Pfú most fogalmam sincs hogy kezdjek bele, csak úgy mondjam el milyen volt összességében vagy elejétől meséljem a versenyt? Nem tudom, de ez a kép szerintem elmondja a lényeget:

Ilyenné tesz ez a verseny (is). Összegyűr, kifakít, aztán rajtad (és a kísérődön) áll, hogy kisimulsz-e és lesz-e újra színed. Ezt persze biztos ami biztos többször is eljátszhatja. Ha mindből kijössz, akkor befejezheted.

Nekem most nem sikerült. Úgy nem sikerült, hogy egy nagyon jó versenyt mondhatok magaménak és egy cseppet sem vagyok csalódott, pont olyan mint amilyennek elképzeltem és megelőzve a kérdést: jövőre még nem próbálom újra. Egy nagyon jól sikerült tavalyi év és egy szerintem frankó felkészülés után nekimentem, kipróbáltam magam, megnéztem közelről, megtapasztaltam, megszagoltam, megkóstoltam tudom innentől mi vár rám és tudom merre tovább. Persze az is előadhatja magát, hogy nem fogom újra megpróbálni, de nem lesz tüske bennem emiatt. De hát ez volt az álmod, most akkor hogy van ez? Úgy hogy benne lenni egész más mint elképzelni. 14 órát töltöttem a pályán és még 18-at kellett volna, benne egy komplett éjszakával hajnallal. Ez nem csak úgy tűnik keménynek, hogy fáradtan belegondol az ember a végén, hanem azután is mikor már aludt egyet. És egész más így belegondolni (legalábbis nekem) mint tapasztalat nélkül. Aki egy 200+ km-es versenyen célbaér kétségtelenül a legmakacsabbak és legkeményebbek közül való. Nem hős. Nekem a hős mást jelent és nem is szeretem, hogy az egyénieket hősözik. Ezek az emberek felkészülve vállalnak önként egy megmérettetést, nekem ez nem hősiesség. Ez kőkemény munka előtte és közben, de csak így lehet hozzáedződni. Sok próbálkozással, ilyen-olyan versenyen, tapasztalat gyűjtéssel, szívással, tanulással. Aki ezt élvezi, az egyszer képes lesz megcsinálni.

Köszönöm mindazoknak akik segítenek ebben a dologban, hogy egyszer odaérhessek ha úgy döntök, hogy megpróbálom újra. A mostanihoz nagyon sokat hozzátett mint mindig a család, nem csak a verseny ideje alatt, hanem az felkészülésnél is. Köszönöm Szölllősi Renátónak az edzőmnek az edzésterveket, változatos, minőségi munka amit összeírt hétről hétre, nem lehet kimondani, hogy erőnlétileg felkészültem a kihívásra, de egy pici izomláztól eltekintve nincs baja a combomnak és vádlimnak. Nem utolsó sorban pedig a kísérőimnek!

Akkor ugorjunk az elejére, de csak főbb pontokba szedve a dolgot, könyvet nem akarok írni róla 🙂 Megérkezve a versenyközpontba elképesztő hangulat fogadott minket, sok száz, ezer ember, zene, kiállítás, standok, Balaton, napsütés. Nekem kicsit nehézkesnek tűnt a rajtcsomag felvétel, nem értettem miért nem volt a szatyorba összekészítve a póló, a chip, meg a többi cucc, vagy 20 percet álltam sorba és nem sokan voltak előttem a levegő nélküli sátorban, álló helyemben folyt rólam a víz, ekkor még nem gondoltam hogy majd visszasírom, mert legalább nem süt rám a nap 😀 No de meglett minden, robogtunk a szállásra, mihamarabb vacsora, megbeszélés a kísérőkkel mit hogyan csináljunk másnap és fürdés alvás. Sofőrnek Torta komám jött, gyakorlott sofőr és a BSZM-en már megkerültük egyszer a tavat, szóval kabalának is vittem:) Szakmai oldalról Kisházi László tartott velem, aki már csinálta ezt a versenyt és több a tapasztalata mint nekem. Hasznos is volt minden szempontból.

