Egy igazán különleges eseményre juthattam el tegnap. Nagyon sok szempontból volt különleges. Különleges volt azért, mert még soha nem próbálkoztam ennyi ideig mozogni, különleges volt azért, mert aktív sport életem első sérülése jelentkezett két héttel előtte és nem lehetett tudni mi lesz, de a legkülönlegesebb attól volt, hogy ez nemcsak a szezon „vége” volt számomra, hanem, hogy jövő márciusra érkező harmadik lurkó igencsak átírja a lehetőségeimet. A hosszú hétvégi edzések lerövidülnek, a több napot igénylő versenyek egy ideig szünetelnek, ami egyáltalán nem baj, csak szerettem volna különlegesen lezárni ezt az elmúlt majd 2,5 évet.

Fogalmam se volt mi vár majd rám a versenyen, pont kétszer volt hosszabb, mint az eddigi 6 órások, a térdem még egy héttel előtte se volt az igazi, elkezdődött egy szteroidos gyógyszer kúra, hogy a gyulladás lemenjen, de hogy sikeres volt-e az nem derült ki, mert 1,5-2 óra futás után jelentkezett a fájdalom, annyit pedig már nem akartam a verseny előtti héten futni, csak éppen kocogni. Ettől a két heti kényszerpihenőtől, iszonyatosan ki voltam már éhezve egy hosszabb futásra.

Természetesen álmaim voltak a teljesítményemet illetően, de a cél az volt, hogy a 12 órát lehetőleg ép ésszel és lábon kihordani, még ha séta is, de nem ülni és főként nem szétesni fejben. Az álmom a 90 km elérése volt.

Pénteken indultunk anyával és két futó társsal Hajdúszoboszlóra, mivel nekem reggel hétkor volt a rajt, anya addig elintézte a családi látogatását mivel hajdúdorogi és másnap dél körül jelezte, hogy jön a versenyre. A két futó társ hat órázni jött, ők 10-kor rajtoltak. A szállás arra jó volt amire kellett, olcsó volt és ennek megfelelő volt a bútorozottság, felszereltség 🙂 Tus és ágy volt, másra nem volt szükségem. Időben lefeküdtem, mert ötkor kellett kelnem, megreggeliztem, bekentem amit be kell, leragasztottam amit le kell, felöltöztem egy csomó futó cuccba, mert elég hideg volt reggel, sapka, kesztyű is elfért.

Negyed hét körül értem a versenyközpontba ami a Hungaro-Spa Szörf épületében volt. Elképesztően hatalmas az a komplexum, egyszer nyáron visszajövünk családostól, de csak pancsolni 🙂 Elég családias volt a hangulat, összesen nyolcan vártuk a rajtot a meleg aulában. Felvettem a rajtszámom, feltűztem mindent a helyére, chip, rajtszám az övre, övbe jó pár magnézium, kéznél legyen ha kellene, frissítőket kipakoltam egy padra, mellé a táska és pár ugri-bugrival bemelegítettem. Eljött a hét óra, a rajt se megszokott felsorakozós volt, hanem egyszer csak, na menjünk, indult az óra. A szervező eljött az első körre, mert elég kacskaringós volt a pálya, de az már pirkadatkor is látszódott, hogy nagyon szép hely. A csónakázó tó körül mentünk, nagyon hosszú egyenes nem volt, kis kanyar erre, kis kanyar arra, az emelkedőket észre se lehetett venni (még), cserébe enyhén érezhető és gyorsításra okot adó lejtők igen (még). Megkezdődött hát amire annyira vágytam, hetekkel előtte már a rajtban akartam állni és nekiindulni, bármikor is gondoltam a versenyre azonnal indulni akartam.

