Nem sokkal kevesebb mint egy éve a helyi bejgli futáson 2.2km távon mertem elindulni, mert a 9-et soknak éreztem.
Most, hogy a mai 22 km-el átléptem az idei 1500. kilométerem, nem lesz kérdés, hogy 27-én melyik távon indulok majd az idei bejgli futáson 🙂
Kicsit többet szerettem volna ma, de mikor az elágazáshoz értem a töltésen, megálltam az addigra már szikrázó napsütésben és csukott szemmel hagytam, hogy a szervezet eldöntse mit akar. A makacsságom és kivagyiságom természetesen a 30-as irányba terelt, de már éreztem a változtatott futóstílus jeleit a vádlimban és a derekamban, így engedve az áramló chinek 😀 a rövidebbik úton mentem.
Nem bántam meg, még elég megterhelő figyelni a dőlésre, talajfogásra, légzésre, lábak lazítására, cserébe a combomban eddig jelentkezett fáradás, fájdalom, térdemben a megerőltetés a végén egyáltalán nem jelentkezett, jó persze a vádlim érzem mint az állat, de ezt zilaci mondta is, hogy így lesz. Néha próbáltam a csípőmet is tekergetni futás közben, de idegen volt még, elég lesz egyelőre itthon gyakorolni, mikor nem lát senki. Sajnos a derekamnak nem megfelelő a testtartásom, vagy rosszul állok vagy eddig álltam rosszul, januárban a közös chifutás edzésen kiderül, érzem hogy fáj most. De hogy ne csak panaszkodjak, fantasztikus volt a szembe széllel úgy megküzdeni, hogy nem nagyobbakat léptem és fogcsikorgatva húztam magam előre, hanem csak jobban előredőltem és röhögtem a mocskos pofájába, tartva a tempót, belül ordítva: „Csak ennyit tudsz?” Hasonlóan könnyedebb volt a töltésre vezető emelkedő megmászása is, persze itt azért kellett dolgozni izomból, de meg se fordult a fejemben, hogy elsétáljam.
Menjetek futni, mert csak!