Legalábbis ami a maraton feletti dolgokat illeti. Nem az idei UTT tehet róla, erre még év elején beneveztem és mondhatni egész jól is alakultak a futások még akkor, bár már korántsem voltak olyanok mint az ezt megelőző években. Már 2019 sem volt olyan… Először mesélnék a mostani dolgokról, aztán leírom magát a versenyt is.

2013-ban kezdtem el mozogni, előtte hosszú hosszú évekig nem csináltam semmit és az ülő munka kifejtette nem túl áldásos hatását. Iskolai éveim alatt versenyszerűen kosárlabdáztam és elkezdett hiányozni a fizikai fáradtság. Sógornőm és nagyon jó barátom példáját látva én is belevágtam a „futásba”, a helyi futópálya ideális lehetőséget biztosított. 700 méterig jutottam első alkalommal, cserébe nagyon kezdett érdekelni ez a dolog és bár testi adottságaim nem éppen optimálisak ehhez, de fejben kurva makacs tudok lenni. Kérdezzétek meg erről a családom. Talán emiatt sikerült alig másfél évnyi „felkészülés” után a Balaton SzuperMaraton egyéniben és talán minden egyes elmebeteg rajthoz állásomat is ennek köszönhetem, miért ne tudnám én is teljesíteni. Miért ne lehetne Crocs papucsban maratont futni vagy 12 órázni, miért ne lehetne 106 kilósan célbaérni az UTT-n 111 km-en és miért ne lehetne mezítláb egy szandálban futni. Mondjuk a mezítlábas, minimalista stílusról cikkek is születnek, a makacs kövér futókról kevésbé, de nekem fontos volt. Sokat foglalkoztam 2018-ig a futással, sokat is edzettem (jó tudom nem sok évi 3000 km futós körökben, főleg akik ultrákon indulnak – magamhoz képest sok volt) és azért valamennyi eredménye is volt. Simonyi Balázs mondja, hogy a futás őszinte: amennyit beleraksz annyit tudsz kivenni belőle. 3-4 évig a lehetőségeimhez képest sokat raktam bele. Ilyenkor voltak a kicsik a gyerekek meg jöttek sorban, még több aszisztanciát igényeltek, ehhez képest gondolom hogy sokat raktam bele. Én elfogadom hogy valaki ilyenkor is simán elmegy napi több órát edzeni, csinálja, én nem ez vagyok, de fontos volt és sokat foglalkoztam vele. Makacskodtam.

De én már csak ilyen szarul vagyok összerakva, mikor elkezdtem belemerülni a grillezésbe, akkor nem csirkemell szeleteket akartam jól megsütni, hanem 2-3 kilós oldalast és tarját egyben átsütni egy Tesco-s fedeles grillkocsiban. Persze aztán lett smokerem és elég sokat sütöttem ilyeneket, mert fontos volt. Ez nem makacsságból, hanem mert érdekelt.

De én már csak ilyen szarul vagyok összerakva, mikor a gyerekkori álmom, a modellautózás ütötte fel a fejét az elsőszülött érkezésekor, akkor nem álltam meg egy bolti kisautónál, hanem rá nem sokkal (a nem sok relatív, pár év is volt :)) a világ legnagyobb modellautóját kínáló vállalkozásnak voltam sokadmagammal együtt az alapítója. Talán ez volt a legfontosabb, rengeteg energia és idő ment el rá, párhuzamosan kb. a futás elharapózásával, de fontosak voltak és sok időt igényeltek.

Próbáltam úgy távol lenni itthonról, hogy mondjuk éjjel jártunk a műhelybe, munkaidőben míg alig voltak itthon (ovi, bölcsi) próbáltam futni és este bepótolni a lemaradást vagy addig menni míg aludtak délután, nem kell belemagyarázni hogy menekültem itthonról, a ami napig nincs rá okom és nem is fogok külön bekezdés szentelni annak, hogy a család mennyire fontos, aki ismer tudja hogy az az első, de nem fogok „Imádom a családom” közös szelfit posztolni a Facebookra, mert nem oda való. Akinek meg adok a véleményére ismer annyira hogy nem kell elmagyarázzam mit jelentenek a kölkök itthon, de mindemellett kell önzőnek is lenni. Igenis kell magunkkal is foglalkozni, közösen felállított és néha áthágott keretek között, anyuka járjon shoppingolni, barátnőzni, sportolni ha szeretne, én műhelybe mentem és futni, mert nekem fontosak voltak és most is azok, csak másképp.