A mezőny gyorsan szétszóródott, volt köztük többszörös Ironman és BSZM győztes, idei Spartathlonista, én szép csendben leghátul elvoltam a kis tempómmal. Az edzővel azt beszéltük, hogy 20 perc kocogás, majd 5 perc séta legyen. Ez pont úgy jött ki az 1350 méteres pályán, hogy két teljes kör, majd jött az 5 perc séta. Az első óra vége felé a sétát egybekötöttem némi folyékony frissítő magamhoz vételével, jól működött minden, többek között a térdem is, bíztam benne, hogy nem fog közbeszólni. Rettentő jó idő volt, 7-8 fok, lassan bújt elő a nap és hiába voltam egyedül az első 2 óra tényleg elröppent, tettem a dolgom, kocogtam, sétáltam, hajráztam az engem lekörözőknek 🙂 Nem sokkal később kijött a két futó társ is, a 6 órás futam rajtja 10 órakor volt, ekkor gondoltam, hogy feldobok egy kis zenét. Az MP3 lejátszóm az a fülbedugós fajta, aminek cserélhető a gumija. Az egyik beleakadt a táska pántjába és azt hittem ott lerepült, nem találtam sehol. Betettem azt a felét amin volt gumi, aztán azt is amin nem, a sapka ott tartotta és hallgattam egy kis hardcore-t. Elrajtolt a 6 órás menet, köztük Bogár Jánossal, ekkor már 3 órán túl voltunk, de még a térdem működött, kedvem jó volt, lettek többen a pályán, kisütött a nap és kezdett melegem lenni. Ha sapkát leveszem ugrott a zene, így kitoltam a dolgot amíg lehetett, feltűrtem a hosszú felső ujját, de sokáig már nem volt tartható. Mivel jó kedvem volt, letettem a zenét, levettem a pulcsit, sapkát, de a fuszekli még maradt. Két furcsa dolog volt az első három órában, hogy bár a tempóm nem indokolta, de 150 alá nem akart menni a pulzusom, sőt, inkább volt 160 mint 150 illetve hogy nem kellett pisilnem, ami kicsit aggasztott. Pedig ittam amennyit szoktam, melegem nem volt, mentem tovább figyelve hátha, de csak nem akart jönni. 4 óra vége felé már annyira meleg volt, hogy le kellett dobni a fuszeklit, persze ehhez a cipőt is le kellett vetni, majd vissza, közben az övemről lejött félig a rajtszám, amit persze vissza kellett rakni, dúrtam egy biztostűt és visszaberheltem. Korábban a pulcsi levételekor a chipet is elengedte a ragasztó, ami a biztostűhöz ragasztotta, azt is szerelnem kellett, így nehézkesebb volt a felső ruházat cseréje az állandó tűzgélés miatt. Igazából az első 5 órában ezek voltak a legnagyobb bajaim 🙂 A gyomrom rendben volt, lábaim bírták, bár a combomon már éreztem a kezdődő fáradtság jeleit, nyomtam az aminósav tablettát, magnéziumot, sótablettát 2 óránként, ettem, ittam és mentem. Fél egy körül kiért anya is hozzám, szigorúan meg lett mondva, hogy csak hajthat engem, akárhogy vagyok, ne kezdjen el sajnálkozni ha szarul nézek ki, ezért jöttem, benne van. Ő segített onnantól a ruhákon cserélgetni a chipet, illetve volt nála telefon, amin számológép és végre tudtam nagyjából követni mennyi kilométernél járok. Nagyon úgy tűnt, hogy végre-végre meglehet a 6 órás 50 km és ha meglesz, onnantól már tényleg csak arra fogok koncentrálni, hogy lábon érjek célt. Még mindig működött a két kör kocogás, 5 perc séta, az evés, ivás, hogy biztos meglegyen az 50, három kört kocogtam, közben megkértem anyát hozzon egy adag krumplistésztát, ami benne volt a nevezési díjban. Az ellátásra semmilyen panasz nem volt, maximálisan jó volt minden. Beértem a kör végén és ahogy néztem 35 kör, 5 óra és 47 perc! Megvan hát egy régi-régi bakancs listás dolog, nagyon örültem neki, elő is irányoztam magamnak kis pihenést, hogy nyugodtan meg tudjak ebédelni, új póló, zene vissza (mint kiderült a kis fülbe-gumi még a táskában esett ki, meglett, így sapka nélkül tudtam nyomni :)), kis séta és kereken 6 órával a rajt után, újra elkezdtem kocogni szinte eufórikus állapotban. Innen már nekem mindegy volt mi lesz, mentem tovább, bár a combjaim egyre inkább éreztem, elkezdtek igen erősen savasodni és hol volt még a vége. Közben jöttek a 4-2-1 órások is, egyre többen voltunk a pályán, bár még így is elég családias volt, 50-60 nevező volt összesen, tumultus nem volt a pályán, bár a zene miatt fokozottabban kellett figyelni a hátulról jövőkre. A két órások között volt Lőw András, 18x Spartathlon teljesítő (ebből 16x zsinórban…), akkorákat lépett, iszonyatosan haladt. Egy kis beszélgetés kapcsán kikaptam a fülemből a fülest és nem hiszed el, benne maradt az a gumi szutyok a fülemben, hát gondoltam ez óriási, hogy a francba szedjem most ezt is. Próbálkoztam vele, de nem nagyon akart sikerülni, gondoltam visszamegyek és hátha anyánál van valami csipesz, de valahogy sikerült annyira kimasszírozni, hogy meg tudtam fogni és ki tudtam venni. Visszaraktam a fülesre és nyomás tovább.

