Nem véletlen a címválasztás, mondhatnám, hogy olvassátok el a tavalyi beszámolóm, mert sajnos sokminden nem változott körülöttem ami a sporthoz való viszonyomat illeti, ugyanúgy rengeteg volt a munka, mert a projekt elindult élesben, október 1 óta a hétvégéket is belevéve átlag napi 9-10 órát dolgoztam, teljes mentális kimerülés, sport semmi vagy csak alig, ugyanúgy megtalált a betegség két héttel a verseny előtt, majd az egész család itthon covidos lett, én olcsón megúsztam, de segíteni nem segített semmiben. Minden más dolgom is úszik, kisautó is alig halad, fos ez az időszak, de örökké nem eshet és azért is jelenkeztem újra erre a versenyre amiért tavaly: mindenki hagyjon békén a picsába legalább 6 órán át. Hagy tegyem fosra szervezetem és szenvedjek kicsit éjjel és nappal az izomláztól, lábfájástól stb.

Két nappal a verseny előtt azonban érdekes fordulatot vett a dolog. Nagyfiam Beni még a nyár elején kitalálta hogy abbahagyja a kosárlabdát, az okok nem fontosak, de hogy elkezdene kocogni (már addig is eljárt néha magától 1,5-2 órákat kocogni) meg marand a konditerem. Kérdeztem nincs-e kedve váltóban valamelyik haverjával elindulni, mondta hogy de, akadt is futó haver, beneveztem őket és pár tanácsot adtam hogy hogyan edzenek a versenyre, hetente hányszor stb. Nem vagyok edző, de ennyit még én is össze tudok rakni, hogy futnak fél órát aztán váltanak és hogy mivel készüljenek. Csinálta is Beni rendesen a dolgokat, tetszik neki a futás, fülest beteszi és volt hogy már 25 km-t is lekocogott magától. 190 cm, csupa izom kölök tök könnyedén nyomja… jó neki 🙂 Azonban két nappal a verseny előtt szólt a haverja hogy kiment a bokája, nem fog tudni futni… ilyenkor már pénz úgysincs vissza, a versenyre mindenképpen megyünk, úgy voltam vele, figyelj fiam, fuss amennyit akarsz, aztán meg ha akarsz sétálsz ha nem nem, majd figyellek hogy vagy, van orvos, van masszőr, kaja, pia, körpálya, ha összeesel majd valaki megállítja az órádat… Nyilván azt se tudta mi fán terem a frissítés (én se tudom), vízen kívül semmire nem volt még szüksége, pár dolgot átbeszéltünk mint ökölszabályt aztán majd lesz valami. Persze az anyjának nem mertük megmondani, mert el sem engedte volna, de hát az anyák már csak ilyenek 🙂

Én csak annyit szerettem volna mint tavaly, kényelmes laza tempóban elbotorkálni egy maratonig. Tavalyról tudtam, hogy 36 kör kell ehhez ezen a pályán, óránként 6 kör, ami valami 8:20-as kilométerenkénti átlagnak felel meg. Az agyam még a régi, bármit elhisz, állapottól függetlenül, szóval ezt is elhitte a hülyéje…

Csodálatos szombati napnak ígérkezett, az idő igazi futó idő volt végig, kívánni se lehetett volna jobbat, úgyhogy erre nem tudok most semmit se fogni sajnos 🙂 Elindult a verseny, előtte még mindent átismételtünk, mondtam ha bármi gebasz van szóljon vagy nekem vagy valakinek, van szék, feküdjön le vagy akármi, első verseny, fingunk nincs mennyi folyadékot kell, kaját bevinni, kocogjon ahogy jól esik! Próbáltam verseny közben nézni mikor merre jár és milyen állapotban, nagyon ügyesen nem ment el az elején nagy tempóval, alig volt gyorsabb nálam az első egy órában, utána miután bemelegedett láttam hogy tempót váltott és a méretéhez kényelmesebb, haladósabb ütemben rótta a köröket. Ha utolért kérdeztem mi újság, hol tart, mikor evett, ivott stb. Képben volt végig, élvezte nagyon látszott rajta…

