Bakancslistás versenyre jutottam el idén, régóta terveztem az indulást itt. Kevés futó van az országban aki ne hallott volna a Borvidék Félmaratonról, igazi futó ünnep, fieszta, fantasztikus hangulat, fröccs minden mennyiségben.
Úgy lett volna az igazi, ahogy sokan csinálják, lemennek már péntek estére, baráti társaságok, buliznak, szombaton aki akar fut valamekkora távot majd a verseny után kipihenik magukat kis grill mellett sok fröccsel és másnap(osan) mennek haza. Sajnos erre most nem volt lehetőségem, Váradi Mercivel ketten aznap mentünk és a verseny után indultunk haza, de így is felejthetetlen élmény a verseny, ugyanis ezen baráti társaságok nem futó tagjai majdnem végig ott vannak a pálya mentén, szurkolnak, locsolnak, mérik a fröccsöt, vizet, nyomják a zenét, pacsiznak 🙂
Időben elindultunk, út közben Merci szénhidrát mentes sütijével készültünk a megmérettetésre, magyarán csak az addigi edzésekben bízhattunk 😀 Amiből nekem nem sok jutott idén… visszatérő sérülés hátráltatott idén már sokadjára, ezen a héten hétfőn még kocogtam, de fájt a lábam, így aztán nem is erőltettem keddtől semmit, csak esténként durván nekiestem a hengeremmel a kérdéses résznek, bízva abban hogy nem lesz vele gond. Négy nap komplett pihenés elég sok olyan szempontból, hogy az izmok kicsit kiesnek a ritmusból (nincsenek tónusban 🙂 ) és nehezen veszik fel a terhelést, főleg ekkorát ami várt rám. A pálya hossza 30 km volt, ami elvileg nem is lenne gond, de beletettek 800 méter szintemelkedést, ami kevésnek tűnhet de nem az. Főleg alföldi embernek. Ugyanis ez nem annyi hogy megyünk 800 méter felfelé, hanem ugyanennyit lefelé is, ami még rosszabb, főleg a térdnek, comboknak, mert ott nekem nem szabad meglódulni, csúnya vége lenne, így maradt a folyamatos fékezés. A sérülések miatt futni ugyan sokkal kevesebbet tudtam, de itthon a padon egy-egy film mellett ha sétáltam azt bírta, így elég sokat meneteltem rajta, 10 fokos emelkedés, erőltetett menet tempónak, ez pont abban a pulzuszónában dolgoztat ami az állóképességet növeli és nem hittem volna hogy ennyit fog jelenteni, de ne szaladjunk ennyire előre. E mellé bevezettem hogy naponta 5-6x csinálok 3×30 másodperc planket, meguntam a váll és derék fájdalmakat, olyan pedig nincs, hogy óránként ne legyen 2 percem elvégezni ezt a gyakorlatot. Így kevésbé fáradnak a törzsizmok hágás közben illetve amit észrevettem hogy a vállam se áll be futás közben.