Tavaly már kezdett háttérbe szorulni a futás, nem voltam annyira éhes, nem akartam annyira megmutatni, a 2018-as fogyás eredményei is szépen elmúltak, visszamásztam 106-110 kiló környékére, de azért elmentem a hegyekbe szopni egy jókorát, kánikulában lett egy maratonom, pont ugyanennyit szoptam az UTT-n szintén kánikulában, csináltam egy éjjeli 12 órást egy hatalmas csodával benne és 24 órát is kibírtam talpalva. Értékelhető eredményt futás szempontjából nem értem el, de nem is volt már annyira fontos, az edzés elmaradtak, a súly nőtt, a műfaj iránti őszinte rajongásom miatt mentem és bár sikerült olyan dolgokat megtapasztalni, amit előtte soha, így nincs értelme csinálni.

Idén szerettem volna újra nekidurálni magam év elején, jól is indultak a dolgok, de már egészen másfelé járt az agyam. Van egy nem túl hosszú bakancslistám és kicsit önzőségből megintcsak, de annak is nekiláttam. Igen, az UltraBalaton is rajta van, de nem mostanában lesz, a többihez meg időn és pénzen kívül nem sokminden szükséges. Így lett kis asztali esztergám, hogy a nekem szükséges dolgokat el tudjam készíteni magamnak, így lett 3D nyomtatóm hogy a nekem szükséges dolgokat el tudjam készíteni magamnak, így lett hegesztőgépem, hogy miért azt gondolom sejted és így kapok egy szép nagy új műhelyt az udvarban, na miért? … Így van 🙂

Közben más területen is sikerült kihúzni egy pár tételt, mélyen belül vágytam egy kompromisszum mentes kisautóra, nem tehetek róla, írtam már, én már csak ilyen szarul vagyok összerakva, mindig ott volt bennem a hiányérzet és lehet tudatalatt ennek kivetülése volt mondjuk a futással kapcsolatos elszántság, de aztán sikerült kihúzni ezt a listáról. Másik ilyen volt mikor meghirdették a nagycsaládos autós sztorit. Ezzel kapcsolatban kétszer állítottam le magam pszichomókus segítésével (ez nem igaz :)) hogy nem, nem cserélünk, elférünk a Fordban is, szépen karbantartjuk jó az amire kell, de harmadjára már nem ment. A folyamatos fellángolások alatt jött szembe a lehetőség a világ legszebb családi autója kapcsán és nem tehetek róla, de én már csak ilyen szarul vagyok összerakva, az a szar járt a fejemben és ha van dolog amit tudok magamról az az, hogy ha valami beeszi magát a fejembe – van egy kölön polcom erre ott jó mélyen, lakattal ellátva hogy egykönnyen ne szabaduljak tőle – akkor minden félreeső pillanatban abba az irányba terelem a dolgaim hogy azt onnan eltüntessem. Lehet ez egy Balaton SzuperMaraton, egy UTT, egy kisautó vagy egy nagyautó. Most is így volt, nem nyugodtam. És meglett.

De ezen rengeteg pozitív ami történt körülöttem azzal is járt, hogy kopni kezdett a rajongásom és elszántságom, nem akartam NAGYON a dolgokat és a rangsor is átalakult. Elkezdtem lenyugodni legbelül – lehet a korral jön ez már – de ez attól is volt, hogy most jelenleg abban a szerencsés helyzetben vagyok (mondjuk teszünk érte sokat), látom hogy merre fogok járni 1-2 éves viszonylatban, hogy az az irány amit kitűztem az messze túlmutat azon, amin a hason fekvő kisgyerek álmodozott a vasárnapi ebédek után a Kyosho modellautó katalógust lapozgatva. Lehet hogy a futásnak köszönhetem mindezt, rengeteg dolgot tanított meg nekem, főleg hogy hogyan viszonyuljak különböző körülményekhez, hogy a legmélyebb gödörből is van kiút és hogy az ember bármire képes, ha elég fontos és tesz érte. Tudom, hogy ha elég fontos lenne az UltraBalatont is meg tudnám csinálni, hiába szólnak a fizikai adottságom ellene. Ahogy azt is tudom hogy kellően sok elbaszott autó, hegesztés és esztergálás után ott fog állni a műhelyben egy vagy sok olyan általam kreált kisautó, amik vagy rajtam maradnak vagy túladok rajtuk de nem ez a lényeges része a történetnek. Így mondhatom, hogy az utóbbi időben elégedett vagyok és nincs szüksége az agyamnak arra, hogy makacsságból teljesítsek megterhelő fizikai erőpróbákat.

