Kész. Ezért a négy betűért csináltuk meg Mátéval az egészet, semmi más okot nem találtunk rá hajnalban szétesve, csak ezt az egyet, hogy befejezzük így vagy úgy.

Persze egy ilyen verseny eltelik akkor is ha már alszok a szálláson, de nem azért jöttünk hanem hogy megnézzük milyen egy ilyen közelről, végig. Nem egyszerű azt kell mondjam, főleg így ahogy mi nekivágtunk lelkes amatőrként, edzés nélkül + részemről a visszaszedett kilók, de kíváncsiak voltunk és úgy voltunk vele így vagy úgy de eltelik, lesz ami lesz.

Pénteken érkeztünk, lenéztünk a pályára ahol már a 48 órások körözgettek, megnéztük a pályát, szimpatikus volt, felvettük a rajtszámokat majd visszamentünk aludni, szerencsére nem kellett korán kelni így tudtunk aludni, bár elég sokat forgolódtam, pedig most túlzott izgatottság nem volt bennem, az esélytelenek nyugalmával álltam oda, tisztában voltam a helyzetemmel.

Mire kiértünk már a 12 órás és 100 km-es mezőny trappolt a 48 órásokkal együtt, 100 km-en Raffai Jani meg Kis Jani sedertek ezerrel, Raffai Jani meg is csípte a harmadik helyet, ezúton is gratulálok neki! Elfogllatuk a parkolónkat, kipakoltunk a kocsi mögé kisasztalra ami kellhet, frissítés, ruha stb.

10-kor rajtoltunk, sajnos még mindig elég meleg volt, pedig már október közepe van én jobb szerettem volan egy hűvös napot még ha hidegebb is az este, de nem adatott meg. Tudtam hogy inni, inni, inni. Két kilométeres körpályán zajlott a verseny, egy picit kényelmetlen visszafordítóval benne, de amúgy nem volt unalmas, egy jó részén pedig szembement a menet egymással csak a járda két külön oldalán, így gyakrabban láttuk a másikat, főleg éjjel volt ez jó, mikor már csak mi meg a 48-asok voltak ott. Futás közben próbáltam valami haladós de spórolós tempót menni, persze mezítláb, szandálban, így is az egekben volt a pulzusom az óra szerint, de nem tudtam vele mit kezdeni, gyakorlatilag sétálnom kellett volna egy optimális értékhez. Így próbáltam több szénhidrátot bevinni, ami néhol sikerült néhol nem, ez ilyen, túl keveset járok és túl kevés a tapasztalat, változó időjárás, de mindegy is, ennyire tudományosan nem is akarok „futni”.

A tervem az volt, hogy 6 órás 40 km-eket megyek és lehetőség szerint ebből négyet. Papíron jól nézett ki, de a valóság mindig sokkal kiábrándítóbb 🙂 Az elsővel nem is volt gond, tettem a dolgom, körözgettem, beszélgettem az ismerősökkel, frissítettem, izo-kóla-víz vonalon meg áfonya stb. Nekünk már járt ebéd, vacsora, éjjel meleg leves. Ebédre rántott hús volt rizzsel, annyira megörültem hogy 3 órányi kocogás után tök jó a gyomrom hogy be is vertem az egészet, na ettől jól elnehezült a hasam, 3-4 körbe telt mire feldolgoztam valamelyest, utána cserébe volt energia 🙂 A kedvencem az volt hogy a rajt után két órával a combjaimnál összeérő gatya szétfeslett, így faszán égető érzés uralkodott el odalent, sajnos tapadós gatyából csak hosszú, téli volt, de vagy ez, vagy a kiszállás vérző belső combokkal. Jött a bundabugyi, 25 fokba…

