Akiknek az a perverziójuk, hogy érdekli őket egy 100+ kg-os „futó” beszámolója, el vannak kényeztetve, mert 1 hét alatt a második a bejegyzésem születik, ezúttal az év utolsó megmérettetéséről, egy 6 órás versenyről amit Szegeden rendeztek. Tavaly voltam itt és sikerült egyéni csúcsot futnom, ráadásul baromi jó állapotban fejeztem be a versenyt, nagyon vártam ezt a mostanit több szempontból is.

1. A verseny szenzációs, a rendezők kitesznek magukért, elképesztő mennyiségű és minőségű frissítés áll rendelkezésre, végig zene és speaker szórakoztatja a nagyérdeműt. A pálya sajnos nem az igazi, mondjuk írom ezt azért mert most egy percig nem éreztem jól magam sajnos, de erről később.
2. Október közepén véget ért a felkészülésem a Fuss Te Is Akadémiával és ezen a versenyen derült volna ki mit ért az egész. 4 órás maratoni felkészülést választottam ugye és úgy tűnt van esély, hogy megfussam a 60 km-t itt, legalábbis én fejben elhittem, ami ugye már fél siker. Jó állapotban éreztem magam és III. SPAR maraton is jól sikerült.
3. Ez lett volna a Sponser frissítő első hosszabb távú próbája, ráadásul segítőm is volt, akinek innen is köszönöm a pesztrát, lelkiismeretesen hozta amit kellett, mindig volt nála minden. Ameddig tartott most sem kellett csalódnom a Sponserben, de jobb lett volna ha végigmegyünk…

Miért, nem mentél végig?

Most nem. A verseny szombaton volt, és azon a héten hétfőn volt a SPAR maratonunk, amit bulira vett mindenki, nem is siettem, erről olvashattatok is és tök jól sikerült, a hét aztán a pihenésé lett, családi és egyéb dolgok miatt. Szerdán akartam egy rövidebb, átmozgató edzést tartani, de nem adta ki, csütörtök fullon volt, pénteken meg már értelemszerűen nem akartam. Péntekre egy dolog maradt: a szokásos masszírozás, ami kibogozza az összemacskásodott izomrostjaim. Általában Kitti mindig talál valamit a vádlimban, de most nem csak a „szokásos” csomó volt meg, hanem nyomásra a vádli alatti rész, az achillesem is érzékeny volt.

No persze nem annyira mint lehetett volna, de éreztem a dolgot. Éreztem már a SPAR-on is, de valami mindig húz picit vagy kellemetlen, főleg egy maraton végén nálam, nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, főleg azután, hogy a héten nem fájt jobban, simán tudtam járni-kelni, a reggeli kelés utáni bemozgatás se tért el attól amilyen szokott lenni, de valami csak lehetett ott legbelül.

A versenyen gyanútlanul álltam rajthoz, a bemelegítés alatt rendkívül könnyednek éreztem a lépéseket, minden okénak tűnt. Aztán jött a rajt. Próbáltam nem sietni, néztem az órámon a tempót, de sajnos a szűk helyen lévő körözgetés nem tesz jót a GPS vételnek, csalt a drágám 10-15 másodpercet körönkét, mindegy, a pulzust azért nézzük hogy az legyen rendben, 157, jesszusom, ááá ez biztos csak a szokásos versenydrukk, persze, mindig ez van, aztán majd idővel szépen beáll – gondoltam én. Köröztem, néztem az időket a kijelzőn, jó tempót választottam, 45 perc után elkezdtem tölteni vissza az energiát, a frissítéses köreim is azon a szintidőn belül voltak amit akartam futni, de valahogy semmi sem volt az igazi. Az elején mindig kicsit nehezebb a mozgás, míg be nem melegszek rendesen, próbáltam ráfogni, hogy azért nehéz, de ahogy teltek a körök, egy cseppet sem lett jobb. 8-10 km körül már könnyed szokott lenni a futás, főleg ezzel a tempóval amivel mentem, de most jócskán erőltetnem kellett hogy tartsam a tervet, izzadtságszagú és fogcsikorgatós lett a dolog, de nem volt mit tenni, most ez ilyen gondoltam magamban, biztos fáradtabb vagyok vagy tudja a fene, de feladat van, nincs miért megállni, legalábbis azért biztos nem mert nehezebben megy a dolog. Mutatta ezt a pulzusom is, 150 alatt egyszer sem volt, sőt a 160-hoz közelebbi végében állt, mondom ez pedig egyáltalán nem jó, mert így el fogok savasodni hamarabb mint szeretném és lépni se fogok tudni egy idő után, lassítani nem nagyon tudtam, mert akkor meg oda a kitűzött cél, próbáltam odafigyelni, hogy „lazán” fussak de a lábszáram alsó részébe mintha a vérbe gipszet öntöttek volna, egyre merevebb lett, már a lépéseim és landolásaim se olyanok voltak mint szoktak lenni, pfú mondom, ez nagyon szar így.

Vittem MP3 lejátszót, hogy ha a végén unnám a dolgot, akkor majd felrakom, hát 15 km után felkerült, mert addigra már annyira idegesített az állapotom, hogy el kellett tereljem a figyelmem, mert a túlstresszelés fejben se fog segíteni, hogy végigmenjek. Zene jött, én mentem és bár a fizikális állapotom nem lett jobb, fejben kicsit el tudtam vonatkoztatni, csináltam amiért jöttem, de nehéz volt… 20 km-nél volt 4-5 perc előnyöm a szintidőhöz képest, mikor éreztem, hogy hiába a reggeli időben kelés és kétszeri produkálás a fajanszon, valaki megint kopogtat. Húztam a dolgot még pár körig, de rohadtul sajnáltam eldobni az előnyömből ennyi időt, de mivel sok rossz élményem van már ezzel kapcsolatban, nem húztam az utolsó pillanatig, elé mentem a bajnak, gondoltam hátha jót fog tenni a lábaimnak is egy kis pihi, ráadásul ülve, annak a derekam kimondottan örült, mert az is kezdett beállni, nyilallni, amire nem is tudom mikor volt utoljára példa, rászántam az időt, mondom akkor új fejezet, ha jobban leszek, akkor úgyse lesz gond tartani a szintidőt sőt, picit újból előremenekülni a végén bekövetkező lassulás előtt. 3 perc alatt végeztem is, a derekam köszönte ez nagyon jól esett neki, de a lábaimnak semmit sem jelentett, a gipsz kezdett egyre inkább megkötni, hitvány volt az egész, 28-nál már egyértelmű volt számomra, hogy végig nem fogok tudni menni, gondoltam maratonig elmegyek legalább.

30 km-nél 2:58-at mutatott az óra, terven belül voltam, ennek örültem, megálltam felvenni a frissítést, sétálva magamba töltöttem és nekiindultam volna a futásnak, de a lábaim már nem engedték. A egyik visszafordító előtt volt a frissítőpont, a visszafordítóból ahogy kijöttem, egy lépést nem tudtam már futni, kanyarodtam is az asztalhoz, szegény Sanyi nem értette mi a franc van, azt hitte elfelejtett valamit a kezembe adni, de szóltam, hogy vége ennek a versenynek. Lépni sem tudok. Próbáltam nyújtani, de nem engedett a gipsz semerre, a bal külső talpél (lehet a bal kanyarok miatt) megduzzadt, lépésre fájt, a bal achilles még csak-csak, de az is csak ~60%-os volt, a jobb viszont csonttá szilárdult, minden egyes ellépéskor róla iszonyatosan feszült, sántítva is alig bírtam lépni, mentem és leadtam a jeladómat, jeleztem hogy vége. Kérdezte a szervező, hogy miért nem adok egy esélyt a masszírozásnak, hát mondom miért ne, mit lehet tudni, ennek már úgyis mindegy, fűtött(!!) masszázs sátor volt felállítva, levette a cipőm, a kompresszióst és próbálta masszírozni Erika, de ahogy erősebben ért hozzá majd leugrottam az ágyról. Bejött az egészségügyis, mondta hogy hagyjuk is, ha be van gyulladva, már pedig nagyon úgy tűnik, a krémek csak fűtik és a masszírozás se fog segíteni rajta, izomlazító szurit tud adni a seggembe, de mondom minek, nem múlik semmi ezen a versenyen, azért hogy még menjek 10-15 kört tök felesleges. Mondta, hogy látszik, hogy be van dagadva, nem akartam szólni, hogy ez mindig ekkora, ez a vádlim ugyanis 😀 Lekecmeregtem az ágyról és befejeztem a versenyt.