Reggel 4:30-kor kelés, várakozás a kakára, közben reggeli, öltözés – ide más póló szóba sem jöhetett mint a „CSAK A HÜLYÉK FUTNAK” feliratos, nagy sikert arattam a fotósok körében – bevált cuccok voltak rajtam, amik a Tisza tavon is jónak bizonyultak, rajtuk nem is múlt. Időben elindultunk a rajthoz, elbúcsúztattam a futócsoportunk csapatát akik fél hétkor rajtoltak, mi pedig hétkor vágtunk neki a dolognak. Jött a rajtban is a hősözés, már nagyon mehetnékem volt, egyrészt alig futottam a pihenés miatt, a verseny miatt több volt a stressz is amit nem tudtam mozgással levezetni, dördüljön el a pisztoly és veselkejünk neki de mán 😀

Végre elindultunk egy kis kunkor után még a versenyközpont területén jött egy emelkedő. Nekem szinte függőleges volt 😀 Azt beszéltük előtte, hogy emelkedőn csak séta, felesleges az erőlködés. Na de mondom hogy néz az ki, hogy a hősök sétálnak az első 1 km-en máris… 😀 Egyrészt nem bírtam volna felfutni így muszáj volt sétálni, de szerencsére már hamarabb elkezdték előttem így a szurkolók tapsvihara közepette sétáltak a hősök 😀

Tempó tervem volt a versenyre, tervezett szintidőkkel, annyit kértem Lacitól (ő figyelte ezeket), hogy amikor találkozunk csak annyit mondjon jó vagyok-e ahhoz képest vagy sem. Pulzusmérőt fel sem vettem, a várható meleg miatt úgyis ugrott volna az egész, annyit beszéltünk menjek érzésre, de ne fussam el. 6:15-6:30 körüli kilométerek voltak felírva, picit alatta kezdtem, 6:00 körüliekkel, de olyan jól éreztem magam, hogy nem akartam lassítani magam, élveztem a dolgot, na meg Sárváron már volt gond a kényszerített lassú tempóból, úgyhogy mentem a mezőny közepén, egyszer-egyszer beszélgetve aztán csak magamban, gyönyörködve az elképesztő látványt nyújtó Balatonban, a vitorlásokban, a kikötőkben… Figyeltem a melegre, éreztem hogy nyom rendesen, minden ponton ahol találkoztam a kísérőkkel Laci elémjött a megbeszélt frissítővel, sótablettával és míg elsétáltam a frissítő asztalig addig ezeket bevettem majd jöhetett a sok víz, kis kóla, sajt-sós paradicsom-vörösáfonya-sárgabarack befőtt, hogy valami szilárd is legyen. Mikor nagyon meleg lett (jött volna egy vihar, ami tolta maga előtt a párás meleg levegőt, de nem szakadt le az ég hogy lehűljön a levegő, brutál nyomott meleg lett úrrá a tájon) kértem a karvédőt, kértem a jeget a ponton amit betettem alkarhoz az erekre hogy hűtsék a vért és így a többi testrészt is, locsoltam magam, naptej (ami 5 másodpercig volt fent :)), mindig megittam és megettem a cuccokat, gyomorkomfort rendben volt, tartottam a tempót, jól éreztem magam és nagyon élveztem a dolgot. Nem féltem attól hogy túl gyors, Laci mondta is hogy jobb vagyok a tervnél, nem sokkal, még belefér. 40 km körül 1.5 óra előnyöm volt a szintidőhöz képest, ez nagyon felspanolt, jól esett, ezért jöttem hogy így csináljam. Vittünk kézi SMR hengert, nagyon jó volt, 30-nál volt először, aztán 20 km-enként elővettük.  50 km tájáig nagyon a domborzat sem viselt meg, ami futható lejtő volt az ment, emelkedőn séta, de kezdtek jönni a durvább cuccok. Jó nevethetsz ha hegyvidéken élsz, nekem alföldi gyereknek pl. a vászolyi kaptató maga volt a Mount Everest. A gond ott kezdőtött, hogy az emelkedőn oké a séta, de a lejtőn való kocogást nem tudtam nekiengedni a gravitáció segítségével, mert túlságosan felgyorsultam volna, fékeznem kellett, de ezt a jobb térdem nem nagyon szerette és nagyon le kellett olyankor is lassítanom, a talpam pedig csapkodtam eközben, nem finoman landoltam, részben ennek tulajdonítom a későbbi fájdalmak egy részét. Persze a forró aszfalton a cipő is felemelegszik, amit átad a talpnak, ez se segít nagyon. A tempó miatt nem bánkódtam, viszont amiatt igen, hogy enyhe gyomor problém ütötte fel a fejét, nem kívántam a cuccokat, kedvtelenné váltam és olyan pfle… lett az egész. Szóltam Lacinak hogy nem kóser valami, de még ment a Sponser, a só, a magnézium, de 70 km környékén jeleztem: most kell az árnyékba a polifoam, le kell feküdjek, találjunk ki valamit, mert így nincs értelme továbbcsinálni. Kifaggatott mi van és mondta hogy valószínű megemelkedett a testhő a meleg miatt: lázas vagyok. Feküdjek le, tarkómra jégakku, mellkasra jégakku, megpróbálnak lehűteni meg kapjak be egy Algopyrint. Míg fekszek addig hatni fog és rendbejövök, utána újra fogok tudni futni. 15-20 perc ráment erre, de inkább mint feladni.