Röviden ilyen előkészületek után álltam be a rajtba, ami frenetikus volt:
Nem tudtam mi vár rám, a pályarajzot se néztem meg, imádkoztam hogy a lábamnak ne legyen baja. A sok hengerezéstől nagyon jó állapotban voltak azt éreztem, vitt a tömeg, reméltem hogy nem megyek túl gyorsan, igyekeztem egyenletesen haladni a tömegben. Egészen az első komolyabb emelkedőig, ami nem sokat váratott magára, a lankásabb részen tudtam kocogni, éreztem a pulzusom is okés, ennek örültem, sokan már sétáltak. Gondoltam magamban, lehet tudnak valamit, így amikor meredekebb lett tudtam hogy sétálva gyorsabb leszek illetve nem is pulzálok feleslegesen 🙂 Erőltetett menetre váltottam mint addigra szinte az egész mezőny akiket láttam magam előtt és elkezdtem feljönni mint a talajvíz. De tényleg. Figyeltem hogy ne hajtsam túl magam, de nagyon jó érzés volt tempósan sétálni, folyamatosan mentem előre a mezőnyben, kényelmesen, 107 kilósan, saruban (pár megjegyzést is kaptam közben: „Papucsban? Ne már, ez komoly?” – „Te tényleg ebben akarsz végigmenni?” – „Hogy lehet ebben futni?” és társai, igen népszerű volt a „Csak a hülyék futnak” pólóm is a frissítő pontokon 🙂 ). Azon agyaltam, hogy nehogy sok legyen itt az elején még ez is, mert nem tudtam hány darab és milyen emelkedő / lejtő van még előttem, igazából nem is a verseny miatt jöttem, ez tényleg bulifutás, bár így egyedül a mezőnyben nem olyan izgi, de a verseny közepe táján utolértem Sija Évit, akivel az UB-n is mentünk együtt, most is jót beszélgettünk közben, míg a pálya csak fel és le ingázott alattunk, illetve a mezőnyben is akadt mindig valaki akit utolértem és váltottunk pár szót, többek között Orsós Ferivel is végre találkoztam, akit a tavalyi év végén – a közösség aminek tagja segített hozzá egy éremtartóhoz, örültem hogy találkoztunk. Sótablettán kívül nem vittem semmit, az asztalokról kólát és izót nyomtam illetve banánt (mivel sofőr voltam így a fröccs most nem fért bele – mondjuk egy emberrel találkoztam, aki egy lejtőn próbált lefelé menni, de olyan részeg volt állni is alig állt a lábán, ezt nem nagyon értem miért jó itt ennyire benyomni, egy-két lejtő józanul is elég érdekes volt, egyszer vesztette volna el az egyensúlyát, lekuglizta volna az előtte futókat…). Egyszer volt hogy a sok szénsavtól kicsit fájt a gyomrom, de ezt két-három finggal sikerült orvosolni.
Eltekintve két-három erősebb emelkedőtől nem volt gondom a felfelékkel, lefelé viszont a térdem már be-be jelzett hogy nem nagyon tetszik neki a rajta egyensúlyozott túlsúly, illetve mivel a saru talpa elég jól tapad, így kicsit gyűrte a bőrt lefelé na meg persze a lábujjközös résznél kikezdte a bőrt, de nem volt vészes, a talpam viszont ezektől eléggé égett már a végén, főleg a kavicsos részeken szisszentem fel néha-néha, de erőnlétileg én nagyon meg voltam lepődve magamon, gyakorlatilag magamhoz képest végigtoltam az egészet, kényelmesen frissítettem mindenhol, a Bodri pincénél még modellt is álltam kérésre a molinóval:
Az útvonal mellett a szőlősben rengeteg motivációs tábla van, amik egyébként gond nélkül hazavihetők, sőt kötelező is szinte, de elég kevéssel találkoztam, mert előttem leszedték, ilyenek hogy „Vigyázat pulzustraffipax!” illetve „Jó lenne ha sietnél, mert mennénk – Köszönettel a szervezők”, „Oxigén Rental – Closed”, stb. Jó lett volna röhögni közben rajtuk, de ekkora már azért tényleg elég fújtatósra sikerült egy-két emelkedő 🙂
A végére azért kellően elkészültem az erőmmel, persze még tudtam futni, de csak azért ment, mert tudtam tényleg mindjárt vége. Még egy-két rendőr kérdezte a városban hogy ugye nem ebben voltam, de ott már nagyon csattogtam, fáradt voltam, nem volt erőm rendesen landolni, illetve lejtett is enyhén, húzott magával a pálya 🙂 A befutó természetesen legalább mint a rajt hangulatban, rengeteg szurkoló, mindenki tapsol, szól a zene, te pedig rendesen elfáradva végre látod a célkaput, nyakba az érem: X. Borvidék Félmaraton az enyém. Bakancslista pipa. 3 óra 57 perc lett a vége és síkon se mentem volna 3:20 alatt, szóval ez számomra több mint jó eredmény.
Ez viszont nem csak ennyi, ide tényleg időben el kell kezdeni szervezni valami frankó családos mini kirándulást is, szép hely, tökéletes szervezés, frankó hangulat. Köszönjük!