Az 56-os garázs

Idén április 22-én rendezik a hazai ultrafutás Le Mans-ját, a sárvári 24 órást. Országos bajnokság is, ahol az ország ultrafutóinak elitje indul, ha éppen nem ütközik vagy nincs túl közel valamely másik fontosabb versennyel – versenyhez. Azért az is, mert e mellett nyílt kategória is van, ahol bárki szerencsét próbálhat, már ha a szerencse helytálló kifejezés abban az esetben, hogy valaki képes-e talpon kihordani 24 órányi – ha mást nem, sétát. Sokan félreértik mikor kérdezik mire készülök és mondom, hogy 6 vagy 12 vagy mint most 24 órás futásra, szerintem a többség aki nem látott még engem futni azt hiszi, hogy elmegyek és elejétől a végéig futok, kocogok, de erre még képtelen vagyok. Tavaly volt egy iszonyatosan jó versenyem szegeden, egy 6 órás, azt sikerült úgy befejezni, hogy még mentem volna tovább és az 51. kilométeremre is azt mondom, hogy magamhoz képest futottam, több mint 3 évnyi edzés után, de ez egy volt a majdnem sok közül. Még 6 óra alatt is rengeteg dolog történik, nagyon sok dolog mehet félre az evés-ivás kapcsán, a megelőző napok is fontosak, nem vagyok sport gépezet, akinek ha megvan hogy milyen a hőmérséklet, páratartalom és percre pontos a szénhidrát, folyadék, vitamin pótlás akkor közel ugyanolyan eredményt tudok produkálni többször, ilyenről szó sincs. Amatőrként rengeteg hibát követtem el és biztos vagyok benne hogy még bőven fogok is és bár rengeteget tudtam meg a semmihez képest arról, hogy mire van szüksége a szervezetemnek, ez egy nagyon nehéz dolog, ami rengeteg próbálkozást igényel, ami szerencse (vagy genetika?) hogy a gyomrom nem érzékeny mozgás közben, ritkán van olyan hányingerem amit egy kis kóla ne enyhítene, mondjuk edzve is van a drágám hétköznapokon. A felkészülési lehetőségeim is teljesen amatőrök és bár próbálom kihozni a maximumot belőle, de csak próbálom. Idén januárban egy több hetes köhögős téma rántott le lábról, ami miatt alig tudtam futni, ekkor fogadtam meg, hogy amint kijövök belőle „rendesen” nekifogok, a tavalyi módszert követve, heti 3-4 edzésre kaptam edzéstervet, de sokszor jött közbe valami és amikor mentem is plusz nyomás volt rajtam az elvégzendő feladatokat illetően, mondjuk hiába tudok 5 percesekkel lefutni 10 km-t papíron ha az adott napon az állapotom annyit engedett, hogy valahogy 10 km-t lekocogjak, nem hogy megadott időre. Mivel a kilométerekre szükségem volt, így egy-egy edzés viszonylag hosszú lett volna, ami nem mindig fért bele, olyankor nem mentem, gondoltam majd bepótolom másnap, aztán a munka közbeszólt, megint nem mentem és már ott tartottam hogy 3 napja nem futottam…