A második 40 km-t már nem adták olyan könnyen (30 és 50 km között volt egy kisebb holtpontom, de sikerült sétálva kikúrálni magam, nem kellett megálljak hosszabb időre mint Szegeden), koppra sikerült megcsinálni 12 órára a 80 km-t, de már éjjel volt (este 10), jött a hűvös, azonban a fáradtságtól egyre csúnyábban léptem és így a talpam elkezdett fájni, égni. Felvettem a zoknit, de alig akart javulni, Máté is panaszkodott bokájára, lábfejére. Erőnk lett volna, azonban ha nincs mivel átvinni az útra, sokra nem megyünk vele. Bedobtam egy fájdalomcsillapítót, hátha javul, picit jobb lett, de nem az igazi. Biztos ami biztos alapon bedobtam a kocsiba az új Decathlonos Crocs papucsom, hát mondom mindegy most már, ennek puha a talpa legalább, megnézem milyen. Persze kényelmesebb volt, így abban kocogtam tovább, bár így sem volt az igazi. Már ekkora többnyire együtt sétáltunk / kocogtunk Mátéval, majd a kocsinál minden körben leültünk pihentetni a lábainkat, masszíroztam a talpam hátha javulna, persze hogy nem akart, közben hiába ittam rengeteget pisilni már akkor régóta nem kellett és éjjel sétálva azért nem izzadunk, be is voltunk öltözve rendesen. Gyomrom se volt az igazi, próbáltam még egy fájdalomcsillapítót és úgy sétálni tovább, szaporodtak a körök, de nagyon nagyon nehéz volt. Alig haladtunk, éjjel volt, egyre hidegebb, ha ültünk vacogtunk, haladni nem akartunk mert fáj, de muszáj volt. Felváltva dobtuk be az ötletet, hogy ha kiszámoljuk milyen kilométer lehet ennek a legvége, nevetséges eredmény, ennyiket 12 órán szoktak futni, semmi értelme folytatni, üljünk be a kocsiba, pihenjünk egy órát aztán majd lesz valami. Ilyenkor a másikunk mindig lebeszélte erről azt aki felhozta, nem azért vagyunk itt hogy feladjuk, a kocsiba ülés (ezt Sárváron megtanultam) azzal egyenlő. Mindenki kínlódott, persze voltak profibb futók, ők nyomták, de az általános kép az volt, hogy agyon takarózott kísérők alszanak a székekben a kocsik mellett, a pályán 80%-ban sétáló és zenét hallgató emberek. Azt megbeszéltük, hogy fasza, itt voltunk, megnéztük milyen, de ide ilyen felkészüléssel semmi értelme jönni, nyilván ezt az elején is tudtuk, viszont akkor már csináljuk végig. Legyen kész!

Kurva nehéz volt, hajnal 4 és 6 között, mikor ültünk a kocsinál, már képesek lettünk volna ülve elaludni, így egyre kevesebbet kellett volna ülni, de a lábunk persze jobban fájt, próbáltuk SMR hengerrel, semmi sem segített, így maradt az hogy álljunk fel valahogy a székből és kezdjünk el sétálni.

Fél óra alatt értünk körbe. 15 perc / km. Ennél idegőrlőbb nem volt ott akkor, úgy hogy a kocsinál mindig megálltunk, Máté egyszer a kisszék helyett majdnem egyből a kocsiba ült be, számolgattuk mennyi lehet ebből, röhögtünk kínunkban, pedig szerintem belül bőgni szerettünk volna és feladni a picsába az egészet. A hangulat egyáltalán nem volt pozitív. Ahogy közeledett a reggel, próbáltam Mátét bíztatni, hogy ha jön fel a nap jobb lesz, de ezt én is csak hallottam másoktól, fingom nem volt, de valamibe nekem is kapaszkodni kellett. Főleg hogy hajnal 3 óta folyamatos hasmenésem volt, ha valamit ettem a következő körben biztos mennem kellett WC-re, aztán már minden körben, beindult a pisálás is, ha ittam már azon a körül belül meg kellett állnom, ezt sikerült odáig fejleszteni, hogy fél hatkor (ekkor éppen külön botorkáltunk a sűrű WC-k miatt) azt vettem észre magamon, hogy ki van száradva a szám, émelygek, hányingerem van és éppen távolodok a frissítő állomástól. Visszfele versenyen nem haladunk, menjünk körbe és eszünk szőlőcukrot. Rohamosan romlott az állapotom, már kóvályogtam is, éreztem itt akármikor dobhatok egy hasast a pályán, de gyakran lehetett találkozni emberekkel, mondom valaki csak felébreszt vagy szól a mentőknek. Még lassabban mentem próbáltam minden kalóriát kihasználni, hogy eljussak odaáig, de azért a pánik is nőtt bennem rendesen, végül sikerült, hoztak egy zacskóval, leültem és megettem vagy 6 szemet. Beültem a masszázs sátorba ami enyhén fűtve volt és kb. 5 perc alatt rendbejöttem (köszönöm életem első félmaratonjának ahol ugyanígy lezuhant a cukrom így már képbe voltam mi a gáz). Annyira, hogy reggel hat volt már ekkor, megjött a kedvem a haladáshoz, csökkent a talpamon a fájdalom is, sétáltam tovább. Jött fel a nap, ébredeztek a kísérők illetve a város és teljesen jó állapotban voltam, tudtam haladni, de persze csak sétálva. Megnézni a Balcsin a napfelkeltét igazán különleges élmény, igyekeztem minél többet lesekedni séta közben. Jó kedvem volt.