7 órányi kocogás után viszont a combjaim kezdtek sztrájkba lépni. Már volt hogy egy teljes kör után beiktattam az 5 perc sétát, pisilni továbbra se kellett, ami már egyre aggasztóbb volt, sokat se akartam egyszerre inni, hogy ne lotyogjon, ittam folyamatosan, már-már körönként, de időzni se akartam nagyon ezzel, de kezdtem elfogyni, hét és fél óra után már elég egyértelmű volt, jött egy teljes kör séta. Anyát is megkértem jöjjön velem, beszélgessünk közben, visszaérve ettem-ittam (már nyomtam előző este a szüreti bálon vásárolt kókuszgolyót, gumiscukrot), próbáltam továbbmenni és egy kört kocogni, még ha 8 perces akkoris. Legalább egy órát töltöttem ebben az állapotban, hol kocogva, hol sétálva, nem voltam nagyon rosszul, de kifogytak a tartalékok, ilyenkor már nagyon nem kívánok enni se, mert csak hányingerem van tőle, ekkor beugrott, hogy hoztam én energia italt, egy fél literes Monster-t. Körönkét kortyolgattam belőle, vízzel együtt és elkezdett visszatérni belém az élet. Ilyenre még nem volt soha példa, hogy ha elkezdtem elfogyni legalább valamennyire visszajöjjek. Közben mindenkinek lefújták a futamot, a két vásárhelyi társ is konstatálta, hogy tök jól nézek ki, jó kedvem is volt, ugyanis újra tudtam kocogni, egy teljes kör, majd egy kis séta, de határozottan tudtam olyan 7 perces ezrekkel haladni 9 órányi kocogás után. Ekkor még mindig volt hátra 3 óra, de mivel jó állapotban voltam, nem zavart a dolog és elkezdődött a pisilés is végre valahára.

Teltek a körök, családias hangulatban, mert már csak mi, a teljes elmebetegséggel küzdők voltunk a pályán. A célban mindenkit taps fogadott, még minden féle frissítő volt, az ellátás mondom újra, maximális volt, minimális nevezési díjért. A Monster energy azonban ahogy jött, kicsit lassabban ment, valahol tíz és fél óra után hatványozottan kezdtem kiürülni és az már látszódott ez nagyon nehéz lesz innentől. Próbáltam a tempós sétát, nordic walkingot (bot nélkül), pici kocogást, gyors-gyaloglást, már minden kör végén álltam picit, a nap is lemenőben, jött a hideg is én pedig egyre inkább kiürülve fáztam és kezdtem szép lassan, de biztosan szétesni. Kértem még egy adag meleg krumplis tésztát, felöltöztem, sapka vissza, de már a tésztát is séta közben ettem, mert volt egy nagyon halvány remény a 90 km-re. Igazából ez az egy dolog tartotta bennem a lelket, a combjaim annyira fájtak, hogy a Balaton SzuperMaratonos 4 nap a nyomába se ér, szerencsére a talpam bírta, lábujjaim is rendben voltak, a vádlim mintha ott sem lett volna, de a combom tropa volt. Egyre inkább tűnt úgy, hogy nagyon picin fog múlni a dolog, annyira kiürültem, hogy olyan 11 és negyed óra után megkértem anyát jöjjön velem, mert már nem vagyok jól, sétálni is csak lassan tudtam, émelyegtem, ekkor akartak meghánytatni, de én ellenálltam 🙂 és már séta közben is kóvályogtam, ami nem jó jel. Két kör séta fért bele, 66,6 kör kellett a 90 km-hez, az utolsó teljes köröm pont a 66. volt, a céltól kellett még 1000 méter, sétálva néztük az órát mennyi az idő. 18:48 volt, mondtam anyának, hogy ezt meg kell próbálnom, megkértem hozza utánam ezt meg ezt én pedig nekilódultam és elkezdtem kocogni. Kb. 10 percem volt a végéig mikor meglett a 66. köröm, onnan volt még 1000 méter. Kocogtam, de hogy miből merítettek energiát a lábaim nem tudom, fel voltak festve a körön hogy mennyinél járunk, tök sötét volt, volt ahol nem volt világítás, persze mikor kanyarodnék rossz felé ha nem az utolsó körben, 66 körben egyszer sem, most amikor haladni kellene, akkor meg igen 🙂 Sokat nem buktam vele szerencsére, de azt nem tudom elmondani milyen volt elérni az 1000 métert, onnan már sétáltam és egész 1100-ig jutottam… és szólt a duda. Anya utolért, felvettem a dzsekit, kesztyűt és ittam egy kis izót, de nagyon rosszul voltam. A lábaim nagyon fájtak, lépni alig bírtam, jöttek lemérni a tört kört és elindultunk vissza, összepakolni és kicsit megpihenni az aulában, ahol legalább jó meleg volt. Ettem egy kis virslit, feltettem a lábam a székre és pihentem, de természetesen ettől nem lett jobb, szépen lemerevedett minden tagom. Egy ismerős felajánlotta, hogy elvisz kocsival a 1,5 km-re lévő szállásig, a székből nem bírtam felállni, úgy segítettek a combjaim annyira fájtak.

