Mindenekelőtt szeretném megköszönni a családomnak, a támogatóimnak, a kísérőmnek az ismerőseimnek akik szorítottak, mind kellett ehhez a feladathoz! Most pedig jöjjön egy kis elmélkedés 🙂

Idézet egy 2013. december 8-i bejegyzésemből, amit a Kilométergyűjtők csoportnak írtam:
„Sajnos a lábfájás továbbra is hátráltat, de legalább a téli ruhateszt megvolt.
Elapsed time: 00:54:32
Distance: 7.04 km
Average rate: 7:48 min /km …”

Ez kevesebb mint másfél éve volt és bár a tempóm a hétvégén hasonló volt, de 7 helyett 194 km-t tettem meg 4 nap alatt.

Nagyon érdekes négy nap volt. Mondják, hogy az első megpróbáltatásokra tanulni megy az ember és lesz ahogy lesz, nem tudni mi vár rá. Én is így vágtam neki a négy napnak. Nem akartam belegondolni, hogy ennyit kell lefussak, mert túl sok volt egyszerre, teljesíthetetlen, de ha csak az adott napokra figyeltem, felfogható távolságba került, persze olyan szürke ködbe burkolózva, hogy nem láttam a végét, de minden lépéssel közelebb kerültem és tisztult a kép is. Az első napra sajnos nem fordítottam sok figyelmet a versenyt meglőző napokban, elvitte a figyelmem a második nagyon hosszú és harmadik dombos nap, akörül forogtak inkább a gondolataim, a negyedik nap meg az utolsó, azzal úgy voltam, valahogy megcsinálom ha eljutok addig. Ennek megfelelően borzasztó volt az első napom mint olvashattátok, elfutva, fájdalmak és émelygés közepette, totál hülye voltam már tudom és tudtam már a második nap reggelén is mikor oda kellett álljak 53 km elé.

Itt kezdődött az az utazás ami a következő 3 napban elkísért végig és út közben annyit tanultam amennyit nem is tudom lehet-e ha az ember nem teszi ki magát ilyen sorozatos megpróbáltatásoknak. Talán csak hosszú idő alatt. Sose vonzottak az idő rekordok megdöntései, mindig csak egyre hosszabban akartam futni, kocogni nevezzük aminek szeretnénk. Itt úgy gondolom az alapokat olyan szinten sajátítottam el, hogy álmomból felkelve is nekivágok egy maratonnak 😀

A lassan járj tovább érsz a legjobb kifejezés a négy napra. Vannak az embernek elképzelései hogy szeretné ezt vagy azt megcsinálni, a teljesítésen felül én is szerettem volna HA kiadja egy új egyéni maratoni csúcsot (4:45-öt kellett volna hozzá megdönteni) futni, második nap egy 6 órás 50 km-t csinálni, de ezek azonnal megszüntek, amint ráéreztem, ezeknek nem itt van helye és nem most. Itt egy dolgon volt a hangsúly: a futást olyan alacsony pulzuson és kalória szinten tartani amennyire csak lehet. Folyamatosan igazítottam a mozgásom az állapotomhoz, kicsit másképp raktam a lábam ha fájt volna a lábujjam, kicsit másképp egyensúlyoztam a karjaimmal, alig alig mozgatva őket és látva, hogy a mezőny nagy része is ezen van, tudtam jó úton járok. A vádlijaimnak egyik nap se volt bajuk, csak a combjaim fáradtak el, ők tartották a testsúlyom és naponta kb. 45-50.000 lépést tettem meg, volt dolguk rendesen. Az hogy második napra rendeződött a mozgásom és elengedtem a magam felé felállított „kényszereimet” agyban is jobb lettem. Pedig én aztán tudok picsogni ha megunom, elfáradok. Olyannyira, hogy -most úgy érzem- tökéletesen koncentrált tudtam maradni mind a három napon. Ez volt az első ilyen élményem ezzel kapcsolatban és úgy bevésődött, hogy soha nem fogom elfelejteni. Nem foglalkoztam olyanokkal, hogy mennyi van még hátra, mikor érek már oda, nem is érdekelt. Ki tudtam zárni mindent, amiben a zene állandó üteme is segített, szó szerint géppé váltam aki csak megy előre és teszi a dolgát. Nem fogom tudni elmondani annak aki nem érezte még, mert ehhez kellett a hangulat, a „nyomás” a táv teljesítése miatt, a verseny izgalma, minden együtt, hogy „bekattanjak”. A fájdalomküszöböm fentebb kúszott és a lábaim engedelmeskedtek, mert kocogni kellett, sétálva nem érsz be. Mivel a végefelé lévő emberekkel nagyjából egy tempót mentünk, volt hogy össze-össze akadtál emberekkel, de csak egy „Oké? – Oké.” és mindenki zárkózott vissza, ment tovább. Az is jó volt ha nem is szóltatok, csak együtt mentetek és egyik húzta a másikat illetve viszont.

Frissítőre érve aztán megint nyílik az agy, jön a kísérő, beszéltek mintha mi sem történt volna, eszel amit kell és lassan felveszed az utazósebességet és csinálod amiért jöttél. Mert azért jöttél, hogy körbefusd és ha nincs olyan sérülés akkor megcsinálod. Mert amikor ott vagy akkor meg tudod csinálni, akkor nincs feladás, nincs fáradtság. Előtte és utána se tudod elképzelni hogy sikerült, akkor ott viszont teljesen nyilvánvaló. Mint ahogy esténként se tudod mi lesz holnap, de ezt már tudatosan ki is zártam, majd akkor beszélünk ott a rajtban. Megtanulsz a felesleges idegeskedéstől megszabadulni, mert hülyeség foglalkozni vele, jobb nem lesz az állapotod. Hozott anyagból dolgozol. Aztán reggelre a nehézkes felkelés után, a lépések egyre könnyebbek, kezdenek engedelmeskedni az izmok és azt érzed szarabb mint volt, de tudsz még kocogni. Az előző napok megtanítottak rá, hogy ha idegállapotba tudok kerülni 🙂 akkor végig tudok menni aznap. Az agyad pedig kapcsol és idegállapotba kerülsz.

Mondták korábban, hogy ezekhez a távokhoz 70% agy és 30% fizikum kell és ezt csak alátámasztani tudom. Akkora ajándékot kaptam, ami minden pénzt megér ha az ember szeret ezzel foglalkozni. Nem mondom, hogy innentől aztán bármilyen távot lefutok, de egy nagyon fontos gáttól sikerült megszabadulnom.

Most itt vagyok a gépem előtt teljesen rendben. Tudok járni, kicsit a lábujjaim fájnak és ha sokat ülök be kell mozgatni a lábaim, de combból fel tudom magam emelni, teljesen jól érzem magam és megszabadultam 3 kilótól 4 nap alatt 🙂

Mondta az egyik futó, hogy a fájdalom az, mikor a gyengeség távozik a szervezetből…és igaza van. Erősebbnek érzem magam, de nem az izmaimban.