Ahogy az szokott lenni a hétvégén mindig szervezünk valami kis közös futást a csoporttal, ám most kaptunk egy fülest, hogy lehetne csatlakozni egy országos több napos váltó vásárhelyi szakaszához, az algyői hídtól egészen Kakasszékig: http://fussegykort.hu/

Több se kellett elkezdtük szervezni a csapatot, ki honnan mennyit szeretne / akar / tud futni és persze felvillant az a bizonyos kis izzó is hármunk (Endre, Sanyi és én) feje fölött, jöjjünk haza futva Kakasszékről. A hídtól odaáig 34,5 km-t írtak a szervezők, vissza számoltunk cirka 25 km-t, tehát 59-60 km lenne a hétvégi adag. A csoportból három lány (Gabi, Tünde és Ildi) is szerette volna magát megmérettetni maratoni távon, így családias körülmények között, nem pedig egy versenyen. Hátulütője volt a dolognak, hogy délután negyed háromkor indult a menet és este hétre volt tervezve az érkezés Kakasszékre, tehát visszafelé már tök sötétben kellett jönni, jó három órát. Eddigi leghosszabb futásom (nem pályán) sötétben kb. 5 km volt egy csalinkázó zseblámpával, az se volt rossz, de igazából nem tudtam hogy mi vár rám 35 km után a puszta kellős közepén. Sikerült egy biciklis kísérőt is találnunk (Lejla), akinek még egyszer 1000 hála és köszönet hogy végigjött velünk, nélküle sokkal nehezebb dolgunk lett volna!

Induláskor elég meleg volt, volt ereje a napnak, előtte igyekeztem feltölteni a raktáraim, délben egy pizza, előző éjjel megfelelő mennyiségű alvás, előző nap sok víz, futóéletem 3. leghosszabb távja várt rám és nagyon fontos felmérés volt ez a novemberi 12 órás megpróbáltatás előtt, ami egy még fontosabb álom vízválasztója. A rendezvény tervezett tempója nekünk teljesen megfelelő volt, 7 perces futóátlag bruttóban, ennek megfelelően próbáltunk 6:30 körül menni, ami a kezdeti lelkesedésnek köszönhetően kicsit gyorsabbra sikerült. Volt rendőri felvezetés meg staféta átvétel, amivel be kellett fussunk Vásárhely főterére, a város határában egy csomó bringás csatlakozott hozzánk és kísért be minket, nagyon hangulatos volt.

Itt már 10km-en túl voltunk, én igyekeztem a „tevezett” frissítési metodikám véghezvinni, tehát jött az első adag magnézium és só illetve bekevertem egy izó italt. Itt találkoztunk a bringás kísérőnkkel, mindenki ellenőrizte a csomagját, mi hol található, elrendeztük, szegény Lejla 5 ember cuccát vitte bringán, ruházattól a másfél literes kóláig volt nála minden 🙂 Mivel az eléhezés volt eddig a legfőbb problémám hosszabb futások alkalmával, így péksütivel készültem. Nem sokkal később a térről nekivágtunk a Kakasszékig tartó útnak kellemes hangulatban. A papucsom eddigi leghosszabb távjára készült, kíváncsi voltam milyen lesz benne, szóval volt mire figyelni.

A város határában található fehérjefeldolgozóban most sem kellett csalódnunk, közvetlen mellette elfutva leírhatatlan bűz várt minket, az orromra húztam az addigra már kellően izzadtságos pólómat, de hiába volt minden próbálkozás, szájon át még íze is volt, reméltem hazafelé nem kell átéljük újra, sokkal fáradtabban, ki tudja milyen gyomorral … bár addigra éjszaka lesz, róka koma nem látszódik 🙂 Miután kitisztult a levegő, hoztuk a formánk és bár két részre szakadtunk nagyon jó hangulatban futottunk, nagy volt a szánk még volt erő és nem is kellett sietni, hozzáteszem az országos rendezvény buszát a híd óta nem láttuk, fogalmunk nem volt ki hol van, kb. olyan volt mintha két külön dolog lenne, mi eljöttünk futni, ők meg mennek a maguk útján, ahelyett, hogy együtt csinálnánk, lényegtelen is.