Láss csodát igaza lett Lacinak, felkeltem és elkísért a következő 4 km-es szakaszon, kis séta míg bemozogtak a lábaim majd kocogásra váltottunk és tök jó volt. emelkedőn séta, lejtőn pici kocogás, de a konstans talpfájás erősödött és az is gond volt, hogy a vazelin az alsó dörzsölődő tájakon nem maradt meg, az izzadtság lemosta és maradt a gatyában a sós víz, a sónak meg nem szokása ledörzsölni amúgy sem semmit, szóval Dante pokla készülődött odalent. Persze minden találkozónál kentem újra, de meleg hatására egyre cseppfolyósabb a vazelin, a jégakkuk már kimerültek, folyt le rólam pontról pontra a cucc, de a kocogás meg dörzsölt tovább. Viszont menni kell, amíg tűrhető addig próbálkozzunk és agyaljunk. Így aztán kétoldali támadás (talp és segg) közepette folytattam utam. Még volt egy óra előnyöm, azt mondta Laci ha tudok a szintidő tartásával haladni (8:40 körüli ezrek) és eljutok így 1 óra előnnyel Keszthelyig, akkor lehet esély. Ők mellettem vannak, az lesz amit mondok. Mondom jó, hát nyilván próbáljuk meg, de közben egy frissítőnél nem találtuk Tortát, Lacinál nem volt telefon, ő kereste, én ettem ittam amit tudtam, se Sponser, se vazelin, húha hol lehet? Laci előreküldött hogy max. majd utánamfut de induljak neki a következő 4 km-es szakasznak, hátha annál lesz. Mentem szépen lassan, néztem nem-e jönnek már utánam kocsival és kenhetek megint, de nem jöttek… Laci csapódott be egyszercsak mellém lihegve, hogy sehol a kocsi, menjünk hátha a következőn lesz… ez nem dobott fel túlságosan, de nem volt mit tenni, végül ott találtuk és mint kiderült valami gond volt a doksival, a szakaszokkal, GPS-el, mindegy, lényeg hogy lebasztam Tortát hogy ne csináljon ilyet, mire elmondta hogy ő arra nem jöhetett amerre mi mentünk és hogy nézd meg a papírt stb. Ekkor bocsánatot kértem tőle, de már annyira égett alul meg a talpfájás is kezdett felemészteni hogy nehéz volt józanul gondolkodni… hengerezés meg fekvés jött megint, már kértem Lacit hogy emelje fel a lábam picit hogy a vér kifolyhasson picit, megnézte a combom, vádlim, tök rendben voltak, de ezt éreztem is, lazák voltak, nem voltak beállva, a bokám volt merev picit, de nem volt vészes. Segített a talpamon a pihentetés, de nem sokáig, 4-500 méter után ugyanúgy égett, alig tudtam haladni. A seggem miatt elkezdtem cowboy-szerűen mozogni, kicsit nagyobb terpeszben, de ez előhozta a térdfájásom a síkon is, érződött, ezt el kell engedni, semmi értelme így. Még ha meg is maradna valami krém (Sudocrem, vazelin, egyik sem vált be, csurom víz voltam azonnal), a talpam nem enged tovább.

Elértem 90 km-ig, ekkor újabb fekvés, lábemelés, pihentetés, még 50 perc mindig volt a szintidőből, de megbeszéltük, 2×5 km van százig, addig elmegyek és kiszállok. Laci kérdezte eljöjjön-e velem, mondom nem kell, találkozzunk 5 km múlva és majd onnantól. Ez hiba volt. Ekkor már annyira fájt a talpam, hogy lépni alig tudtam és a stagnáló fájdalomtól megjött a hányinger is.

5 km-t 1 óra 27 perc alatt tettem meg.

Már megállítottam bringásokat, hogy kiabálják Laci nevét a váltópontnál, hogy üzeni a futója: jöjjön elé. De nem jött (mint kiderült nem eléggé jött, azt hitte már elkerült szóval visszament). Sokan jöttek el mellettem, csapatok, kísérők. Mindenki megkérdezte tudnak-e segíteni, futó akart felajánlani frissítőt, bringás kísérő hogy üljek fel a csomagtartóra és elvisz, de mondtam hogy pont ülni nem tudok. Pár embertől kértem vizet, ki voltam picit száradva, gondoltam hátha jobban leszek, legalább az émelygés múljon, de nem múlt. Egy korlát mellett mentem, már kapaszkodtam bele, hogy ne szédüljek, 200 méterenként megálltam emelgetni a lábam, hogy a talpam pihenhessen, de semmi sem segített. El kellett jutni a váltópontig. Rohadt nyomasztó volt, rám is esteledett, egyedül a seggem világíthatott hátrafelé, mert addigra már lángolt a gatyám is.