Visszaérve lendületből sikerült kiszállni a kocsiból, felmentem a szobába és úgy büdösen leültem TV-zni, lábakat felpakoltam, hátha valamit javulnának és ki tudok jutni tusolni. Mikor picit jobb lett próbáltam megszabadulni egy-egy ruhadarabtól, de nem tudtam jól mozdulni. Megvolt a tusolás is, forró vízzel próbáltam a lábaim kényeztetni, csak tusoló volt, oda bevittem oda szánt műanyag hokedlit, azon ültem, mert állni nem bírtam volna és csak folyattam magamra a meleg vizet. Ilyenkor már jó eséllyel szokott lenni egy kis lázam a kimerültségtől, rámjött az émelygés is ott gondoltam jöjjön aminek jönnie kell, de a porcelán busz látványától visszavonulót fújtak odabent. Az ágyat nagy nehezen előkészítettem, hogy a lábaim magasabban legyenek, megettem a maradék gumicukrot, megittam a maradék izót és próbáltam mihamarabb elaludni, de nem ment. Ez volt a balcsin is, hogy nehezebben aludtam el az egész napos mozgás miatt, de ez most a teljes kimerültség volt, olyan fájdalommal a combjaimban, hogy ha nem mozogtam is égtek-sajogtak-fájtak egyszerre, plusz altesti tájékról is kikopott a vazelin még valamikor a 6. óra környékén, hiába kentem újra, veszett fejsze nyele volt. Csoda, hogy a gatyám nem gyulladt ki 🙂 Ezt nem a drámaiság miatt írom, mert hát magamtól jöttem ide, csak teljes képet szeretnék adni arról, hogy hiába sikerült egy olyan dolog, amit nagyon régóta dédelgetek és egy másik is amiről tényleg csak álmodtam, ott akkor nem tudtam örülni, nem volt endorfin túltengés és boldogság-felhők fölött járkálás, a fájdalom mindent felülírt.

Ez most a fejben dől el tipikus esete volt és szerintem így lenyugodva kicsit túl is mentem azon a bizonyos határon, de ott mikor benne vagy, nem tudsz józanul gondolkodni, utolsó utáni erőddel is megpróbálod amiért jöttél ha van rá egy halvány remény. Nem kis sérülést kockáztattam a combomban, megfordult a fejemben, hogy a túlterhelést vajon fogja-e bírni, mikor a pulzusmérő órában lemerült az elem eszembe jutottak akik életüket vesztették egy-egy futóverseny célja előtt, idén sajnos erre több példa is volt, hogy mi van ha sok lesz neki és én meg nem látom hogy túl magas mondjuk (mivel amíg mért, alig ment 150 alá, még lassú tempónál is), ez már ott a verseny 11. órája környékén volt, nem szoktam ezeken agyalni, de addigra már olyan fáradt voltam, félig komolyan aggódtam ezeken. De ettől aztán mégis mentem tovább, nincs rá értelmes magyarázat, ott mikor benne vagy, ott akkor menni kell. Nem történt baj és így másnap még ugyan mindig nagyon fájnak a lábaim, felállni csak lendületből, leülni csak kapaszkodva vagy zuhanva sikerül, de nagyon jó érzés, hogy sikerült a 12 órát becsülettel végigcsinálni és elérni a 90 km-t. Igazán méltó lezárása a szezonnak, a hosszú edzéseknek, idénre már elengedtem a korábbi 3000 km-es célomat, kb. 2500-nál járok, lesz amennyi lesz, az év hátralévő részében csak kényelmes, kellemes edzéseket vagyok hajlandó csinálni egy hét pihenés után. Érzem a lábaimnak most kelleni fog ennyi regenerálódás, ha nem több. Ez egy olyan nap volt, ami nagyon ritka, mikor minden összeáll és sikerül!
Lubics Szilvia ultrafutó jellemezte úgy az ultrafutást, hogy olyan mint az élet: van, hogy fent vagy – van, hogy lent vagy és azon dől el, hogy mikor lent vagy sikerül-e belőle kijönni. Hát ez itt most kétszer jött, az elsőből kimásztam a második pedig már a verseny végén volt, nem maradt idő kideríteni 🙂

Végül engedjétek meg, hogy megköszönjem első sorban a családnak, hogy elmehettem erre a versenyre, Dr. Cs. Szabó Zsuzsa sportorvosnak, hogy megszerelte a térdemet, se közben, se utána és azóta sincs problémám vele, Sipka Jánosnak a versenyt megelőző masszírozást, ilyen laza izmaim sose voltak még, Szöllősi Renátónak pedig az edzéstervekért és a taktikáért!

Egy kis beszámoló a TV-ből, én is feltűnök rajta: