Útvonal: Badacsony – Balatonfüred, Táv: 43,6 km

Avagy én vagyok a futó marionett

Minden nap egy új nap és ez nem egy 195 km-es verseny, hanem 4 x 48 kb. A tegnapi 53 km rengeteg volt, nagyon hosszú volt, de fejben végig jól voltam és az döntötte el a bulit. A végén azonban amint megállsz és csak sétálsz, az izmok megmerevednek és csak annyit nyúlnak amennyit muszáj… nagyon be tudnak állni, főleg ha még kocsiba is kell ülni, tusolás és csak azután gyúrás, konkrétan minden lépés egy ajándék. Ennyire kimerült még nem voltam úgy, hogy tudtam, alig léptünk túl a féltávon.

Éjszaka megint nem volt jó a pihenés, bár reggel nem voltam fáradt, de a Band szerint 5:20-at aludtam és 9x voltam fent, megint hat előtt fent voltam, pulzus ugyanúgy magas, gondolom a kimerültség miatt. Reggel sokat kellett „mozogni” hogy elkezdjenek működni a lábak, de nem voltak jól. Azt tudtam, hogy ma oda kell állni és 43 km-t kell letudni. Megint fél órával korábban rajtoltam, a bemelegítés alatt egyre jobb lett, gondoltam „futva” el tudok indulni, de nem agyalunk azon mi lesz majd. Itt nem volt majd, csak a következő lépés volt.

A siófoki cimborám is rajthoz állt, pedig előző este hasmenéssel küzdött + kétszer jegelték a térdét menet közben, mert valami porc elment, de beért. Ma úgy vágott neki lesz ami lesz, ha bemozgatja egész jónak tűnik.

Elrajtolunk, mindenkit név szerint szólítottak, jött a drukk, menjünk. Hopp ez egész furcsa, olyan mintha a tegnapi tempót folytatnám. Ami nem túl erős, de szintidőn belüli a Band szerint. Pulzus ok, még itt-ott igazodnak az alkatrészek, majd bemelegszik. A combom kontans kimerülve, izomláz a négyzeten, de futok.

A eleje jó volt mert lefelé vitt picit, de utána jött a felfelé majd a lefelé. Még az elején próbáltam jobban rádőlni az emelkedőre, csökkenteni a lépéshosszt és felmászni, ment is szépen, lefelé is lankásabb volt, kicsit gyorsítottam és mentem tovább. 13,5 km-nél találkoztam a segítőmmel és már kértem a zenét, mert egyedül futottam. Itt volt váltó pont is, ahol Kovács Koko István várta a párját, hogy váltsanak. Egy nagy hajrára szintén hajrával válaszolt, ettem ittam amit kell és a legjobb döntésem meghoztam: levettem az aláöltözőt. Csurom víz volt, tűzött nap, nagyon meleg volt és nem volt árnyék. Séta közben bénázva felszereltem a fülest és jött a techno set. Én pedig átmentem zombiba.

Innentől csak pár emlékem van a szakaszokról, mert bár fejben végig koncentrált maradtam, kizártam mindent és tartottam a tempóm, már ahol tudtam, mert dombot völgy követett és völgyet domb. Rengeteget kivett belőlem, már felfelé sétáltam az enyhébb emelkedőket is, nem volt értelme megfeszülni. Lefelé menetben automatikusan gyorsít az ember, de itt nem tudtam volna olyan gyorsan kapkodni a lábam, így fékeznem kellett… na mivel? hát persze hogy a combommal. A vége felé már olyan volt mintha minden lépésnél késsel döfködték volna őket, felfelé menetben rájuk támaszkodva kaptattam fel néhol, éreztem minden izomköteget benne a kezemmel, nem tudom honnan szereztek kalóriákat, de nem lett elviselhetetlen a fájdalom, sőt. Konstans volt igazából.

Frissítőknél tettem a dolgom, több izo fogyott és utána a gyors gyaloglásból átváltottam kocogásba, mert az kevésbé fájt. Itt jött a marionett dolog, mert éreztem, ha nagyobb lendület van a karjaimban akkor jobban tudok kocogni, így egy-egy madzagot képzeltem a csuklóim és a bokáim közé és a kezemmel „emelgettem” a lábaim, mert a combjaim teljesen kivoltak. Bejött. Kéz előre-hátra, láb egyik a másik elé. Zene. Tücc-tücc, fej félrebiccentve, csak magam elé bambultam vagy 3 órát, mindig néztem hova lépjek, elég szar minőségű volt néhol a bringaút, már azzal is számoltam egy egy gyökér kinövésre rálépjek? Ne? Ha igen, hova? Ezek gyorsan lezajlanak és jön a következő lépés. Totál ki tudtam zárni mindent és teljesen egyben volt a mozgásom a marionettnek köszönhetően. Ezért nem tudom hogy csináltam a szakasz nagy részét és valószínűleg ezért tudott sikerülni.

A célhoz a Tagore sétány vezetett Balatonfüreden. Gyönyörű hely, tömve emberekkel, elvégre szombat van és napsütés, taps és hajrá és gratulálok és szépen jössz, nincs sok és kb. úgy éreztem magam mint azok akiket néha a tv-ben látok mikor befutnak 😀 Hangzott a név és teljesen összeszedetten befutottam. 3 perccel léptem túl a szintidőt, de a fél órával hamarabbi indulásnak köszönhetően így még versenyben vagyok. Pár szó a versenyigazgatóval, célcsomag felvétel, dzseki és vissza a kocsihoz amint lehet.

Igen, de hogy? El kell sétálni addig. Borzasztó volt addigra, pár futó akikkel a végén mentünk se néztek ki jobban, kérdezték is mi lesz holnap? Mondtam amit minden poszt végén írok: majd holnap megmondom, honnan tudjam? 🙂

Aztán jött a csoda. Végre volt elég forró víz egy teli kád vízhez. Azt nem mondom el hogy szabadultam fekve az összes cuccomtól és hogy keltem fel az ágyból, gondolhatjátok 🙂 Csak combból nem tudtam felállni egyszerűen, kapaszkodtam mindenbe és lendületből csináltam a dolgokat 😀 Jó negyed óra húsz percet áztam, lemostam minden szart magamról. Sajnos a vazelin nem tart olyan sokáig mint szeretném, így ekkora távoknál már vannak gondok a dörzsi miatt amit a combjaim okoznak. Égett alul minden. Egy citromos literes Carte’dor-ra vágytam csak, hogy valaki ültessen bele.

Egyszer csak megcsörrent a telefonom. A volt főnököm hívott, hogy itt vannak a környéken bejönnének kajálni, meg dumálni. Megejtettük az estebédet és gondoltam hátha van náluk testápoló vagy egy doboz Carte’dor 😀 Nem volt, de felajánlották, hogy elmennek patikába és hoznak Sudocrem-et. Tudjátok mit jelent ez most? 😀 😀 Itt ülök tökig Sudocrem-ben és reggelre kutya bajom se lesz. Mert a forró fürdő többet ért mint a gyúrás! Kb. olyanok a combjaim mint az első nap után! Egy vízhólyagom lett a zokni meggyűrődésétől a jobb kislábujjamon, de futás közben kidurrant így már nincs baj bele. Most bizakodó vagyok, de annak se szabad lenni, mert holnap új nap van és az lesz ami akkor lesz…reggel…a rajtban és 49,5 km múlva a célban remélhetőleg.

43,6 km | 5:41 | 7:48 / km