Gondoltam a szombati ultra előtt egy kis laza edzés a többiekkel jól fog esni, mert manapság maradjuk annyiban megviselt vagyok. Felgyűltek a dolgok és nem csak munka fronton, itthon is jut most a javából. Nagy kölök odalesz anyósommal 3 napot a Dunakanyarba, őt elvittem hozzá, így már fél hétkor lent voltam a pályán, amíg nem kezdődött az edzés kicsit bámultam ki a fejemből, végre egyedül, nézve az ott futókat. Mennyi féle stílus, hozzáállás és történet, ahány ember pont annyi és mindegyik más. A bemelegítés és levezetés, nyújtás nem erőssége a nagyjának és ahogy néztem ebben a párás nyomott oxigén nélküli melegben is erőn felül próbálnak teljesíteni. Persze nem tudni ki mire készül, lehet kemény hete van az edzéstervben, de szerintem a többség ugyanúgy elrontja az elejét ahogy én is próbáltam anno, 3 éve kb. Remélem nekik is lesz olyan céljuk ami átlendíti őket a kezdeti „tudatlanságból” fakadó kapkodáson és sérülések nélkül elérik azt.

No amíg így elfilózgattam ott magamban a padon el is telt az idő, jöttek a többiek és megkezdtük az edzést. Tényleg lazára akartam venni, nem éreztem az erőt sem és szerettem volna csak átmozgatni a tagjaim a verseny előtt. Nem sikerült…

3000, 2000 majd 1000 méter volt a feladat. A 3000 jól indult, a 4:40-es tempó megfelelőnek tűnt, de aztán a jobb vádlim és alatta a második kör közepe táján elkezdett jelezni, mintha lesavasodott volna + a tüdőm is beszúrt, ettől aztán mintha ólomból lettek volna a lábaim, de annyi még volt bennem, hogy próbáljam tartani a tempót, kis veszteséggel. A vége 15:02 lett, de másfél perc múlva menni kellett a 2000 méterre, ami maga volt a pokol, nem találtam a ritmust, a lábam már fájt és 5:07-es első kör után kénytelen voltam tovább lassulni, mert nem akart működni a rendszer, reset-re meg nem volt idő… 10:28-al értem be és olyan égető érzéssel a tarkón-vállon mintha kazán lennék. Úgy volt ekkor hogy leszarom az utolsó 1000 métert, ültem ott a padon oxigénhiányos állapotban túlhevülve, nem tudtam mi legyen.

A rajt elhangzásakor még ültem, de akkor eszembe jutott a hetem meg a múlt hét is… annak összes tehetetlensége, dühe és napokkal ezelőtt már alig vártam az edzést, hogy „kifussam” magamból a stresszt. Mondom akkor itt a lehetőség, emeld fel a segged és nyomás a többiek után. Igazából pár méterrel voltak csak előttem, gyorsan meggyőztem magam, de akkor még nem akartam a fájós lábammal túlhajtani magam. Mentem az elején egy kellemes haladóst, 5:15 körül, majd ahogy értem utol a csapattársakat úgy gyorsultam, valahogy a lábfájásom is elmúlt, félkörnél már csak Sanyi volt előttem, mondom  magamban ezt nem hagyhatom, még egy picit rátettem a tempóra, hogy befogjam.. ő ezt megneszelte és felvette a ritmusom. Ez nagyon szar volt, nem volt tartalék, de menni kellene gyorsabban… ekkor újra eszembe jutott a hét összes nyűgje és ilyet nem tapasztaltam még (nem is vagyok gyakran ilyen szar helyzetben), de elkezdtem felidézni milyen ideges voltam bizonyos szitukban és tudtam menni Sanyival. Picit mögötte-mellette, de tartottam a sebességét és nem sokkal később Sanyi kifogyott – én pedig tartottam a tempót, mentem a cél felé, már csak 250 méter. Hallom mögöttem jön valaki. De nagyon. 5 perc alatt mentem ekkor már, sokan nem mennek a kocogók közül így, tudtam a csoportból valaki, aki csak a Patkós Gabi lehetett, hátranéztem, ő az, de kente mint a fos. 100-150 méterrel a vége előtt sprintre váltottunk, olyanra, hogy fingom sincs honnan volt rá delej, 180-as pulzussal értem be a 4:35-ös kör végén… jó volt, kijött aminek ki kellett, de kellettek hozzá a társak is.

Ahogy Sanyi mondja: az izzadtság ott is tisztít ahová a szappan nem ér el. 10.5 km mára, szombatig pihi, nagyon várom már, brutális idő ígérkezik, 50 km papucsban, félig terepen… mi baj lehetne?