Pedig kurva jó érzés. Nem csak az ha sikerül beérni. Maga az hogy teljesen kimeríted magad, az izmokat, az inakat. Hogy a fájdalomtól utána képtelen vagy egy jót aludni mert minden mozdulatra felriadsz, hogy másnap se tudsz kapaszkodó nélkül felállni a WC-ről, képtelen vagy lefürdeni mert ég a bőröd… de ahogy egy ismerősöm írta nem is tudom melyik bejegyzésemhez: a fájdalom az ahogy a gyengeség távozik a szervezetből. Ebben azért van valami. A fájó izmok előbb utóbb erősebbek lesznek, az égő bőr megkeményszik, a porcok is erősödnek és fejben is sokat tanít olyanokról amiknek aztán akár hasznát is veheted máshol az életben. Ja és rengeteget ehetsz!! Ezt ki ne hagyjam 😀

UTT 2020

Már utaltam rá az elején hogy miért is indultam el ezen a versenyen idén, messze messze az optimális állapotomtól, alig 480 km-t futva 6 hónap alatt összesen, ennek a triplája kellett volna talán, de igyekeztem támaszkodni az elmúlt 7 év összes tapasztalatára. Talán ennek köszönhető, hogy legalább egyszer sikerült „körbefutni” országunk második legnagyobb tavát. Minden olyan bejegyzésem újraolvastam, amiben emlékeztem hogy valami nagy szopás volt és hogy hogy kéne kezelni, fejben sokat foglalkoztam a versennyel, többet mint fizikálisan 🙂

Sajnáltam hogy nem lesz eső, azzal képben voltam hogy a meleg nem a barátom, bár tűző napot, kánikulát nem mondott, picit reménykedtem hogy lehet szerencsém, de aljas idő volt, inkább így ezzel tudnám jellemezni a szombati napot. Reggel az előző napi esőnek hála kimondottan hűvös volt, széllel együtt néha fáztam is, de idővel a fátyol felhők megmaradtak ugyan, de a meleg jött és így nem úgy érződött. Mivel az állapotom ugye nem volt elég így a 20 perc kocogás, 5 perc séta taktikát választottam, a séta alatt frissítettem a nálam lévő izóval és vízzel, bevettem a tablettáim óránként és egész jól tartottam magam ehhez, szépen gyűlt az előnyöm, nem siettem, tudtam hogy a sok kicsi sokra megy, így elég ha minden kilométer csak picit jobb mint a szintidő. A hajnal fél négyes kelés ürítés szempontjából nem hozott sikert így az elején némi ballasztott voltam kénytelen cipelni a folyadékon felül, de 25 km-nél sikerült megszabadulni tőle, ettől jobb lett a gyomorkomfortom, bár 18 km környékén volt egy kisebb hullámvölgy, de betudtam ennek. Akadtak gondok lábfejnél is, mert hiába ragasztottam le, az persze lejött, így kellett pótolni, de volt nálam olló is meg ragacs is, gyors szervíz után mentem tovább, de hát én már csak ilyen szarul vagyok összerakva, hogy mezítláb szandálban akarok futni.

35 km környékén újra felütötte fejét a gyomor gond, azzal tisztában voltam hogy sok szilárdat eddig nem ettem, reggel nyolcig volt kb. elfogadható futó idő, utána jött a sunyi párás meleg, a frissítőnél leerőszakoltam egy kis vajas kenyeret, paradicsomot, sajtot, kovászos ubit meg rá egy adag jó cukros őszibarack befőttet, ittam rá, bevettem a só és amino kapszuláim, majd mivel úgyis egy alig 2 km-es szakasz jött, végigsétáltam, hagy nyugodjon meg a gyomrom és hátha felszívódik valami.

A gyomrom már nem fájt és az enyhe émelygés is emúlt, de az erő csak nem jött. Hiába az izó, a cukros cuccok, a kóla (jó persze, a faszért nem edzettem többet mi? :D) már 5 órája talpalok, pisának se híre se hamva… egy frissítőnel megkérdeztem, hogy ne haragudjatok, de egyébként milyen idő van, mert nem érzem pontosan. Vizes cuccban, túlhevülve tavaly se voltam képben hogy konkrét kánikula volt, most is mondták hogy nagyon szar nyomott párás idő van… na mondom akkor adjatok jeget, valahogy megpróbálok lehűlni és jött a B terv ami a haladást illeti.

500 méter séta, 500 méter kocogás. Ezzel kb. tudom hozni a szintidőt, van kb. fél óra előnyöm, a feléig ha elmegyek, visszafelé már lassabban is lehet kocogni, futás után frissítek, séta közben nem lötyög a gyomrom, kellett 20 km a fordítóig, fejben tökéletesen láttam hogy ezt végig tudom csinálni. 500 méter kocogásra bármikor ráveszem magam. He-he. Kis hülye.

Sajnos semmi sem segített, hiába tömtem már a szőlőcukrot, locsoltam magam, mindenem csurom víz volt, csúszkált a lábam a szandálban, lejöttek a ragacsok, de már nem fájt hogy dörzsöli, minden más fájt… és egyre jobban. Nem bírtam már 100 métert se kocogni, az utolsó 10 km az egyre fokozódó melegben egyre nehezebbé kezdett válni. Azért volt az utolsó 10 km, mert mivel teljes kört mentünk már éreztem magamon, hogy semmi értelme visszafelé elindulni. Hiába vetném be a korábbi évek összes praktikáját amiket végigpörgettem fejben. A fordítótól nem messze ott a kocsim. Ha nem lett volna ott is abbahagyom, nem volt erőm sétálni. Reggel ötkor pisáltam utoljára, hiába a sok sok liter víz, kóla, izó, valahova eltűnik, a szőlőcukor is mintha nem is ettem volna, pedig eddig mindig észhez térített. De hát mit csodálkozok, heti átlag kb. 20 km futással, az eddigi évek sok sok szopásából tanult dolgok miatt mondhatom el egyáltalán hogy egyszer sikerült körbefutnom a Tisza tavat idén.

Az út a kocsiig hosszú volt. Nagyon hosszú. 2 km kb., de nem esett jól. A szagom alapján azt hitték egész éjjel buliztam, a járásom alapján azt hitték egy rögbi csapattal buliztam, akik aztán begináztak és csúnyán megcsináltak mind… magamon hagytam a rajtszámot, legalább magyarázkodni ne kelljen… Szegény Máté előtte nem sokkal hívott hogy Poroszlónál vegyem már fel, mert neki meg szétmentek a lábai…

A szálláson sikerült lefürdeni, nem csípett nagyon sehol leszámítva a lábfejem, de nagyon fájtak az izmaim… Inni hiába ittam, továbbra se kellett pisilni, egészen este nyolcig, akkor is csak alig. Nyilván nem erre fogom rá, de valahogy nekem ezt a meleget egyáltalán nem tolerálja a gyomrom, lehet erre is dolgozni kéne, franc se tudja, de igazán ennyire nem is érdekel, mert most már más a fontos, amire jobban szeretnék figyelni.

Futni továbbra is fogok, egyelőre jobb agytisztítót nem ismerek, a jelenlegi leromlott állapotom se szeretném hogy tovább romoljon illetve egy nagyon jó társaságot sikerült összerántani vele, aminek sok jó ismerőst köszönhetek, de ezeket a maraton feletti dolgokat, amikről itt firkáltam ezt-azt, egy időre, míg újra elég fontos nem lesz – elengedem.

A többi apróbb futásról Facebookra dobok majd fel képet, kis rövid beszámolóval – hátha megjön másnak is a kedve és nem egyedül kell szandálban állnom a rajtban – de már nem makacsságból állok oda, hanem élvezetből.

Sziasztok!

Kész. Ezért a négy betűért csináltuk meg Mátéval az egészet, semmi más okot nem találtunk rá hajnalban szétesve, csak ezt az egyet, hogy befejezzük így vagy úgy.

Persze egy ilyen verseny eltelik akkor is ha már alszok a szálláson, de nem azért jöttünk hanem hogy megnézzük milyen egy ilyen közelről, végig. Nem egyszerű azt kell mondjam, főleg így ahogy mi nekivágtunk lelkes amatőrként, edzés nélkül + részemről a visszaszedett kilók, de kíváncsiak voltunk és úgy voltunk vele így vagy úgy de eltelik, lesz ami lesz.

Pénteken érkeztünk, lenéztünk a pályára ahol már a 48 órások körözgettek, megnéztük a pályát, szimpatikus volt, felvettük a rajtszámokat majd visszamentünk aludni, szerencsére nem kellett korán kelni így tudtunk aludni, bár elég sokat forgolódtam, pedig most túlzott izgatottság nem volt bennem, az esélytelenek nyugalmával álltam oda, tisztában voltam a helyzetemmel.

Mire kiértünk már a 12 órás és 100 km-es mezőny trappolt a 48 órásokkal együtt, 100 km-en Raffai Jani meg Kis Jani sedertek ezerrel, Raffai Jani meg is csípte a harmadik helyet, ezúton is gratulálok neki! Elfogllatuk a parkolónkat, kipakoltunk a kocsi mögé kisasztalra ami kellhet, frissítés, ruha stb.