Idénre álmaimban egy egyéni UltraBalaton indulás szerepelt, de a cudar tavalyi hajdúszoboszlói 12 órás után elengedtem mindenféle fájdalom nélkül és annyiban maradtunk, hogy megnézünk egy 24 órást, ott mi a helyzet, ám ehhez kurva sokat kell futni, ami elérhetetlen volt, de amit lehetett azt próbáltam megtenni. Ezidáig úgy voltam vele, hogy egy edzés után hagyok egy pihenő napot, amikor is rendesen tudok regenerálódni, ezt el kellett felejtenem és új időszámítást kezdtem idén februárjában: heti egy pihenőnap, a többin futok, hétköznap amennyit tudok (min. 1 óra), hétvégén pedig valami min. 20km-es tempós futás. Edzéstervet nem kértem Renátótól, nem akartam a plusz nyomást, ami amatőr dolog tudom, de most vagy utálattal indulok neki egy edzésnek (kihívásként nehezen tudtam rá tekinteni, mert az élet más területein volt elég tennivaló, amik elvitték a fókuszt) vagy felöltözök (ez a legnehezebb) és elindulok, aztán ami kijön belőle az az enyém lesz. Így voltak lassabb futásaim, főleg a télen – nagyon nehezen melegszenek be a lábaim – de akkor nem erőltettem, ami kellemes volt azt csináltam és azért 10 km-t minimum összeszedtem naponta, aztán jött a csütörtök esti közös edzés a csoporttal, ott azért volt kis motiváció elhagyni a komfortzónát, de 80-90%-os halálnál többet nem vállalok, kilépek abból amiben biztonságban érzem magam, de fél kézzel fogom az ajtót. Időm rengeteg van még futni és fejlődni, hagyok időt a szervezetemnek, hogy felfogja mi történik vele, hogy utolérje magát és tudom mentegetőzésnek hangzik, de itt van három még nem túl nagy kölyök és látva a sajnálatos eseményeket futóversenyeken, kinek hiányzik, hogy kiderüljön a szívem nem bírja oszt klatty. Feleségemnél akkor derült ki, mikor a második megszületett, elsőnél csak picit klattyant, második után meg be kellett feküdni ideggócokat kiégetni, hogy verjen rendesen. Nem múlik semmi a helyezéseim kapcsán azon, hogy 110%-ot vagy 80%-ot adok bele egy ilyen megterhelő edzésen, általában a mezőny vége felé vagyok és semmilyen ambícióm nincs a dobogó kapcsán, tisztában vagyok az adottságaimmal és azzal is hogy 110%-nál is ugyanabba a helyzetbe kerülnék, mint 80%-nál, csak később jelentkezne a versenyen – aztán hogy ezzel veszítek időt: nem tud érdekelni. Ezért is leszek én ott Sárváron az 56-os garázs lakója, ez az a garázs, ahol Le Mans-ban a 24 órás autóversenyen lehetőséget biztosítanak kísérleti járműveknek az indulásra. Értékelésen kívül mennek, tényleg csak kíváncsiságból, tesztelési célzattal és szerintem nem tévedek nagyot hogy ha 100 kiló felettieknek lenne értékelése a fix dobogó meglenne, lévén nem hiszem hogy kettőnél több embert fogok látni ekkora súllyal 24 órázni. Egyik legnehezebb jármű a legvékonyabb a gumival, a szandim talpa nem sok csillapítást nyújt és bár imádtam minden percét, biztos vagyok benne, hogy fel kell adjam az elvem újfent, miszerint fájdalomcsillapító nélkül futok. Ezt már Szegeden kénytelen voltam belátni és csakis azért vagyok hajlandó félrenézni ebben az ügyben, mert tudom, hogy amint lekerül a terhelés róla, 15-20 perc elteltével semmi baja, így maradandó sérülést csak minimális mértékben kockáztatok, mivel más esetleges fájdalmakat is elrejt a használatuk. Mielőtt megkérded akkor mégis miért nem cipő: egy idő után abban is ugyanúgy ég az ember talpa + fel is ázik és a körme is lejön néha. Több mint egy éve futok csillapítás nélküli lábbeliben, ebben a szandálban pedig lassan egy éve és egyre erősödik a talpam, egyre tovább bírja fájdalom nélkül, hozzá kell edződjön a használathoz – de még nem tart ott hogy 24 órát panaszkodás nélkül kibírjon.

