Nem igazán tudom még most sem megfogalmazni a tegnap történteket. A hétvégének úgy mentem neki, hogy valamikor amikor lesz lehetőségem futok egy hosszabbat, semmi terv nem volt. Mivel most hétvégén volt a Balaton félmaraton ezért a táv adta magát, a kilométer gyűjtők közül sokan vannak ott, „virtuálisan” futok velük egyet. A család délután aludt egyet, na mondom, addig megcsinálom, de egy órakor még ebédeltem, borsóleves, fasírt, stb. és kettő körül indultam, gondoltam kényelmes tempóban nem lesz gond a kajával. Gyors öltözés, kence és társai majd a bemelegítés is olyan hányaveti lett, úgy voltam vele induljak mihamarabb. Direkt nem vittem kaját csak fél liter vizet, ha elfogy majd töltök.

A légzésre figyelve vágtam neki a távnak a megszokott útvonalon, mentem az elején ami jól esett mind a lábamnak mind a tüdőmnek. Meg is lepődtem, mikor a telefon bemondta hogy 5:58 az első kilométer. Szokásom elmérni az elejét mikor egyedül vagyok, utána mindig kompenzálok, de most tovább gyorsultam. Nem tudom miért, a légzésem rendben volt gondoltam megyek így amíg bírom. Folyamatosan jöttek a 6 perc alatti kilométerek, csodálkoztam magamon és nagyon, de nagyon örültem neki. Hat kilométernél már komolyra fordult a dolog a fejemben, mondom innen már az eddigi legjobb 10 kilométeremet megcsinálom ha törik ha szakad. Nem gyorsítottam, csak tartottam a tempót sikeresen. El is értem a mágikus 10km-hez és végre sikerült lemenni 56 perc alá, az új legjobbam: 55:16. A boldogsághormon gyáraim már akkor csúcsra voltak járatva, de ami utána volt arra egyszerűen nincs magyarázat.

Ekkor a kulacsom már csak félig volt, tehát sokkal kevesebbet ittam mint egyébként szoktam, de nem akartam megállni tölteni, úgy voltam vele beosztom, ennyi van, szokjad hülye gyerek 🙂 És mentem tovább tartva az eddigi tempót. És mentem tovább tartva az eddigi tempót. És mentem tovább tartva az eddigi tempót. És csak mentem, mentem, mentem. Nem mondom, 15 km környékén már kérdezték a lábaim, hogy teljesen biztos vagyok-e a dologban, mert még mindig 5:30-5:40 körüli kilométereket futottam, de az voltam. Itt már tudtam, ebből eddigi legjobb félmaraton lehet és már csak 6 km van hátra, gyerünk, nyomjuk, sose csináltál még ilyet és igen megpróbálhatod két óra alá bevinni. Két óra alá!!!

Ezelőtt a gondolatától is rosszul voltam, annyira távoli volt, hogy sose jutott eszembe, hogy ez legyen valaha is a célom. Tisztában voltam a súlyommal a sebességemmel, tudtam nem az én világom még és különben is, a távok jobban motiváltak mint a sebesség, de most tényleg nem tudom mi volt, reálisnak tűnt valahogy  az egész. Szépen teltek a kilométerek, lassan visszaértem a városba és elhangzott, hogy 19 kilométer, 1 óra 45 körül. Mondom magamban atyaúristen, két szaros kilométerem és száz méterem van hátra amire van 15 percem! 15 perc, ha innentől 7 perceseket megyek, akkor is megvan, de ki akar 7 perceseket menni, mikor még mindig 5:30 körül futok. Megittam a maradék, két korty vizemet és csináltam tovább a dolgom. Állítom pszichésen ez a két kilométer telt a leglassabban, alig vártam, hogy vége legyen, de nem azért, mert elfáradtam vagy kikészültem, csak már nagyon kíváncsi voltam az időmre. Mivel ez a fos endomondo az ingyenes verzióban nem mutatja a távot, csak bemondja és elég zajos volt a környezet így nem tudtam hol tartok, idő alapján már úgy számoltam, hogy megvan így megállítottam, de akkor kiderült, hogy még 130 méter volt hátra 🙂 Nem kapcsoltam vissza, hozzáírtam 40 másodpercet az időmhöz és javítottam a távot ami alapján kijött, hogy 1:57:39 az új legjobb félmaratonom. Felfoghatatlan érzés volt, nem lehet megfogalmazni amit akkor éreztem, de tényleg. Valahol mélyen mindenki álmodik elérhetetlennek tűnő célokról, olyanokról, amiket meg se próbál teljesíteni, mert még nem jött el az ideje, kell még hozzá dolgozni és akkor egyszer csak teljesen váratlanul sikerül. Mert sikerült és nem is akárhogy, nem 1:59:59 lett, hanem 1:57, de ami a legfontosabb, hogy végig rendben volt a légzésem, a lábaim elfáradtak, ami érthető, de semmi görcs vagy fájdalom nem volt, kényelmesen hazasétáltam rajtuk, a pulzusom is hamar visszaállt a normális szintre.

Valahogy úgy érzem ezt most jó ideig nem fogom tudni megcsinálni, valahogy annyira különlegesnek hat az egész, egy egyszeri alkalom volt, ajándék az év végére a tüdőmtől és a lábaimtól az agyamnak.