Próbáltam sétálgatni vele, de alig javult. Még ekkor 2,5 óra hátravolt a versenyből, Ildiék akik párosban indultak vezettek a kategóriájukban, nekik szurkoltunk, meg a többi ismerősnek és sétáltam fel-alá vele, hátha valamit engedne a szorításból. Érdekes volt, hogy lábujjhegyre tudtam állni vele, akkor nem fájt, most sem fáj, de nyújtó mozdulatnál azonnal összefostam magam. A combjaim rendben voltak, fel se vették ezt a 30 km-t, ezért is bánt kicsit ez a dolog, mert erőnlétileg jól voltam, de a kis jeleknek nem tulajdonítottam elég figyelmet. Mondták is, hogy ez nem itt lett ilyen, már így jöttem, hogy valamennyire gyulladt volt, ezt jelezhette a SPAR végén is a drágám, sőt az is lehet hogy valamennyire a Tisza tó óta itt volt velem és most csúcsosodott. Nagyobb baj (pl. szakadás) szerencsére nem lett belőle, dobogó se múlott rajta 😀 most így, számomra a versenyszezon végén tartok egy nagyobb pihenőt és kipihenem ezt a fránya sérülést, mielőtt nekivágok a jövő évi alapozásnak, mert erős alapok fognak kelleni jövőre 🙂

Itthon egy kis Flector kúra illetve a más célra vásárolt, de elsődlegesen erre való idegstimulátorral próbálom mihamarabbi jobb belátásra bírni ezt a részt, hogy ez milyen erről csináltam egy videót is, apró áramütésekkel stimulálja az izmot, idegeket, másodpercenkénti akár több 100 impulzussal, erre vannak különböző előre tárolt beállítások a gépen és hogy placebo vagy nem, nekem mindegy, de most hétfőre, már sokat javult a helyzet. A héten ellátogatok még a gyógytornászhoz újra aki masszírozott, mondjon ő is valamit és ha kell akkor ellépek dokihoz is vele.

Aki ismeri a sztorit a kísérletről a békacombbal és az elektromos kábelekről, na ez pont olyan, csak nagyobb a béka.

Idén már harmadik alkalommal gyűltünk össze páran, hogy a nemzeti ünnepen egy kis kocogással tegyünk az egészségünkért. A cél csakis bulifutás lehetett, a SPAR parkolójában egy 400 méteres körön nincs értelme komolyan venni dolgokat 🙂 Vagy de?

Akik 10-kor rajtoltak 🙂

A rajt 10 órára volt hirdetve, vittem le egy kis vizet, kólát, banánt meg szőlőcukrot, nem volt teljes a létszám, volt aki csak később tudott jönni, a nap folyamán olyan 12-15 futó körözgetett a parkolóban, ki-ki párokban vagy nagyobb csoportban, beszélgetve, jó hangulatban és ez is volt a célja ennek az egésznek. Így nem is volt annyira unalmas a körözgetés 🙂

Az elején az először velünk futó Sárival mentünk Endrével és próbáltuk benne tartani a lelket, hogy bírja ki azt a 13 kört amire vállalkozott és nem volt hiábavaló, mert eddigi legjobb idejét futotta még úgy is, hogy a Fordok között sétálni kellett a vége felé 😀 Innen is gratula a cipőbe tett 100. kilométernek. Utána Endivel ketten maradtunk és kis politizálás közepette fokoztunk a vérnyomásunk, amit emeltebb tempóval tartottunk kordában, jó megoldás nem született, de teltek a körök, frissítettünk, 10 km-nél és elindultunk szembe, hogy egyformán kopjanak a lábaink. Frissítésként Sponser Long Energy-t vittem, gondoltam itt eldől mit tud a lé, nagyon elégedett voltam vele, ilyen probléma mentes futásom nem volt még, csak van valami ezekben a műkajákban és ennek legalább az íze sem annyira rossz, az állaga meg olyan amilyennek szeretnéd, csak javasolni tudom mindenkinek. Így hogy nem is ittam belőle annyit mint amit számoltunk, így is végig volt erő, fejben és gyomorban toppon voltam, egy banánt még benyomtam hogy legyen szilárd is a bélbe.