Én sem tartok ott. Tisztában vagyok vele, hogy nem egy pillanat lesz amikor elhagy minden erőm és az életkedvem is. Tisztában vagyok vele, hogy a másnap is brutális lesz és egy olyan egyszerű feladat is problémát fog okozni, hogy leüljek a WC-re, hogy a kidörzsölések égni fognak, így jó eséllyel most se fogok tudni tusolni a verseny után, ahogy Szoboszlón se ment tavaly, míg be nem hegednek, egyszerre fosok és vágyakozok, egyszerre akarok a verseny után 2-3 nappal lenni, mikor már a nagyja nem fáj és ki tudom törölni a valagam és egyszerre akarok ott állni a rajtnál, ott ülni a kempingszékben kimerülve azon agyalva mi legyen tovább, hogy folytassam most… akarok megint felhőtlenül boldog lenni, mikor a gödör után magához tér a szervezetem és énekelni azt a szart ami a fülemben dübög és akarok magamba fordulva csoszogni az apátia kellős közepén. Szerintem soha nem fogom megérteni a gyökereit ennek, mostanában a tanösvényen elkövetett futásaim alatt gondolkodtam miért is jó ez, mert igazából valami furcsa oknál fogva mégiscsak az, az egyenleg a dolog végén nálam eddig mindig pozitív volt, még a totális elmebetegségnek tartott tavalyi 12 órás után is, igaz több idő kellett hozzá hogy pozitívvá váljon és ellenkeztem sokáig hogy elfogadjam: volt értelme. Igaza volt akkor Szöllősi Robinak hazaúton, hogy ha kiszállok akkor mit mondok? Hogy feladtam? Sérülésem nem volt, ha sétálva is de befejezhető volt a verseny és végül maga a befejezés mint kifejezés lett a lényege.

Korábban hajlamos voltam félmunkát végezni, a jó lesz az úgy, meg essünk gyorsan túl rajta gyakori volt nálam sajnos, aztán mindig jött a tákolgatás, de rendesen a legritkább esetben volt elvégezve a munka (nem edzésmunka, hanem a napi munka). Most sincs mindig, ne értsd félre, de ezek a dolgok amiket futás közben tapasztaltam meg, hogy ha pl. kimentem Mindszentig onnan haza is kellett jönni, autót nem hívhattam, buszra se volt pénzem, belekényszerítettem magam tudtomon kívül (nem direkt nem vittem se pénzt se telefont, egyszerűen otthon maradt) egy olyan helyzetbe, amit csak én tudtam megoldani és csak úgy ha végigcsináltam: rendesen. Nem tökéletesen, az az lett volna hogy hazafutok mint az állat, de volt hogy belesétáltam, hogy leültem kicsit pihenni, edzés szempontjából nem volt tökéletes, de lábon értem haza (hangsúlyozom: sérülés nem tartozik ide) és rendesen elvégeztem amit elkezdtem. Ezek a dolgok aztán elkezdtek beszivárogni szépen lassan a mindennapokba is, persze jó lassan, de jönnek és többször fordulok afelé, hogy még ha több idő is meg szívás is, de legyen meg rendesen, így eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódnom és picit jó érzés is, hogy itt is tudtam változtatni a hozzáállásomon és pontot tudtam tenni a feladat végére. Ezt teljesen a futásnak köszönhetem. Ha egyszer a kaja végére is a megfelelő időben tudnék pontot tenni, az maga lenne a nirvána, de ezzel úgy vagyok mostanság mint a dohányzással annó: meg kell érni fejben a leszokásra, jelen esetben a mértékletességre. Nem tudok megállni még, érzem, hogy jól laktam, két kis hambi után, de azért nekilátok a harmadiknak, mert csak akkor jó, amikor feszülésig van teli és utána csak kérdezgetem magamtól meg Marcsitól: minek ettem ennyit, mert még 2 óra elteltével se tudok mozdulni. Ennek köszönhetően hiába az idei több mint 900 km futás, a súlyom nem változott, 108 kg-al fogok odaállni a 24 óra elé. (Egy kis hét eleji vírusos hasmenés azért segített, így 1,5 kg-ot ledobtam, persze ettől nem fogok szárnyalni, de több mint 100.000 lépés szorozva 1,5 kg-al, az 150 tonna amit nem kell mozgatni :))

Elvárások nélkül fogok ott állni, egyetlen egy dolgot szeretnék csak véghezvinni: befejezni. Lábon lenni mikor megszólal a kürt, hogy vége. Hogy hány kört sikerül majd menni az 1km-es pályán mellékes, persze álmok nélkül nincs motiváció se, hiszen csak sétával is meglenne a 100 km, amit nagyon szeretnék átlépni, de az álmom a 4 maraton egymás után, azaz 168 kilométer. Az ehhez szükséges átlagtempó mindennel együtt 8:30, ami borzasztóan lassúnak hat, de ebbe bele kell férjen a WC, a frissítés, az öltözés, vetkőzés és mikor már arra sincs erőm hogy a fejem a nyakamon tartsam, a séta tempó jó ha 15 perces lesz / km, így egy körön mindjárt 7 percet bukok, kér kör séta és oda van negyed óra és hidd el nagyon könnyű meggyőzni magad a sétáról. Arról hogy megállsz, leülsz nem is akarok beszélni, úgy telik el 5-10 perc hogy semmivel sem vagy jobban és még csak fel sem tudsz állni, lábaid beálltak és alig bírsz sétálni is, súlyos percek mire kellően átmozgatod magad és talán tudod folytatni. Ezek az én szintemen elkerülhetetlen dolgok és csak az a célom, hogy a fejem valamennyire rendben legyen, tudjak megfelelő döntéseket hozni a frissítések kapcsán, az állapotom kapcsán és ne kelljen feladnom a versenyt. Ahhoz hogy a frissítéseket ne hagyjam ki, most pl, először varratok a gatyámra kis tépőzáras jelölőket, amiket minden körben átragasztok egy másik helyre és ha kigyűlt a 3 akkor meg kell állnom frissíteni, segítő híján magamnak kell észben tartani és 8-10 óra után már tudom hogy képtelen leszek megjegyezni hány kör telt el a legutóbbi frissítés óta. A 3 amúgy is meseszám, hátha mesésen fog alakulni a sorsom 🙂

Miközben próbálom magam egyre nehezebb helyzetbe hozni, azért jó lesz nézni azokat akik sokkal előrébb járnak ezen az úton és bár nekik is nehéz lesz, mindenképp emberfeletti amilyen tempóval fognak közlekedni (mintha gokarttal körözgetnél egy pályán miközben Michelisz Norbi is ott tolja és még szurkol is neked), Vásárhelyről Kisháziné Erika és Szöllősi Robi abszolút dobogó esélyesek, jó lesz nekik szurkolni menet közben és valahol ábrándozni arról, hogy sok sok év múlva én is hasonló állóképességre fogok tudni szert tenni, mert akárhogy is csinálja az ember, ebben csak fejlődni lehet, ki mennyit hajlandó beletenni, annak akkora nyoma marad. Ki rengeteget tesz bele, Robi majd 2000 km-t futott csak idén, ki pedig kevesebbet mint én, de rám is ragad valami. Utóbbi időben egyre jobban mentek a gyorsabb futások, olyan tempók mentek olyan légzéssel és pulzussal, amik korábban nem, a napi 1 órás kis edzésekbe is tök jól esett beletenni pár gyorsabb kilométert és senkitől sem függ ez az egész dolog, ez a másik ami miatt nagyon megszerettem a futást.

Ahogy öregszem egyre nehezebben viselek bizonyos embereket, nincs energiám a mellébeszélésre, a balfaszkodásra, a hitegetésre, de sok esetben bizonyos dolgok vagy akár a munka csak úgy halad előre és úgy tudom „rendesen” befejezni, hogy ahhoz más emberre is szükség van (pl.: a házbővítésünk, aminek a terv engedélyeztetése majd 1 éve zajlik, pedig nincs nagy dráma, kb. 60 centin megy a vita, de a hivatalnok túlbuzgósága és hatalommámora miatt nem haladunk). Ez okoz bennem némi frusztrációt nem tagadom, nem tudom megérteni bizonyos emberek gondolkodásmódját és azt hogy miért nem mennek a józan paraszti ész után, ami mindenkinek előnyös lenne. A politikáról nem is szeretnék beszélni, tudatosan kerülöm jó ideje a cikkeket, mert ha nem zárom ki ezeket, a mentő visz el agyvérzéssel, azzal foglalkozok, amire hatással tudok lenni, ezt is a futástól tanultam, hiába hisztizek hogy esik az eső és hideg van, attól nem fog elállni. El kell fogadjak bizonyos körülményeket úgy ahogy vannak, mert értelmetlen az idegeskedés. Futás közben nem vagyok senkire sem utalva, nem vagyok kiszolgáltatva másoknak, nem kell elviseljek számomra kellemetlen barmokat. Én megyek ki és amit én hajlandó vagyok megtenni az lesz belőle. Nem tudok hibáztatni senkit, csak magamat ha valami nem úgy sikerül, de pont emiatt tanulok is belőle és igyekszek elkerülni a következő alkalomkor.

