Útvonal: Balatonfüred – Siófok, Táv: 49,5 km

Avagy ma vége…de várjuk egyáltalán?

5:00 csipog ez a sz@r… az alvás megint nem volt olyan mint gondoltam, még kevesebbet sikerült aludni, a Band végig monitorozott és sokkal jobb eredmény nem jött ki mint az előző estéken 🙂 Gyors agyalás még csukott szemmel, hogy mikorra kell elkészülni, mit reggelizzek stb. majd kelés ki az ágyból.

Szerencsére a lábak jobb állapotban mint a harmadik nap reggelén, ez biztató volt és a Sudocrem is megtette az áldott jó hatását, ez egész feldobott, jó hangulatom lett tőle. Fél nyolckor rajtolunk és összepakolás, krémezés, öltözés, nem kellett kapkodni, de oda kellett figyelni, hogy időre minden meglegyen.

Nagyon hideg volt, kb. 3 fok, de napközbenre már 13-at mondtak, így a szokásos bevált gúnyámat vettem fel, rövidgatya, hosszú póló, vetkőzni nem fogok, inkább fázzak kicsit reggel, úgyis meleg lesz. A rajtban az ismerősök üdvözlése, érdeklődés kivel mi újság, utolsó nap, hozni kell a kötelezőt, be kell érni ha célsátor bontás után, de akkoris. A bemelegítés meglepő módon „jól” ment, már ha jól mehet ahhoz képest, hogy 144 km volt a lábamban. Szólítják a jónépet egyesével, a később rajtolók (nem lassú csigák :)) sorfala között, tapsolnak, hajráznak, adrenalin megdob, gyerünk, kezdjük el.

Szintén Attilával együtt megyünk, kellemes 7 perc / km-es tempóban. Ő is jól van, térde rendben. Én viszont fáztam, vagyis inkább a lábaim… úgy voltam vele majd bemelegszenek, kényelmes volt amúgy minden. Arról beszélgetünk, hogy más mennyit készül egy 50 km-es futásra (lehet nem ilyen tempóban, de akkoris), az itteniek meg 3 nap után felkelnek és na jó, még nyomjuk le és menjünk haza. Az emberi agy csodálatos szerkezet. Sorban állunk a 150 km-es táblánál fotózkodni, külön stáb alakult már ki rajongókból akik segítenek a futóknak, itt még nagyképűen odagugolok a tábla mellé, kapom is az ívet rendesen a többi futótól, hogy ne szemtelenkedjek 🙂 A drukktól simán felálltam és mentünk tovább. A lábaim cserébe nem javultak, éreztem, hogy hidegek és hideg izmot terhelni úgy se jó, ha nem 3 napja futsz… a térdem is be-be jelzett, de csak finoman, hogy jobb lesz odafigyelni picit. Az első váltóhelyre együtt érkezünk, a speaker meg is jegyzi, hogy így kell ezt, kellemesen beszélgetve, jókedvűen, hát nem ezért vagyunk itt? 🙂 A profik már húznak el melletünk, főleg a váltók emberei, majd kisodorja a menetszelük a kezünkből a poharakat, mi meg csak tatásan eszünk-iszunk, „Hova sietsz? Megvár a cél!” cinkeljük őket, de hát nem hallják, mesze járnak mire a szánkat elhagyja a mondat 🙂

Ati sétál tovább, nem jó neki állni, mert beáll a térde, aztán el is válunk egymástól, nem érem utol, spórolni akarok és nem megy gyorsabban. Később csatlakozik hozzám, mert megáll levetkőzni, végre melegszik az idő, lábaim is örülnek neki, kocogunk, beszélgetünk néha, itt nincs harag a másik nem válaszol vagy csak odabök egy okét vagy hogy jah, nincs harag ha nem vár meg a másik, amíg együtt vagytok addig vagytok, mindenki intézi a saját dolgát és ha kicsit figyelni akar a futásra akkor nem reagál és kész. Nincs túllihegve semmi. Mondja, hogy ez már az utolsó nap, ott vár a cél, milyen jó ez agyilag, de én csalódást okozok. Mondom ha most belegondolok, hogy még 28 km kb. a célig és az majd 4 órányi kocogás, akkor elkezdek türelmetlenkedni és szét fogok esni, hogy mikor telik már el. Mindig csak a következő frissítőig akartam megcsinálni, rágörcsöltem volna különben.

Jönnek a dombos részek, Ati megy, ő bírja, én nem annyira már, kicsit mélypontra is kerülök, nehéznek érzem a mozgást és hiába a reggeli pozitív élmény a combjaimmal kapcsolatban, nagyon kimerültek, küzdelem van, de főként lefelé. Halad el a mezőny mellettem, már zenét hallgatok, de azt hallom, hogy mindenki biztatja a másikat, Gábor egy szintén vásárhelyi srác utolér, kérdezi minden oké-e, mondom igen, csak itt minden ferde és nehezebb. Jó utat kívánok és felrobog az emelkedőn, ahol sétálva megyek. Utolsó napra azért az egyéniekhez már majdnem mindenki szól valamit, főleg nekünk, akiken látszik is hogy 4 napja jövünk 🙂

Frissítő után irgalmatlan elindulni. Feldob ugyan a szőlőcukor és Torta látványa, de el kell kezdeni mozogni, mert sétálva nem jó, nem haladok + a lábujjaim is jobban fájnak. Szó szerint mint valamit felhúzós műanyag játék járatom a karjaim egyre lendületesebben és gyorsulok fel kocogásra, egyre bátrabban szökellve, majd mikor megvan a ritmus onnan már megy és kevésbé kellemetlen. Fájdalaim nincsenek síkon való haladáskor, megint beburkolózok magamba, csak arra figyelek ami fontos. A ThunderDome XV-ös album kitartóan dübörög a fülemben és lassan elérem a kb. 35-nél lévő frissítőpontot, ahová egy nagyon hosszú és nagyon meredek emelkedő visz fel… mit mondjak. Sétálok, dél van, hazatelefonálok mi az ebéd, kicsit kizökkenjek, itt lehetetlen futnom. A forró húsleves híre kellemes melegséggel önt el, de le is rakom, mert feleslegesen fárasztom magam 🙂 Mögöttem jön Miklós, egy középkorú faszi, akivel előző nap kb. együtt értünk be, kérdezem: „Mi újság Miklós?”. Akkor beszéltünk először a 4 nap alatt, azt se tudom kicsoda, ő csak egy „Hát mit mondjak itt a domb közepén….” mondattal válaszol amiben benne van minden. Felérek, aminek akkor örülök, de tudom, van ilyen lefelé is. Kicsit rosszul esik, de addig még sok van, menni kell tovább.

A domb tetején csodálatos a panoráma, ragyogó napsütés, előttem a Balaton kb. hosszában, agyalok, hogy két napja ott voltam, ameddig el se látok, pedig tiszta az idő, nem tudom hogy csináltam. Egy német futó párnak segítek fotózkodni majd én is megállok készíteni egy képet és elküldöm a nejemnek, hogy már csak 9 km és vége. Bizony, 2 km-re voltam az aznapi maratontól. Zsinórban a 4. maratontól. És az még nem is a vége. Jó állapotban tudok haladni, de már csak olyan 8 perc körüli ezrekkel, nincs erő a lábaimban, de kocogok…míg meg nem látom a lefelé vezető utat.

Nagyon meredek, már lassítok, séta, hátradőlés, még mindig dőlj, piciket lépj, minden lépés egy gyötrelem. A combjaimban az izomrostok összefacsarodva pumpálják ki magukból az utolsó kalóriákat, félúton meg is állok picit, nagyon fáj. Sikerül lesétálni, ott újra veszek levegőt, utolér egy külföldi srác.
– „Are you okay?”
– „Yeah, thanks…”
– „You’re a big fighter, well done!”
– „Thanks a lot, good luck”
– „Thanks”

Ez nagyon jólesik, fel is veszem a marionett figurát tegnapról és „felgyorsulok”, a napi maraton táblánál vár a kísérőm. Fotó, kis útbaigazítás, hogy szar rész jön, több kilométer tök egyenes utca, de már csak 7. Megyek tovább, visszazárkózok, kocogok, sehol senki már körülöttem, hosszú ez a rész nagyon és mikor vége egy másik ugyanolyan utca várt, mielőtt kimennénk a partra. 45-nél átállítom a Band-et, mert GPS nékül mentem, fontosabb volt hogy tudjam mennyi ideje jövök mint hogy mennyinél tartok. Itt átkapcsolom GPS-re, tudnom kell mennyi még, nagyon kezd elég lenni… számolgatok, 8 perceseket tudok menni, barátok közt is több mint fél óra kocogás, mindegy, menjünk. Végre vége a két utcának, a parton vagyok. Innen csak 1,5 km körülbelül, ezt már kézenállva is, de nem kell, mert hoppá, elkönnyülök picit, fájdalom receptoraim visszavonulót fújnak, picit tudok gyorsítani is, de nem sietek, lassan jársz tovább érsz, egy nagy kanyar, kis földes rész, majd közvetlen a víz mellett a járdán tök egyenes, ott a cél, látszik, hallatszik, de még mindig vagy 700 méter. Mit érdekel ember, 193 km-t jöttél, 700 méter csak belefér még, zene lehalkít, jön a taps, egy utolsó kalóriabombával átváltok kocogásból futásra, kis figurázás, pacsi, bent vagyok, dugóka csippan és most van vége az előadásnak. Érem a nyakba, gratuláció mindenhonnan, fel se fogom nagyon vigyorgok mint a vadalma és lefekszek a fűre kicsit. Ez nagyon jó most, nem fáj semmi, csak feküdni kell…