Idén mindenképpen szerettem volna még egyszer próbára tenni magam egy 6 órás futáson. Álom továbbra is az 50 km volt, a realitás valahol 45 km környékén. Mivel a novemberi OptiVita nagyon kérdéses volt, ezért úgy döntöttem, hogy a Bajait választom a kilométer gyűjtőkkel, végre személyesen is lehet találkozni a csoport tagokkal. Jó idő ígérkezett végig ezen hétvégén, reméltem, hogy most nem húzza semmi keresztbe a számításaim, meleggel nem lesz gond, azóta sok hosszút futottam nagyon kényelmesen, nem küzdve, alakulnak a frissítési szokásaim, összeírtam milyen tempót kell menjek ami nagyon kényelmesnek tűnt, így bizakodva vágtam neki fél hétkor az útnak, éreztem előtte a hetekben, most meglehet.

Odaérkezés után, regisztráció, átöltözés, pici melegítés. Közben az esemény keretein belül volt egy „maraton csoport”, akik ott fogják első maratonjukat futni, én is csatlakoztam korábban hozzájuk, de azt tudtam nem állok meg 42 km-nél. Természetesen már alig vártuk a rajtot, katasztrófálisak az előtte lévő percek 🙂 Végre nekilódultunk a 3,4 km-es körnek. Persze nagyon jó hangulatban teltek az első körök, ment a sztorizás, röhögés és persze ettől a tempó is odalett. A tervezett 6:40 helyett 6:15-öt mentünk az első 25-28 km-en. Beszéltük, hogy lassítani kellene, de olyan jól eső volt az egész, hogy úgy voltunk vele, majd lassulunk automatikusan. A 30. km-ben viszont olyan dolog jött elő amire nem számítottam.

A gyomrom. Nem szokott baja lenni, bírja a gélt, izo-t, minden földi jót, de most iszonyatosan elkezdett görcsölni. 30 km-nél megint jött volna a frissítés, evés, magnézium, só. Megálltam és éreztem, hogy hányingerem van. Kicsit sétáltam fel-alá, hogy lenyugodjak, éreztem itt most nem fog menni a frissítés, egy kólával a kezemben meg némi szőlőcukorral elkezdtem a következő kört sétálva, azt tudtam hogy a kóla jó rá, szőlőcukrot meg bírtam nagyjából, legalább valamit egyek. Reméltem a kör végén tudok majd frissíteni. Sajnos a kóla és a szőlőcukor nem sokáig tartott, nagyon lassú tempóban tudtam csak osonni, mert még csak kocogásnak se nevezném, vártam a kör végét, amik ilyenkor egyre hosszabbnak tűntek.

34 km-nél értem újra a frissítő pontra és továbbra se voltam jól. Érdeklődtem, hogy mennyi az idő, kerek 2 óra volt még hátra és az álomhoz 16 km. „Gyors” fejszámolással kijött, hogy fél órás 4 km-eket kell menjek, ami 7:15-ös átlagnak felel meg, gondoltam az már álmomban is megy, ez felspanolt picit és lelkesen nekivágtam a következő körnek, megint a kóla és szőlőcukor kombóval. Mivel ugye a rendes frissítés elmaradt 30-nál, egyre rosszabbodott a helyzet, a gyomromnak sem akart semmi jól esni, próbáltam sós mogyorót, de amint szétrágtam feltapadt mindenhova mert nyálam sem volt, ettől még idegesebb lettem, a szervezetem ürült folyamatosan, talpam fájt, vádlijaim görcs előtti állapotban mint két féltégla keményedtek folyamatosan, combom is jelezte valami só vagy szénhidrát jól esne… egy magnéziumot valahogy leerőszakoltam, hogy a görcsöt elkerüljem és mentem újabb és újabb körökre, sétálva, megállva, osonva. Természetesen ez már azt jelentette, hogy csak álom a 7:15-ös átlag és szó sincs már itt 50 km-ről, a célba érés tét, a 6 óra végig „mozgása”. Megint.

Tudtam, hogy meglesz életem leghosszabb teljesített távja, de megint majd meghalva, fájdalmasan. Nem így akartam ezt az egészet, annyira bíztam benne, hogy más lesz, de a biológia közbeszólt és fejet kellett hajtanom. 15 kör kellett volna, de már biztos volt, hogy nem fogom tudni elkezdeni a 15.-et, mert nem pont 6 óra után kell megállni, hanem a megkezdett kört még be lehet fejezni. A 13. körrel mikor végeztem még 35 perc volt egy újabb 3,4 km-re, de akkor már alig vártam, hogy vége legyen. Becsületből nekivágtam, nem is akartam hamar beérni, mert teljesen elfogytam, tudtam hogy a 15.-et nem tudnám befejezni, legyünk túl rajta és valahogy térjünk észhez, mert még haza is kellett vezetni. A cél előtt 2-300m-el megmakacsoltam magam, úgy voltam vele, lesz ami lesz, nem lesz sétálós célba érés, futva kezdtem, futva fejezem be. Elnézést kértem magamban a lábaimtól és elkezdtem futni a cél felé, fogalmam sincs milyen tempóval, de úgy néztem ki mint aki fut, legalábbis én úgy éreztem magam belül. A célban taps fogadott, amit nagyon köszönök, de nem volt ez diadalmenet.

Kb. 48 km-t sikerült teljesíteni a 6 óra alatt. Szaros 2 km-el maradtam el az álmomtól. Két nyavalyás kilométer. Legyen 5 vagy 8, akkor talán könnyebben fogadnám el, hogy ennek nem volt most itt az ideje. De ez kicsit bosszant. Főleg úgy, hogy, most másnap minden különösebb probléma nélkül járok, ülök, gugolok, izomláz csak jelzés értékű, semmi komoly. Magyarán a lábaim elegek ehhez, a francos gyomrom húzta keresztül a számításaim, de éppen csak annyira, hogy pont ne sikerüljön 🙂 Tudom még sok a lehetőség, akár idén is, de a fenébe bele akkor is. Direkt nem tegnap este írtam le a gondolataim, aludtam rá egyet, hátha megszépíti a pihenés, de sajnos nem sok változott. Nem élem meg kudarcként, hiszen 48 km-re jutottam, messzebb mint eddig bármikor és jó jel, hogy különösebb probléma nincs a lábaimmal, nem lett vízhólyag, vérhólyag, este se görcs se semmi, csak nehéz elvonatkoztatnom erről a két piciny kilométerről. Lehet ettől páran hülyének néztek, de akkor is így van 🙂 Nyomom tovább a felkészülést, egyszer úgyis meglesz a mágikus 50.