Nekem már nem volt ilyen felhőtlen a dolog, bár a verseny első felét lehoztam terv szerint, sőt, egy perccel jobb köröket mentem mint a tervezett volt, de hát az utóbbi egy évben kikopott a rutin a fejemből (a tavalyi hat órás volt az utolsó verseny amin voltam), az elős két órában nem vettem magamhoz se izót, se sót, az enyhe szellő pont annyit szárított hogy nem érezted az izzadást, majd elkezdett a gyomrom is fájni, görcsölni, de nem az a menjünk szarni vagy fingjunk 5 nagyot és megoldódik, nem is tudom mi volt, mert még ma is úgy keltem hogy görcsöl, szóval nem volt komfortos a futás cska nagyon nagyon rövid időkre. A lábaim nyilván fáradtak gyorsan, egy éve kocogtam velük 3 órát folyamatosan, de volt előnyöm a tervemhez képest, úgy voltam vele majd lesz valami, nem fogom stresszelni magam emiatt. Ekkor már mindketten zenével róttuk a köröket, ő ekkor már 25 körnél tartott, gyorsan átdumáltuk séta közben hogy ha négykézláb fog innentől körözni akkor is összeszed egy maratont, szóval nyugi, ennek nagyon megörült, de szépen visszavett a tempóból és amikor tudott akkor lassan kocogott, aztán sétált… Gyomra végig jó volt, bár itthon a vasszöget is megenné, ezen nem csodálkoztam annyira 😀

A verseny második fele nekem a kínok kínja volt, a gyomor bajom nem akart múlni, ráadásul azt nem is mondtam hogy az elmúlt időszak sok ülése miatt, a hátam és törzsizomzaton teljesen legyengült, a hát alsó része az első óra után már kezdett fájni, alig bírta tartani a felsőtestem, ez végig kitartott, a verseny második felére már annyira szar volt, hogy lépni is szarul léptem, ettől a jobb talpamat sikerült úgy széttaposni hogy csupa vérhólyag a talp párnám, hiába nyomtam cukrosat, sósat, vizet, izót, kólát, veszett fejsze nyele volt, el is engedtem, már arra se volt kedvem / erőm, hogy gyors tempóban sétáljak, másfél órával a vége előtt átmentem bámészkodó turistába. Benit néztem hogy mi van vele, hát elfáradt ő is az látszott, de élvezte igazából a dolgot. Szerencsémre mellém szegődött látva szenvedésem Büki Tivadar, futóknak nem kell bemutatni Zombory Erika párja, Spartathlon teljesítő, ultrafutó, akivel eddig csak egy szia-sziáig jutottunk azon a pár versenyen ahol találkoztunk, de most jött velem és egy kurvajót dumáltunk mindenféléről ebben a másfél órában 🙂 Ezt ezúton is nagyon köszönöm neki, mert eddigre már zavart a zene, a lépések, a levegővétel, az emésztés, minden, de 4-5 kört még sikerült a gyenge egyenleg mellé rakni.

A Facebookon már elárultam, hogy a fiammal összesen 86 km-t gyűjtöttünk, de hogy milyen arányban azt ebbe a beszámolóba ígértem hogy elárulom. Kínlódásom vége picivel több mint 38 km lett – bár ha azt nézzük miért jöttem ide, azt elértem, sikerült magam az utóbbi hetek mentális kimerültsége után fizikálisan is utolérni, bár ettől a mentális kimerültségem meg elmúlt és most ez volt a legfőbb cél – ebből akkor kiszámolható, hogy a decemberben a 16. életévét betöltő fiam pedig 47.6 km-t gyűjtött, élete első hivatalos futóversenyén. Betartva amiket megbeszéltünk, nem hisztizve (mint én szoktam), fáradtan, de jókedvűen… szegény ráadásul úgy tudta egy kör egy kilométer és már a 41 körnek is nagyon örült, gondolhatjátok mikor közöltem vele a végső eredményt. Még rá is kérdezett, hogy akkor ez most olyan mintha átfutott volna Szegedre meg vissza? Mondom igen 🙂 Még otthon is mikor próbált a szobájába bemenni este hogy lefeküdjön csak annyit hallok a folyosón félhangosan: „47 km bazdmeg…” 😀

Hát ja, sokszor nem is tudjuk mikre vagyunk képesek míg meg nem próbáljuk 😉