Nyolckor elrajtolt a 6 órás és az 50 kilméteres menet, a pálya megtelt élettel és pedig fél kilenckor úgy döntöttem hogy ahogy kezdtem úgy fejezem be a versenyt, kerül amibe kerül, felerőszakolom a sarut a mezítelen lábfejemre. Meglepetésemre kényelmesebb volt mint a Crocs zoknival, így ettől még jobb kedvem lett, a hasmenésemnek mondtam hogy most már bent maradsz, mert ha ügyes vagyok, amolyan kármentés gyanánt a 125 km elérhetőnek tűnik. 50 perccel a vége előtt 5 km kellett hozzá. Vicces igaz. 10 perces kilométerek. Hát csak egy ilyen éjszaka után, próbáltam haladni és kb. a 9 perces ezrek mentek is, de kurva nehéz volt. Kezdett meleg lenni, ilyen gyorsgyalogló módszerrel haladtam, de 50 percig keleltt ezt csinálnom 120 km után. Mitagadás jó hogy voltak a pályán sokan, sokat jelentett fejben, főleg hogy sokan már gratuláltak mikor elmentek mellettem, tudtam hogy be fogom tudni fejezni. Tartottam a tempóm, nem is frissítettem csak mentem ahogy tudtam, 11 perccel a vége előtt csippant az óra 125 km-el, megvan, sikerült (a chipes időmérés kicsit előrébb járt így tudtam hogy már picivel ennél is több van), ettől viszont totálisan felszabadultam és mivel még volt időm, megpróbáltam megcsinálni a 126. kilométert. A talp fájásom elmúlt egy pillanat alatt, a lábaimba erő költözött, úgy ziháltam mint még életemben soha és ránézve az órára 6:13-as tempót láttam (na meg 170-es pulzust, mondom Csicsó bazmeg itt fogsz megdögleni), de csak addig kellett kibírni míg a 126 is lecsippant, onnantól azonnal elkezdtem sétálni, 5 perc, 3 perc, már néztem hogy hol álljak meg a pályán, lehetőleg ahol le tudok ülni, így nem vártam hogy lefújják, megálltam és a korábban kapott krétával elkezdtem négykézláb felvésni a rajtszámom a pályára. Ugyanis a be nem fejezett kört is lemérik és így nem kell megvárni őket. Mondták hogy menjél még, nem volt duda, mondom szarok az egészre majd négykézláb felmásztam a padra amire rásütött a nap, levettem a sarumat és csak néztem ki a fejemből.

Mezítláb sétáltam vissza a kurva jó hideg térburkolaton az érmemért, teljesen elkészülve, kb. három maraton teljesítése után (úgy számoltam, hogy megvan).

Nagyon tanulságos kis verseny volt ez, sok sok régen elkövetett hiba eszembe jutott, a probléma megoldására való törekvés hiszti helyett, a több száraz kaja, hogy tudtam miért vagyok igazán szarul, hogy emlékeztem autóba nem szabad beülni (ettől függetlenül persze én is javasoltam, de szerencsére felváltva tudtuk egymást kirángatni) és az utolsó 1 kilométerre kaptam egy kis ultra csodácskát, hogy több órányi teljes elcsigázottság, többszöri feladási gondolat elhesegetése után, olyan jön ki az emberből amire magyarázat nincs.

Tényleg nem tudom legközelebb mikor megyek maraton fölé, most megint bele kell vágjak egy diétába, életmódváltásba mint tavaly, utána meglátjuk hogy mire és hogyan leszek éhes és milyen lehetőségeim lesznek a felkészülés során. Egy biztos, nagyon nagyon sokáig fogok emlékezni erre a versenyre, még ha kilométert sokan meg is mosolyogják, ez 11 és fél perces átlag, gyakorlatilag egy perc futás nélkül végigsétálhattam volna és ugyanide jutok 😀