20 km környékén egyre inkább éreztem hogy valami nem az igazi, megerőltetővé vált a futás, a lábam sem volt az igazi, a talpam sem és viccelődésen, hogy már csak egy maraton van hátra valahogy nem volt kedvem nevetni, nem nagyon láttam a végét a sztorinak, ilyen hamar ilyen „rosszul” még nem éreztem magam, de csináltam a dolgom és próbáltam jópofát vágni hozzá. A frissítési pontokon csak víz volt, szóval a legjobb döntés volt intézni magunknak a kísérőt, a pontokat a vásárhelyi EVP iroda dolgozói alkották, akik kocsiból kínálták a vizet nekünk. Az egyiknél megettem az egyik péksütim, menet közben ittam az izót, de fejben valahogy nem raktam magamban ezt a dolgot, nem volt rendszere a frissítéseknek és valahogy nem voltam eléggé koncentrált a dologra. Persze társaságban más, főleg Sanyi mellett, aki mindig szóval tart minket, nehéz mellette magába zárkózni az embernek és arra a futásra koncentrálni, a beszéd ugye önmagában is igényel némi energiát, Székkutasra érve már éreztem, hogy a gyomrom egyre inkább vacakol és lassan átmegy finom csikarásba, ez végképp elvonta a figyelmem az egészről. Kakasszék még olyan 5 km-re volt, ami a hivatalos táv vége, finoman érdeklődtem egy helyi futótól van-e ott WC vagy valami, mert valami kerékpáros pihenőnél lesz a vége, nem tudta biztosra, ettől sem lettem boldogabb, városi ficsúr lévén nem volt részem még szabad ég alatti eseményben.

Sajnos a gyomrom egyre rosszabb lett, már miattam egyre gyakrabban kellett sétára váltani és bár a lábaim lassan azért bemelegedtek és bírták volna, de a hasam sztrájkba lépett, éreztem nem érem meg a biciklis pihenőt. Előreküldtem a többieket, miattam ne álljanak meg, Lejla mondta hogy marad én meg egy kihalt tanya bukszusába húzódtam átesni a tűzkeresztségen. Felemelő érzés volt megszabadulni a démonaimtól és egész összeszedett tempóban tudtam a többiek után eredni, ennek nagyon megörültem, a pihenőben már ott vártak minket az EVP iroda munkatársai, kaptunk megint vizet, dokumentálás, volt aki innen kocsival ment haza, Kriszta is élete leghosszabb távját teljesítette 36 km-el én pedig agyaltam mit adhatnék a gyomromnak, amitől jobban lesz, mert enyhe émelygés is elfogott és jött a következő turnus a hascsikarásban… Átöltöztem, vettem fel hosszú száraz felsőt, csipegettem egy kis sajtos pogácsát meg nyomtam a kólát, már a szőlőcukrot, hátha elmúlik, de sajnos nem akart, így már rutinos versenyzőként kerestem egy helyet Endrével együtt, akinek szintén vacakolt a gyomra. Ekkor úgy éreztem helyreállt minden, bár ajánlották, hogy ne kockáztassak, itt az autó, hazavisz, de úgy voltam vele van nálam telefon, öcsém készenlétben, ha nem múlik, szólok neki. Hazaindulás előtt nem sokkal érkezett meg a hivatalos váltó, de mondom mintha két külön dolog miatt lettünk volna itt, furcsa volt nah.

Nekivágtunk sötétben lámpákkal az igazi kalandnak, amit már nagyon vártam! Teljes sötétségben, tökéletes időjárási körülmények között és végre megfelelő állapotú gyomorral sikerült visszaérni Székkutasra, ahol Ildinek meglett élete első maratoni távja, gyors nyújtás, elköszönés – sajnos Endrétől is, akinek a gyomra nem akart javulni, így inkább élt a lehetőséggel és hazament Ildiékkel, így ketten maradtunk Sanyival mint futók illetve szegény Lejla, aki töretlen lelkesedéssel kísért minket.

A hazaút százszor jobb volt mint számoltam, állapotomról sokat elmond, hogy a 48. km-ünk 6:33-asra sikerült, tök jó volt az ütem, fürödtem a szituációban, nagyon jól éreztem magam, ami aztán persze csillapodott ahogy haladtunk előre, de nem sokkal később azon vettük észre magunk, hogy már csak 10 km van hátra. Meg-megálltunk frissíteni, enni inni, a gyomrom jól volt, csipegettem a pogácsából, kóla, magnézium, só és még beszéddel is bírtuk végig, pedig a végén már azért rendesen elkészültünk az erőnkkel, felemelő érzés volt visszaérni Vásárhelyre ráadásul úgy, hogy a fehérjefeldolgozó is megkönyörült rajtunk és nem érződött a büdös. Szép lassan bekocogtunk a városközpontba, ahol az egyik ismerősöm készített rólunk egy fotót, gyors öltözés és elindultam haza gyalog. Kellett a lábaimnak egy kis séta még, mert eléggé be voltak állva, ha ott akkor kocsiba ülök, rosszabb lett volna, bár már egy porcikám sem kívánta a mozgást, 62.2 km megtétele után.

Itthon persze éjfél előtt fél órával már mindenki aludt, próbáltam csendben botorkálni, a forró fürdőnél nagyobb találmány nincs a világon ilyenkor leáztattam magamról mindent, majd próbáltam valamit enni, bár nem kívántam semmit, inkább leültem TV-zni, tudtam, hogy nem fogok tudni aludni, ilyenkor még annyira pörög a szervezet a megerőltetéstől. Fél egy után tértem nyugovóra és az alvás olyan is volt, felriadtam sokszor, nem volt kényelmes pozíció egyik sem, háromnegyed hétkor inkább felkeltem a picihez, Macáék hagy aludjanak még. Aztán délután sikerült 2,5 órára elájulni szó szerint a kanapén, majd egy kis gyógysétára elvittem Bencét a Sarokházba, ahol egy kóla és egy über-brutál Nimród kehely társaságában kényeztető élményben részesíteni a szervezetem.

A talpam a vártnak megfelelően készült ki a nyolc és fél órás menet alatt, de mára annak nincs nyoma, leszámítva a bal sarkamnál lévő szalagokat illetve a combomban van egy kis izomláz, de kezelhető. Mindenképpen pozitívnak értékelem a tegnapi futást, eléggé lentről sikerült visszajönni és teljesíteni a távot, amitől tartottam az éjjeli futás nagy kedvencem lesz, be is szerzek egy fejlámpát télire, bizakodó vagyok a novemberi 12 órás előtt, ami persze egy másik verseny lesz, de ott fejben sokkal komolyabban kell venni a dolgot. A papucs egyik utolsó útja volt ez, jövő hét elején érkezik a szandálom, ami megfelelőbb társ és mégis tudja amit szeretek mostanság a futásban, a természetes, mezítlábas közeli élményt.

Köszönöm első körben a családnak a lehetőséget, Lejlának a biciklis kíséretet, a puszta közepén a papírzsebkendőket! Gratulálok Gabinak, Tündének és Ildinek életük első maraton távjához, rendkívül jó állapotban futották végig, Krisztának és Sanyinak élete leghosszabb távjához és köszönöm a társaságot mindenkinek, nagyon jól éreztem magam!

Az órám track-je: https://connect.garmin.com/modern/activity/1378183388

U.I.: és hogy miért a cím? Ma amikor a vacsorát készítettem a gyerekeknek, találtam egy meglepi gesztenyepürét a fagyóban, amit elfelejtettem megenni 🙂