Sokan mondják, hogy aki fut az menekül valami elől, én is hallottam már vissza, hogy menekülök otthonról biztos azért csinálom. Sajnos nem így van, mert akkor legalább egyértelmű lenne az ok és nem kellett volna ennyit írnom erről az egészről 🙂 de valahol úgy gondoltam, hogy egy egész napos kocogás már megér annyit, hogy a hátteréről és pár indíttatásról is írjak ami miatt belevágok. Elégedett vagyok mindennel ami körülvesz, persze mindenen lehetne javítani, de jó a munkám, szeretem csinálni, a magánéletemben is minden rendben van, a kölkök imádnivalók, okosak és jól neveltek köszönhetően az anyjuknak 🙂 írom ezt úgy hogy itthonról dolgozva a 8 évből 2 évet nem volt itthon gyerek napközben, egyébként mindig volt valaki aki zsibongjon. Anyukával is jól megvagyunk és beosztjuk mikor hogy, ez a hétvége is tudom hogy nagy szervezés a család részéről, lesz itt anyóséknál alvás, tesóméknál táborozás, ebéd itt-ott, de gondolom nagyon nem neheztelnek rám ezért, majd valahogy próbálom kárpótolni őket 🙂 Mondjuk azzal, hogy legalább befejezem 🙂 Egyébként azt gondolom, mindenkinek szüksége van az úgy nevezett „énidőre”, amit magára fordíthat, csináljon közben akármit is. Ez nem menekülés, hanem szerintem szimpla alapvető szükséglet, amit aztán persze vannak akik elfojtanak, mert ettől aztán majd jobb szülők meg párok lesznek, hogy még ezt is megvonják maguktól, de előbb utóbb kibukik valahol ez a dolog. Csajoknak a vásárlás, kávézás, barátnőzés, tudom is én, fiúknak a haverok, iszogatás, berugás néha vagy akár bármelyik oldal részéről egy kis egyedüllét. Én pl. nagyon jól kijövök magammal és nyilván így a futás által kiderült, hogy lehet nem is véletlen hogy e felé a sport felé fordultam nem pedig valami csapatsport felé, néha ha hisztizek akkor elkussoltatom magam de van hogy megdicsérem a magam milyen jól bírom a tempót és abban a napi 1 órában kicsit magam tudok lenni. Persze a sport megszabadít sok mindentől, van akiket a kilóktól is 🙂 de többek között a stressztől is, még akkor is ha nem is feltétlen vesszük észre magunkon a nyomást, egy kellemes sportolás után tök jó kedvem szokott lenni, pedig a munka ott vár másnap is.

Ezt a hosszú bejegyzést most azért írtam meg előre, mert teljesen feleslegesnek tartottam most egy olyan bejegyzést ami a 24 órás versenyemet „közvetítené”, úgysem fogok rá emlékezni rá végig és ha valaki kíváncsi mégis milyen lehet egy ilyen belülről, az vagy jöjjön el vagy nézze meg az Ultra című filmet, amit hamarosan pl. Szegeden is fognak adni a moziban, abban minden benne van amit erről tudni érdemes, szemérmetlenül őszintén, páratlan alkotás. A verseny után csak az eredményemet fogom közölni, legyen az akármilyen is.

Bolondok napja

Április elsején, azaz bolondok napján rendeztek Algyőn egy futóversenyt, amin félmaraton volt a leghosszabb táv. Gondoltam utolsó erőpróbának megfelelő lesz, egy igazán hosszú futás, mert ha már itt van a közelben akkor futva megyek és futva jövök. Sikerült mindent leszervezni itthon és bár pihenős hetet akartam tartani, hogy teljesen feltöltődjek annyira nem sikerült 🙂 Ebben a gyönyörű időben mentem amikor csak tehettem, a mártélyi tanösvények gyönyörűek és végre nem a beton meg a végeláthatatlan síkság, így hát csak a pénteki nap volt ami sport szempontból nullás lett, de akadt tennivaló bőven 🙂 Mire mindent előkészítettem másnapra, hogy mit vigyek, mik fognak kelleni, ilyenkor mindig megtervezem a másnapi ébredést, miket kell elrakni reggel, öltözés, bekenés, leragasztás, vásárlás, gyerek etetés, pelenkázás (magamat is) :). Magnéziumot, sótablettát, szőlőcukrot és két virslis kiflit vittem a hátizsákba meg ugye 1,5 liter vizet. A szandálom egy helyen szokta hosszabb futásokon kikezdeni a lábam, ezt most Mefixszel leragasztottam, de biztos ami biztos elvittem a zoknim is ha lejönnének a tapaszok (nem jöttek, tök fasza).

