A kapkodd a lábad futás…
Ma reggel nem nagyon volt benne ez a teljesítmény a napban. Szokásos 17 km-es körömre készültem, de a bemelegítés is olyan nehézkes volt, hogy úgy voltam vele, legyünk túl rajta. Az első kilométer erősebbre sikerült, kicsit görcsösre is, 5:20 lett, de sajna a jobb vádli alatti rész ezt megsínylette, beállt. Ilyenkor már tudom a menetrendet, hamarosan lábfej zsibbadás, jött is, persze folyamatosan próbáltam lazítani és ennek köszönhetően kicsit módosítottam a stíluson, így maradhatott a tempó és 4-5 km alatt helyrejött a dolog. Ez a beállt izom segített rájönni, hogy túl sok időt van a talpam a talajon és hajlamos vagyok túlhúzni ezt a részt. Feljebb kapkodtam a sarkam és többet emeltem a térdemen így tudott lazulni a lábszáram és csapódni lendületből újra magam alá.
A pulzus 155 körül mozgott mire szépen minden átmelegedett, ezt orron át tudtam menedzselni, ami nagyon megnyugtató volt így el is döntöttem, hogy továbbmegyek és rápróbálok a két órás félmaratonra. Idén még nem volt ilyen, kellett már valahol a lelkemnek. Jól ment végig, segített a zene az ütemben, mindig figyelni kellett a lábaimra, hogy ne időzzek sokat magam alatt 🙂 17 körül elkapott egy enyhe hányinger, köszönhetően, hogy ilyenkor nem szoktam se inni se reggelizni ezt pici tempó vesztéssel tudtam kompenzálni, újra orron át levegővel, közben már kacsingattam az órára, bakker lehet új egyéni csúcsot is futni, bár a hányinger után kicsit elhamarkodottnak tűnt, de próbáltam tempót váltani, picit gyorsítani. Sajnos nem fért bele, de végre megvan az idei első két órás félmaraton 1:56:31-el, kb. 1 perccel rosszabb az egyéni csúcsnál. Itthon már jól esett egy kis kaja meg víz 🙂