10-kor rajtoltunk, sajnos még mindig elég meleg volt, pedig már október közepe van én jobb szerettem volan egy hűvös napot még ha hidegebb is az este, de nem adatott meg. Tudtam hogy inni, inni, inni. Két kilométeres körpályán zajlott a verseny, egy picit kényelmetlen visszafordítóval benne, de amúgy nem volt unalmas, egy jó részén pedig szembement a menet egymással csak a járda két külön oldalán, így gyakrabban láttuk a másikat, főleg éjjel volt ez jó, mikor már csak mi meg a 48-asok voltak ott. Futás közben próbáltam valami haladós de spórolós tempót menni, persze mezítláb, szandálban, így is az egekben volt a pulzusom az óra szerint, de nem tudtam vele mit kezdeni, gyakorlatilag sétálnom kellett volna egy optimális értékhez. Így próbáltam több szénhidrátot bevinni, ami néhol sikerült néhol nem, ez ilyen, túl keveset járok és túl kevés a tapasztalat, változó időjárás, de mindegy is, ennyire tudományosan nem is akarok „futni”.

A tervem az volt, hogy 6 órás 40 km-eket megyek és lehetőség szerint ebből négyet. Papíron jól nézett ki, de a valóság mindig sokkal kiábrándítóbb 🙂 Az elsővel nem is volt gond, tettem a dolgom, körözgettem, beszélgettem az ismerősökkel, frissítettem, izo-kóla-víz vonalon meg áfonya stb. Nekünk már járt ebéd, vacsora, éjjel meleg leves. Ebédre rántott hús volt rizzsel, annyira megörültem hogy 3 órányi kocogás után tök jó a gyomrom hogy be is vertem az egészet, na ettől jól elnehezült a hasam, 3-4 körbe telt mire feldolgoztam valamelyest, utána cserébe volt energia 🙂 A kedvencem az volt hogy a rajt után két órával a combjaimnál összeérő gatya szétfeslett, így faszán égető érzés uralkodott el odalent, sajnos tapadós gatyából csak hosszú, téli volt, de vagy ez, vagy a kiszállás vérző belső combokkal. Jött a bundabugyi, 25 fokba…

A második 40 km-t már nem adták olyan könnyen (30 és 50 km között volt egy kisebb holtpontom, de sikerült sétálva kikúrálni magam, nem kellett megálljak hosszabb időre mint Szegeden), koppra sikerült megcsinálni 12 órára a 80 km-t, de már éjjel volt (este 10), jött a hűvös, azonban a fáradtságtól egyre csúnyábban léptem és így a talpam elkezdett fájni, égni. Felvettem a zoknit, de alig akart javulni, Máté is panaszkodott bokájára, lábfejére. Erőnk lett volna, azonban ha nincs mivel átvinni az útra, sokra nem megyünk vele. Bedobtam egy fájdalomcsillapítót, hátha javul, picit jobb lett, de nem az igazi. Biztos ami biztos alapon bedobtam a kocsiba az új Decathlonos Crocs papucsom, hát mondom mindegy most már, ennek puha a talpa legalább, megnézem milyen. Persze kényelmesebb volt, így abban kocogtam tovább, bár így sem volt az igazi. Már ekkora többnyire együtt sétáltunk / kocogtunk Mátéval, majd a kocsinál minden körben leültünk pihentetni a lábainkat, masszíroztam a talpam hátha javulna, persze hogy nem akart, közben hiába ittam rengeteget pisilni már akkor régóta nem kellett és éjjel sétálva azért nem izzadunk, be is voltunk öltözve rendesen. Gyomrom se volt az igazi, próbáltam még egy fájdalomcsillapítót és úgy sétálni tovább, szaporodtak a körök, de nagyon nagyon nehéz volt. Alig haladtunk, éjjel volt, egyre hidegebb, ha ültünk vacogtunk, haladni nem akartunk mert fáj, de muszáj volt. Felváltva dobtuk be az ötletet, hogy ha kiszámoljuk milyen kilométer lehet ennek a legvége, nevetséges eredmény, ennyiket 12 órán szoktak futni, semmi értelme folytatni, üljünk be a kocsiba, pihenjünk egy órát aztán majd lesz valami. Ilyenkor a másikunk mindig lebeszélte erről azt aki felhozta, nem azért vagyunk itt hogy feladjuk, a kocsiba ülés (ezt Sárváron megtanultam) azzal egyenlő. Mindenki kínlódott, persze voltak profibb futók, ők nyomták, de az általános kép az volt, hogy agyon takarózott kísérők alszanak a székekben a kocsik mellett, a pályán 80%-ban sétáló és zenét hallgató emberek. Azt megbeszéltük, hogy fasza, itt voltunk, megnéztük milyen, de ide ilyen felkészüléssel semmi értelme jönni, nyilván ezt az elején is tudtuk, viszont akkor már csináljuk végig. Legyen kész!