Hajni tűnt fel nem is olyan sokára, aki mutatta, hogy éppen itt fogja befejezni élete második félmaratonját, még két kilométere volt hátra, Endrével segédkeztünk, hogy biztos ne álljon meg 🙂 Miután sikerült neki Endre is végzett, ma csak 21 km-re volt kimenője, sajnáltam a dolgot, jó kis futás lehetett volna végig, de első a család 🙂 Ekkor voltam én féltávnál és beálltam Sanyiékhoz dumálgatni, mint kiderült Heni is élete második félmaratonját futja épp, pedig nem így tervezte, de Sanyi addig tartotta szóval (igazából végig), hogy elfelejtett megállni s ha már ott volt végigmegy. Egy félmaratonhoz 53 kört kellett teljesíteni, ami beszélgetés mellett is kiszedi az embert a komfortzónából kicsit, de valahol ez is picit a célja, hogy az unalmas futást még unalmasabbá tegyük 🙂

Heni végzett, Sanyival folytattuk, de már nem volt az igazi, elég lassú tempót mentünk és látszott Sanyin, hogy ez nem az ő napja most. Óvatosan -mert nem akartam megbántani sem- kérdeztem, hogy jó ez-e így hogy 7:40 körül csoszogunk, mert van kimenőnk elég, de ha elfárad az ember akkor elfárad és a lábát amúgy is kímélni kellene. Szerencsére nem akart túl kemény lenni -mint Tarzan sarka vagy mint Jane hajába a taft- így (neki) 25-nél megállt és felajánlotta, hogy marad és segít frissíteni, picit gyakorlunk a szombati 6 órásra. Volt száraz rucija, átvedlett és pedig egyedül folytattam a körözgetést.

30 km-nél voltam ekkor és próbáltam számomra kényelmeset menni, de nem is túlspórolva a témát, kicsit ekkorra 75 kör után már nyomasztott az egyedüllét, sajnos MP3 lejátszó nem volt nálam, hideg szél is fújt néhol szembe, már egy kis dzsekit is fel kellett kapjak, tudom nem szabad, de számolgattam, hogy a hátralévő táv hány kör még. Persze nem segített, mert lassan teltek, 1 kilométerhez 2,5 kört kellett menni, de a frissítés pazar volt. Sanyi serényen kérdezgette mire van szükségem, de csak a Sponsert és vizet kértem kb. 2-3 kilométerenként. A tempómat magam sem hittem, mert 5:20-5:30 közé esett, gondoltam biztos csal ilyen kis helyen a GPS, de csináltam a dolgom egyedül a kihalt parkolóba. Szerencsére végig tudtam tartani és bár a lábaim már picit elsavasodtak a végére, az erőt a tempóhoz éreztem végig, ami nagyon jó kis tapasztalás volt, kezdtem éhes is lenni, ami nem szokásom, eddigre általában már kimegy belőlem a lélek és leesett cukorral kóválygok és próbálom befejezni amit elkezdtem. Most erről szó sem volt, fejben is tudtam tolni, jó volt végre.

A fejem ha tudja hogy lassan itt a vége, egyre jobban arra vágyik, nem volt ez most sem másképp, az utolsó 3 kört már nem kívántam, de nem kellett sétálva befejeznem. Sanyi hozta elém az innivalókat és pici nyújtás után már ment is a kaja, jó kedvem volt, igazából tökre feldobott a vége, elpakoltunk és itthon a forró fürdő nagyon jól esett.

4:25-öt mentem ami életem második legjobbja (a legjobb is innen van tavalyról 4:22-vel, de akkor komolyan vettem ez meg csak buli volt), nagyon jó ómen a szombati hatórásra, ahol szeretném megfutni a 60 km-t. Mivel ott is Sanyi fog segíteni, nincs kétségem felőle 😀

105,5 kör

Már szárazban a végén