A pontra beérve szóltak, hogy a váltó fent van a domb tetején. Annyira szarul voltam, hogy a bőghetnék sem jött rám ettől a hírtől. Lejött Laci, ő még kérdezte mit csináljunk, pihenjek és majd kiderül, de mondtam hogy nagyon kész vagyok, hozza a polifoamot, leadom a chipet és hagy feküdjek, mindegy mire csak le a talpamról és ne kelljen dörzsölni a seggem. A pont személyzete észlelte a bajom azonnal, vittek is a masszázs ágyra, ne a földre feküdjek. Ahogy felvánszorogtam, azonnal elmúlt az émelygésem. Jött Laci, kértem a takarót mert remegtem a fáradtságtól, de nem segített, kértem kis vizet, kólát meg időt hogy jobban legyek. A személyzet mondta hogy ameddig csak akarok maradhatok. Persze jó lett volna az egész napos vizes cucctól megszabadulni, de hallani se akartam róla hogy megmozduljak. Eltelt kis idő, 15-20 perc, Tortát feljebb engedték a parkolóból tekintettel az állapotomra én pedig leszálltam, hogy akkor sétáljunk a kocsiig. Ahogy ráálltam a talpamra, azonnali émelygés, mondom most fekszek vissza, de szóltak, hogy attól nem lesz jobb később se, akkor viszont utat és a közeli bokrot elláttam szájon át pétisóval. Utálom, de jobb lett utána legalább a gyomrom. Kocsiig elbotorkáltam és irány a szállás. 96 km-t kellett visszavezetni, ugyanis ennyit sikerült teljesíteni az idei UltraBalatonból. Fürdeni aznap esélyem sem volt, inkább feküdtem hason, fent a talpam, nedves törlőkendővel áttöröltem magam és újrakentem az immáron szárazra égett testtájékokat. Tudtam enni, inni, eltekintve a két sérüléstől jól voltam.

Egyáltalán nem élem meg kudarcként a dolgot. Megvalósult az álmom, ott lehettem álmaim versenyén, az UltraBalatonon és jól éreztem magam ott, úgy gondolom kiadtam ami bennem volt, míg engedte a szervezetem. Ugyanakkor szertefoszlott az álmom, mert nem sikerült befejezni, de látva belőlről ezt, időt kell hagyni ennek és megvárni míg újra megérik a vágy ezen tapasztalatok alapján. Addig is rengeteg mindenen van dolgozni: ki kell próbálni további krémeket, speckó cuccokat is, ha erre nem lesz megoldás kár belevágni. Meg kell nézni hogy tényleg jó-e ez a cipő ehhez a technikához ahogy én futok. Tudom áradoztam róla a Facebookon, nem is fogom kidobni, lehet a technikámon kell picit változtatni hogy ne trappoljak annyira, vagy esetleg másik puhább kivitelt választani, majd kiderül, ki kell próbálni ezt azt, de nem lehetetlen megoldani. A frissítésem szenzációsan működött, a sok só, a Sponser sportital, magnézium mind jól vizsgázott, jó volt az a pár falat az asztalokról, ebben ügyesek voltunk nah, ezt is el kell ismerni 🙂

Addig amíg a két gondra kerítek megoldás addig is zajlik tovább a futkorászás, szeretnék 12 órán és 100 km-en stabilabb lenni, tapasztalatot szerezni, még többet. Ezáltal javulni fog az állóképességem és nagyobb eséllyel állhatok majd egyszer oda újra. Vagy nem, de ezt majd az idő eldönti én a mostani eredményemmel is elégedett vagyok, ahogy írtam, mentem amíg tudtam és ahogy tudtam és tudtam abbahagyni is. Nem a magyarázkodás része ez, de (még nem néztem meg pontosan) kb. 75 futó fejezte be a versenyt a 214 egyéni induló közül. Nagy nevek is estek ki a mezőnyből, az időjárás megnehezítette a dolgot, nem mintha amúgy olyan egyszerű lenne. De erre nem lehet fogni, mindnekinek ilyen idő volt és 75-en csak befejezték, ezúton is gratulálok mindannyiuknak!

Remélem átjött a lényege annak amit ott tapasztaltam és amit most érzek a verseny után, mert lehet kusza, hogy nem sikerült és még örülök is neki 😀 De ha nem tiszta, akkor jöhetnek a kommentek 😉