11-kor volt a rajt, a táv pedig ~15 km volt, nem akartam sietni, 8-kor indultam, két órának elégnek kell lennie kényelmes kocogás-séta kombóban. Az idő még akkor árnyékban picit hűvös volt, de a napon már érződött, nem fognak hazudni az előrejelzések, meleg várható. Az pedig belőlem nem a legjobb formám hozza ki 🙂 Odafelé tök jó volt, bámultam az épülő emeletes körforgalmunk meg a tájat, ittam rendesen 20 percenként, nem akartam kiüríteni a raktárakat és ugye ahol van bevitel ott van kiadás is, pisilnem kellett. Míg kutattam, hol lesz olyan rész ahol megállhatnék, egyszer csak puff, a földön találtam magam 😀 Ilyen se volt még a négy év alatt mióta futok, egy alattomos bucka kihasználva figyelmetlenségem elém ugrott, elgáncsolt, majd mire visszanéztem eltűnt. Szerencsére nem lett nagy baj, lehorzsoltam a térdem meg az egyik ujjam, gyors ellenőrzés után mentem tovább. Átérve az algyői hídon régi osztálytársam és felesége várt, nézték ki lehet ez a hülye aki itt fut, mire kiderült én vagyok, megálltak váltani pár szót majd folytatták útjukat Parádsasvárra pihenni, innen is jó pihenést kívánok első házassági évfordulójuk alkalmából 🙂

Kényelmesen odaértem Algyőre, meg is lett a versenyközpont, rengeteg ember, ez mindig tök jó, hogy ennyien sportolnak, volt még kb. 1 órám a rajtig addig virslis kifli, magnézium sok víz és társai aztán jött az első probléma, az időmérő chipet cipőfűzőkhöz tervezték… itt gyors helyzetfelismerés után kértem madzagot, hogy valahogy felapplikáljam a szandálra és már jött is a rajt. Kényelmes, csak teljesítésre menő futás volt a cél, kellett erő még hazáig is, két első bálazót kísértem az addigra kellőképpen melegben. Két 10,5 km-es kör volt kijelölve, az első simán lement, gyorsabb tempót is mentünk mint én akartam, de nem volt gáz, nem úgy másoknál. Nem fogom megérteni ha elmagyarázzák se, hogy mikor napon 30 fok van, miért kell hosszú fekete tapadós nadrágban, rajta rövidgatyában illetve vastag hosszú felsőben futni ilyenkor?? Vagy ha mondjuk nem bírja a napot a bőre, miért nem fehéret vesz fel? Nem egy ilyen volt, rossz volt nézni. Sajnos már a 8. kilométernél volt akit padon fektettek, felemelt lábbal, ez a meleg nem vicc, főleg hogy még a szervezet nem szokott hozzá, egy rosszul megválasztott tempó és azonnal megvan a baj, ha mentek figyeljetek oda nagyon. Mondom ezt én, aki azért vett tavaly baseball sapkát, hogy nagy melegben legyen mit vizeznie, de szépen otthon hagyta és most főtt a feje a fekete bunda alatt, mert a hajamra a „ritka” nem alkalmazható mint jelző. Vizeztem amit tudtam – egy helyen egy kis srác magas nyomású mosóval állt az útvonal szélén, azonnal kértem tőle egy löketet -, haladtunk szépen, mikor 16 km körül szóltam a lányoknak, hogy menjenek, mert kicsit vissza kell vennem, nem éreztem túl jól magam és meg akartam előzni a nagyobb bajt. A következő frissítőpontnál nem is siettem, ettem rendesen banánt, szőlőcukrot, vizet aztán még 19 kilométernél megálltam egy kútnál lefürdeni mert nagyon melegem volt, végül 2:20 perces idővel befejeztem a félmaratont és jött a java a dolognak.

Kis fazonigazítás, pihegés és virslis kifli, szőlőcukor, banán elfogyasztása után előbányásztam az MP3 lejátszóm és bár lett volna fuvar visszafelé, rájuk szóltam hogy ne ajánlgassák, mert még elindulok a kisebb ellenállás felé és kocsiba ülök. Elköszöntem, mindenkinek gratulálva és hazafelé vettem az irányt, de éreztem nem lesz egy felhőtlen hazaút. A raktárak kongottak az ürességtől, az a kevés amit el bírtam fogyasztani szinte le se érte a gyomromba, a talpamról nem írok semmit mert senki sem kényszerít, hogy ebben fussak, lényeg, hogy már elegük volt 37 km talpalás után 🙂 A verseny útvonalán nem sok árnyék akadt, konkrétan nulla és ez a hazaúton se volt másképp, a tarkómon mintha egy tíz kilós súly lett volna mikor mögöttem volt a nap és hosszú volt az út… Ittam sokat a hátizsákból, de mindenből kevés volt bennem, sok sétával jutottam el a kopáncsi kútig, ahol azért picit megpihentem és lemostam magam, meg újratöltöttem a zsákot, utolsó magnéziumot is bedobtam majd nekivágtam az utolsó 6 km-nek. Az izmaimmal nem volt baj, nem fájtak, üzemanyag nem volt bennük, amikor kocogtam akkor 7 percesek körül tudtam menni, ami a versenyre jó ómen, főleg hogy ott változatosabb a frissítés és sűrűbben is nyomhatom, így megelőzve picit a kiürülést, ez vigasztalt az úton, de egyre többet sétáltam, rohadt melegem volt és végre elérve az aluljárót megálltam a hűvösben mikor is két biciklis állt meg mellettem Zsuzsi és Évi volt, akik szintén futottak, csak bringával voltak odaát, Zsuzsi felajánlott egy kólás jégkását, amit először alig akartam elhinni, olyan volt mint egy kanna benzin a kocsidba mikor az út szélén állsz. Persze csak pszichésen segített a dolog annyira üres voltam, de a hideg jól esett, mondtam is hogy legszívesebben a gatyámba öntöttem volna az egészet 🙂

Sikerült visszaérni Vásárhelyre, de a városban már csak sétára futotta (sétára futotta… érted?! :)), éreztem hogy felesleges egy összeomlást kockáztatni, párszor voltam ilyen helyzetben, tudom már mi a teendő 🙂 Itthon aztán próbáltam a gyomromhoz képest minél több frissítőt nyomni, főleg cukrosat, hogy az enyhe émelygésem elmúljon, a legfurcsább, hogy a talpam ami már nagyon fájt a végén, 15-20 perc után már kezdett helyrejönni és mire letusoltam már semmi baja nem volt. Összességében pozitívnak értékelem a napot, fizikálisan bírtam volna ha jobban figyelek a frissítésre, mert izomlázam nincs és ha hazafelé csoszogás nem lett volna akkor talán a derekam se kapott volna féloldalasan terhelést és nem fájna, akkor ma is tudnék futni a lábaimtól. Az érzés pedig amikor is lefeküdhettem aludni és vízszintesbe kerülni az felbecsülhetetlen, persze az alvás annyira nem volt pihentető, felriadtam sokszor a fájó tagok miatt és a felzaklatott egész napos állapot miatt, a ma esti lesz az igazi 😉 Ez volt az utolsó igazán hosszú ápr. 22 előtt, amikor is a legbolondabb nap jön el nálam, az első 24 órás formájában. A cél lábon maradni végig, minden ami e fölött jön ajándék.

Kis statisztika az órából:
Félmaraton: 2:20
Maraton: 4:57
50 km: 6:08
Track: https://connect.garmin.com/modern/activity/1652001128

ViszLÁB!

A kép már itthon készült, 62.000 lépés után, egyesek számára felkavaró lehet, 6 éven aluliak számára nem ajánlott!

Posted in Futás | Bolondok napja bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva