk a várból, folytattuk utunkat tovább a piros jelzés mentén, ahol is jött a második meglepetés… egy frankó dagonya, amit jól meg is dolgoztak a munkagépek… jött a merülés, talpra sár tapadás, hol a francba menjünk el és társai. Végül a fák másik oldalán a dzsindzsásba ami még tavasz révén csupa kopasz – sikerült kikerülni.
Persze közben rájöttem, rohadtul messze vagyunk attól a tempótól amit Jani nyomott is, nem is értem hogy csinálta, szerinte csak simán mérges volt és nyomta, de én akkor sem hiszem. A terepfutóknak sem hiszek 🙂 Ez kizárt.
Meneteltünk rendületlenül, ahogy a pulzusom engedte. Persze innentől már ha volt választás hogy menjünk nyílegyenesen a Saturn V rakéta állványának megfelelő meredekségű vonalon vagy a nyugdíjas kerülőn, akkor a kerülőn mentünk…
Ilyen választásból egy volt.
Csak kinyírtam volna magam feleslegesen, bár meg kell hagyni, se savasodás se beállt izom, vádli, comb nem jött elő és egész jól voltam energetikailag, csak néha az emelkedőn meg kellett állnom egyszerűen, mielőtt a szívem átugrik a hátizsákomba.
A meredek cucc tetején átváltottunk ereszkedésbe picit, ami hasonlóan meredek volt és hát itt sem volt barátom a gravitáció, megdolgoztak a combjaim azért hogy ne száguldjak lefelé a lejtőn fától fáig. Lefelé menetben is teljesen jól tartott a saru egyetlen egy pántja ami a nagy lábujjam és a mellette lévő között húzódik, gyakorlatilag azokon volt a testsúlyom, mivel a poros talpam kicsit csúszott az egyébként nagyon jól tapadó talp felső részén. Még vizesen is jól tart, de egy vaddisznós feltúrt szakaszon ahol eléggé lehetett süppedni elég sok por került be a talpam és a saru talpa közé, amik nagy része kis rázás hatására eltűnik, de amik begyógyulnak a talpamba, azoknál kézzel kicsit rá kell segíteni. Szóval emiatt a por miatt kicsit jobban összehúzódott a lukam lefelé menet mint mikor mondjuk itthon ülök a TV előtt és nassolok, de sikerült leérni és végre jött egy kis jutalom.
Mert ha jön egy nem várt akadály, a természet kompenzál és lehetőséget ad arra, hogy megtisztulj, feltöltődj, élményekkel gazdagodj, kikapcsolj…
Hát hogy a viharba ne gázolnék át, nem is értem minek kerestem száraz utat, erről szól ez az egész sarus szarakodás idefent, mivel sütött a nap, 5 perc után már totál száraz volt a lábam és felfrissült 🙂
Ezt követte még egy átkelés, ahol már nem gondolkoztam, mentem egyből, mondom, sőt, ki is öblítem kicsit a lábam alól a cuccot, de olyan rohadt hideg volt a patak, hogy égette a lábam, így amint tudtam menekültem belőle 😀
Vizesen aztán nem várt más mint ez…
Felfelé megint, állítólag valami csodás hely felé és majd ott ebédelni fogunk mert micsoda kilátás meg minden, csak nekem oda valahogy fel kellett jutnom és ezen az emelkedőn kb. 3x álltam meg és nem azért mert a lábam nem bírta, azoknak még mindig nem volt semmi baja, egyszerűen annyira ziháltam, muszáj volt „pihenni” ami abból állt hogy nem mozogtam, de ugyanúgy kapaszkodtam minden lábujjammal az összes elérhető fix pontban 🙂
Felértem és valami elképesztően csodás látvány tárult elém, igaza volt Janinak, megérte feljönni.
Ebédelni azonban nem tudtam, mert nyálam nem sok volt, éhes se voltam, vizem elfogyott… Jani adott egy keveset a sajátjából, de inkább mentünk tovább, mert itt már eldőlt, hogy végig nem fogunk tudni menni, ránk fog sötétedni és ugyan van lámpánk, de nincs értelme strandcuccban a hegyekben kolbászolni, mert mikor el-el tűnt a nap, már annyira nem volt komfortos a hőérzet. De a lábaim még mentek, erőltetett menetben tudtam menni, haladtunk ahogy tudtunk, nem volt okom picsogásra.
(Bocsi, ez a videó kicsit szelesre és hosszúra sikerült)
Ahogy mentünk, mendegéltünk Jani szólt hogy menjek nyugodtan az úton tovább, ő elszalad kis havat fotózni, mert nem gondolta, hogy idén még fog látni és gyorsan lő pár képet. Mondom oké … ekkor még nem sejtettük hogy közelebbi kapcsolatba is fogunk kerülni a hóval 😀
Ez viszont hamar eljött és ezen a ponton kezdtem érezni, hogy ez az útvonal már egyáltalán nem az, amire az elején gondoltam és azt vizionáltam hogy ugyan küzdős de kellemes környezetben kocogunk egyet kettecskén.
Itt kezdett kicsit komolyra fordulni a dolog, ugyanis lassan jöttek szembe is emberek és egyikükön se volt strandgatya és saru, hanem túrabakancs és síruha. Éreztem legbelül, hogy ezt most annyira nem vicces, nem nehezteltem emiatt Janira, mert szegény szabadkozott hogy ezt végképp nem gondolta volna hogy még van hó errefelé. Amivel nem is lett volna baj, csak éppen még legalább 8 cm mély volt, fagyott hó formájában vagy sima jég vagy a járatlan út, már ahol volt lehetőség kikerülni. Na ott én kikerültem, de volt ahol nem lehetett egyszerűen…
Itt nem volt más be kellett vállalni a süppedést bokáig, mert legalább tartotta a lábam a cucc, nem csúszkáltam és tudtam haladni, még ha lassan is, mert több erőm nem nagyon lett az elbújó nap és a megerősödő szél mellett. Célunk a Csóványos tetején lévő kilátó volt, ahol legalább kis szélvédett zugot találunk. De ez araszolva elég lassan jött el. Itt sokat nem is fotózgattam, videóztam, mert nem annak volt az ideje, inkább a koncentrálásnak és nem pánikolásnak. Utóbbinak amúgy se lett volna sok értelme egy térerő nélküli helyen, segítséget se tudunk hívni, na meg ha tudnánk, mit mondjunk? Van itt valaki aki eltévedt miközben a strandot kereste és nem tud lejönni? Miután jól kiröhögték magukat biztos azt mondták volna, akkor meg is érdemli, maradjon ott 😀 Igazuk lett volna. Ennyire hülye még én sem vagyok, hogy direkt vágjak bele ilyenbe így, de helyzet volt, meg kellett oldani. Máshogy ne lehetett csak ha haladtunk, de legalább azzal nem volt gond, hiába fáztam picit, a lábaim még mindig bírták 20 km után és csak a zihálás miatt kellett meg-megállnom, cukrom is rendben volt.
Elértük a kilátót, ahol kis magnéziumot és még vizet (még mindig Janitól) vettem magamhoz, míg beálltunk a csigalépcső alá ami a szélvédett helyet jelentette, hogy aztán a turisták akik egyre többen voltak a fejünkre csöpögtessék a saras hideg cumót a bakancsukból. Inkább kijöttünk. Két út volt, egy kb. 10 km-es egy településre ahová tudunk hívni autót vagy 3 km a kéktúra útvonalán el a Nagy hideg hegyi turista büféig, ahol feltöltődünk.
Nyilván nem volt kérdés, fázva, víz nélkül merre indultunk, de sajnos a sok sár és olvadt hó, konstans csúszós réteget képzett a talpamon és lefelé kellett haladnunk és össze vissza csúszkált a lábam a saru talpán, szólta ez így nem lesz jó, gyors szerviz kell, így nem fogok tudni lemenni. Leültem egy kis tisztáson és levéve a sarukat egy kis papírzsepivel megtöröltem a felületeket, amik már így nem csúsztak, de a sarunak a bőr pántja a sok víztől meg hidegtől felért a titán szilárdságával és a rögzítő pötyit az istennek nem tudtuk átbújtatni a pánt előre kiképzett nyílásain. Kínunkban már röhögtünk, Jani a lefagyott ujjaival próbálta a lefagyott lábamra felrögzíteni a sarut, mert én nem értem el rendesen… ezzel elvoltunk egy ideig, miközben Jani jelezte, hogy nézd már milyen jó kis vihar jött itt fel a völgyben. Úgy is volt, fasza szürke hófelhők gyülekeztek, nap elbújt, szél felélénkült, rajtam nincs lábbeli és leizzadva ülünk a semmi közepén…
(Ide egy reklámszünetet képzelj el, hogy fokozzam a feszültséget vajon mi történt)
Nos annyi történt, hogy nem szakadt le az ég szerencsére és a saru pántját is sikerült jobb belátásra bírni, így folytattuk utunkat, immáron már jobb kedvvel…
Egész gyorsan elértük a meleg szerviz pontot, persze útközben nem egy csapattal találkoztunk, de nem mertem felnézni rájuk, csak köszöntünk és mentünk tovább, hogy úgy tűnjön: igenis tudjuk mit csinálunk… (dehogy tudtuk).
A büfés aranyos volt, mikor beléptem kérdezte nem-e melegem van… mondtam de, azért öltöztem így. Közöltem Janival, hogy most hogy több mint 6 óra után végre tényleg tudunk vizet vételezni, először az utunk folyamán, el fogunk számolni Szobon ha visszaértünk, de most megveszi amit rendelek 😀 Két izót, forró teát, kólát és vizet vettem magamhoz na meg próbáltam kis szilárd kaját magamba tömni, de nem kívántam, kicsit szarul is lettem a melegtől, a tea is lassan hatott, de megvártuk míg jobban leszek, addig hazatelefonáltam hogy induljon értünk a felmentő sereg. Két út volt lefelé a királyréti parkolóhoz, egyik turista útvonalon, másik a szerviz úton ,amin kocsival is járnak. Egyik 3-4 km-el rövidebb. Megkérdeztem milyen állapotú a másik, azt mondta műút, murvás stb. Mondom mindegy milyen hosszú, ott fogunk lejönni, nem kockáztatok (ez jó döntés volt, mert lefelé láttuk hogy elég dagonyás lett volna a rövidebb út).
Kilépve a büféből, lehűlve, lemeredve egy új világ tárult elénk. Fáztunk mint a szar és még csak mozogni se tudtunk. Cserébe mondjuk volt bennünk energia (Janinak nem volt rá szüksége, de én picit szomjas voltam már) és olyan úton jöttünk le, amire én az elején gondoltam. Igaz néhol fagyott volt és jeges, de tudtam kerülni vagy nem volt olyan mély és nem süllyedtem bokáig, de nem érdekelt ugyanis ha sétálni kellett akkor tudtam enni / inni, ez feldobott, amikor viszont száraz volt az út, akkor futottunk (!!!).
Nem elírás, tényleg tudtam még kocogni ezek után, amin én voltam a legjobban meglepődve és tök jól haladtunk lefelé a lankás lejtőn, kedvünk maximális volt, egyre lentebb azért a levegő se volt olyan hideg, szél se fújt annyira, na meg a mozgástól tudtuk fűteni magunkat és a gondolattól, hogy egy fűtött autó tart felénk egyenesen a mennyekbe éreztem magam. Itt már azért kicsit elég volt aznapra megoldandó feladatokból. A parkolóba vártunk picit, itt 32,8 km-t mutatott Jani órája, de elindultunk az autó elé hogy ne fázzunk, így összesen kb. 35 km-t tettünk meg, cirka 1500 méter szintemelkedéssel, 7 óra alatt 😀
Rengeteg dolog félremehetett volna, elég lett volna egy talpam alól kigördülő kő lefelé vagy felfelé, valami ami megvágja a lábam, de minden elkerült, mellém állt a szerencse picit és már a végén azt mondtam hogy ez egy igazi kaland volt és ugyan nem ilyen körülmények között, de nyáron, száraz úttal bármikor jövök megint ha lehetőségem lesz rá, mert ennél jobb állóképességi edzést nem tudok elképzelni 🙂 Nagyon irigy vagyok azokra, akiknek a kertkapuból indulnak az ilyen jobbnál jobb ösvények, útvonalak és nem kell neki 2,5 órát utazniuk az első dombig és remélem úgy unják ők is ahogy én az Alföldet, nehogy már nekik jobb legyen 😀 Ja és lehet veszek valami terepre alkalmas lábbelit… igen, egy terep mintás talpú sarut 😉
Még egyszer szeretném elmondani, magamtól nem jöttem volna el erre az útvonalra ha tisztában vagyok vele előre, ennyire még nem ment el az eszem, de örülök neki hogy happy end lett a vége és így plusz egy sztori az unokáknak majd mikor a hintaszékben mesélek nekik egy Józsiról, aki mezítláb ment fel a hegyre…
Itthon pihizve Csipi hívta fel a figyelmem az alábbi cikkre, amit jobbkor nem is írhattak volna a szempontomból 🙂