Kurva nehéz volt, hajnal 4 és 6 között, mikor ültünk a kocsinál, már képesek lettünk volna ülve elaludni, így egyre kevesebbet kellett volna ülni, de a lábunk persze jobban fájt, próbáltuk SMR hengerrel, semmi sem segített, így maradt az hogy álljunk fel valahogy a székből és kezdjünk el sétálni.

Fél óra alatt értünk körbe. 15 perc / km. Ennél idegőrlőbb nem volt ott akkor, úgy hogy a kocsinál mindig megálltunk, Máté egyszer a kisszék helyett majdnem egyből a kocsiba ült be, számolgattuk mennyi lehet ebből, röhögtünk kínunkban, pedig szerintem belül bőgni szerettünk volna és feladni a picsába az egészet. A hangulat egyáltalán nem volt pozitív. Ahogy közeledett a reggel, próbáltam Mátét bíztatni, hogy ha jön fel a nap jobb lesz, de ezt én is csak hallottam másoktól, fingom nem volt, de valamibe nekem is kapaszkodni kellett. Főleg hogy hajnal 3 óta folyamatos hasmenésem volt, ha valamit ettem a következő körben biztos mennem kellett WC-re, aztán már minden körben, beindult a pisálás is, ha ittam már azon a körül belül meg kellett állnom, ezt sikerült odáig fejleszteni, hogy fél hatkor (ekkor éppen külön botorkáltunk a sűrű WC-k miatt) azt vettem észre magamon, hogy ki van száradva a szám, émelygek, hányingerem van és éppen távolodok a frissítő állomástól. Visszfele versenyen nem haladunk, menjünk körbe és eszünk szőlőcukrot. Rohamosan romlott az állapotom, már kóvályogtam is, éreztem itt akármikor dobhatok egy hasast a pályán, de gyakran lehetett találkozni emberekkel, mondom valaki csak felébreszt vagy szól a mentőknek. Még lassabban mentem próbáltam minden kalóriát kihasználni, hogy eljussak odaáig, de azért a pánik is nőtt bennem rendesen, végül sikerült, hoztak egy zacskóval, leültem és megettem vagy 6 szemet. Beültem a masszázs sátorba ami enyhén fűtve volt és kb. 5 perc alatt rendbejöttem (köszönöm életem első félmaratonjának ahol ugyanígy lezuhant a cukrom így már képbe voltam mi a gáz). Annyira, hogy reggel hat volt már ekkor, megjött a kedvem a haladáshoz, csökkent a talpamon a fájdalom is, sétáltam tovább. Jött fel a nap, ébredeztek a kísérők illetve a város és teljesen jó állapotban voltam, tudtam haladni, de persze csak sétálva. Megnézni a Balcsin a napfelkeltét igazán különleges élmény, igyekeztem minél többet lesekedni séta közben. Jó kedvem volt.

Nyolckor elrajtolt a 6 órás és az 50 kilméteres menet, a pálya megtelt élettel és pedig fél kilenckor úgy döntöttem hogy ahogy kezdtem úgy fejezem be a versenyt, kerül amibe kerül, felerőszakolom a sarut a mezítelen lábfejemre. Meglepetésemre kényelmesebb volt mint a Crocs zoknival, így ettől még jobb kedvem lett, a hasmenésemnek mondtam hogy most már bent maradsz, mert ha ügyes vagyok, amolyan kármentés gyanánt a 125 km elérhetőnek tűnik. 50 perccel a vége előtt 5 km kellett hozzá. Vicces igaz. 10 perces kilométerek. Hát csak egy ilyen éjszaka után, próbáltam haladni és kb. a 9 perces ezrek mentek is, de kurva nehéz volt. Kezdett meleg lenni, ilyen gyorsgyalogló módszerrel haladtam, de 50 percig keleltt ezt csinálnom 120 km után. Mitagadás jó hogy voltak a pályán sokan, sokat jelentett fejben, főleg hogy sokan már gratuláltak mikor elmentek mellettem, tudtam hogy be fogom tudni fejezni. Tartottam a tempóm, nem is frissítettem csak mentem ahogy tudtam, 11 perccel a vége előtt csippant az óra 125 km-el, megvan, sikerült (a chipes időmérés kicsit előrébb járt így tudtam hogy már picivel ennél is több van), ettől viszont totálisan felszabadultam és mivel még volt időm, megpróbáltam megcsinálni a 126. kilométert. A talp fájásom elmúlt egy pillanat alatt, a lábaimba erő költözött, úgy ziháltam mint még életemben soha és ránézve az órára 6:13-as tempót láttam (na meg 170-es pulzust, mondom Csicsó bazmeg itt fogsz megdögleni), de csak addig kellett kibírni míg a 126 is lecsippant, onnantól azonnal elkezdtem sétálni, 5 perc, 3 perc, már néztem hogy hol álljak meg a pályán, lehetőleg ahol le tudok ülni, így nem vártam hogy lefújják, megálltam és a korábban kapott krétával elkezdtem négykézláb felvésni a rajtszámom a pályára. Ugyanis a be nem fejezett kört is lemérik és így nem kell megvárni őket. Mondták hogy menjél még, nem volt duda, mondom szarok az egészre majd négykézláb felmásztam a padra amire rásütött a nap, levettem a sarumat és csak néztem ki a fejemből.

Mezítláb sétáltam vissza a kurva jó hideg térburkolaton az érmemért, teljesen elkészülve, kb. három maraton teljesítése után (úgy számoltam, hogy megvan).

Nagyon tanulságos kis verseny volt ez, sok sok régen elkövetett hiba eszembe jutott, a probléma megoldására való törekvés hiszti helyett, a több száraz kaja, hogy tudtam miért vagyok igazán szarul, hogy emlékeztem autóba nem szabad beülni (ettől függetlenül persze én is javasoltam, de szerencsére felváltva tudtuk egymást kirángatni) és az utolsó 1 kilométerre kaptam egy kis ultra csodácskát, hogy több órányi teljes elcsigázottság, többszöri feladási gondolat elhesegetése után, olyan jön ki az emberből amire magyarázat nincs.

Tényleg nem tudom legközelebb mikor megyek maraton fölé, most megint bele kell vágjak egy diétába, életmódváltásba mint tavaly, utána meglátjuk hogy mire és hogyan leszek éhes és milyen lehetőségeim lesznek a felkészülés során. Egy biztos, nagyon nagyon sokáig fogok emlékezni erre a versenyre, még ha kilométert sokan meg is mosolyogják, ez 11 és fél perces átlag, gyakorlatilag egy perc futás nélkül végigsétálhattam volna és ugyanide jutok 😀

Visszamennék kicsit a Tisza tóhoz, mert ugyan akkor ott azt írtam, hogy nem marad tüske, azért rá két-három napra már igencsak másképp gondoltam a dolgot. 7 órával a verseny vége előtt sérülés hiányában feladni nem volt jó döntés. Persze másképp látja az ember utána pihenten a hűvösben mint 9 órája szikkadva a gáton, de akkor is, át kellett gondolni, mert a későbbiekben az ebből levont tanulság jól jöhet másik versenyen. Le kellett volna ülni, akár 1 órára, enni-inni-lehűlni (ott volt az egész Tisza tó, csak be kellett volna csobbannom) és sétálva nekilódulni, majd próbálgatni a kocogást. A szintidő tök mindegy, max. nem kapok érmet, de legalább minden tőlem telhetőt megtettem azért hogy befejezzem… ha 17 óra alatt, akkor 17 óra alatt, most is volt olyan aki ennyi idő alatt végzett, de végigment. Aztán ott volt a frissítés témája, persze kánikula volt, de 30 km-nél már annyira el voltam anyátlanodva, nem edzek sokat, ez oké, de ennyire béna csak nem vagyok, így ezt is átgondolva megfogadtam hogy a következő hosszabb versenyen sokkal többet fogok szilárdat enni, kipróbálom úgy milyen, mert itt 6 óra után ettem az első adag szilárd kaját, nem-e ez volt ez erőtlenség oka.

Ehhez adta magát az augusztus 3-i URH 50 Mhz-es futás (7 kör – 7 km / kör), ahol már 3 éve egyszer rajthoz álltam ( http://csicso.com/futas/az-onszivatas-magasiskolaja-50-km-felterep-ultra/ ), már akkor is minimál futó lábbeliben, egy Tesco-s Crocs papucsban. Iszonyatosan meleg volt, hosszú volt a gát, 7 órát mentem, nem volt egyszerű, de a szervezés mindig nagyon jó, a verseny olcsó, a szervezők nagyon jó fejek, így a nevezés mellett döntöttem. Frissítés teszt + egy hosszú edzés a hétvégén.

Az előző napok miatti frontok vagy nem tudom, de eléggé idegbajos voltam, így az előző estét egy csípős magyaros pizza és egy üveg bor társaságában töltöttem el, ez nem volt túl jó ötlet az emésztés szempontjából, ez oké, legközelebb ilyet nem szabad, mert bár reggel sikerült produkálni, de nem gondoltam volna hogy nem eleget így verseny közben még kétszer el kellett mennem WC-re, legutoljára az utolsó köröm előtt, pedig már akkor nagyon azt akartam hogy vége legyen, de muszáj volt. Szóval ilyet többet nem 🙂

Frissíteni az UTT-ről kimaradt Sponsert vittem, 4 zacskót kevertem be, sajnos nem fogyott el mind, mellé szilárd kajának meg kolbász zsíros szendvicset, benne lilahagymával és csalamádéval. Nem voltak nagy szendvicsek, óránként ettem meg egynek a felét, ami kb. két falat volt, előtte lenyomtam pár korty Sponsert így a szendvics elnyomta az édes mű ízt a számban.

Egész éjjel esett és még reggel is mikor odaértünk, a pálya fele erdei utakon, tanösvényen vezetett a másik fele pedig a gáton, nyolcas alakban haladtunk, így középen, 3.5 km után mindig lehetett frissíteni ahol bőségesen volt minden mi szem szájnak ingere! Esőben rajtoltunk, nem vittem sok cuccot magamra, mert hideg nem volt, futás közben majd bemelegszek, ez jó döntés volt, mert iszonyat párás volt az idő, a csapat kabátos része pár száz méter után már vetkőzött 🙂 Mezítláb mentem szandálban, mert továbbra is ebben futok és nem hinném hogy sokkal több gondom volt vele, mint a cipősöknek, az előttem lévő nyomokból ítélve 😉 Esni nem estem el egyszer sem, pedig voltak korcsolyázós szakaszok az elején, de odafigyelve lehetett haladni, meg kis alibi sétát beiktatni, ez most csak a teljesítésről, tesztelésről szólt, próbáltam magam jól érezni, ami az első 3 körben nem nagyon sikerült, valószínű az előző este folyadék és energia deficite okozta, de frissítettem terv szerint és szépen lassan kezdett megjönni az erőm és kezdett jól esni a futás, jó tempót tudtam menni, a gát tetején a tócsákban lemostam a lábamról, szandálról a sarat, koszt, így minden egyes terepes részt tiszta lábbal és tapadós szandállal kezdtem meg, így nem volt problémám ezzel. Most bezzeg a pánt se dörzsölt ki úgy mint az UTT-n, jó picit igen, de azt is főleg a végén mikor kicsivel többet sétáltam, de erről később.

Mint írtam nyolcas alakban haladtunk, 3,5 km-enként volt így lehetőség frissíteni, így a gáton kb. 1.8 km-t kellett menni meg ugye vissza ugyanennyit az ártérben… Hát az ártér még csak-csak eltelt, mert hát figyelni kellett, a tanösvény eléggé csúszós volt hiába volt kitaposott, de a másik rész ilyen előtte lett kitisztítva dzsungel jellegű, ott azért figyelni kellett így hamarabb eltelt fejben, de a gát… hát én nem tudom, az minden körben egy örökkévalóság volt, pedig nem volt két kilométer az egész. Ehhez biztos az is hozzájárult, hogy összesen voltunk valami 18-an 50 km-en, hamar szétszóródott a mezőny, a 28 és 14 km-esek gyorsabban mentek, a verseny 95%-án tök egyedül voltam és én hülye itthon hagytam az MP3 lejátszót, mert a műhelybe kellett volna kimenni érte, na el is kapott az unalom az elejétől fogva, így fejben nem tudom miért – mert erőm az végig volt – de eléggé nehéz volt most a dolog.

Sajnos az eső nem tartott sokáig, hamar elállt és már ki-ki kukucskált a nap a felhők mögül, ez pedig a levegőnek semmilyen szempontból nem tett jót, megjött a meleg, megjött a pára, fent a gáton egy-két levegő löket ami kihozta a fák közül a párás meleg levegőt, hát nem volt kellemes futás szempontjából, így hogy nem szokott hozzá az ember. Nekem már annyira meleg kezdett lenni, hogy jeget is elkezdtem használni, tettem megint mindenhova ahová csak tudtam, kézbe, szájba, miközben ömlött rólam a víz. 35 km-nél el kellett mennem WC-re és a következő fél körben sajnos a gyomrom kezdett picit rakoncátlankodni, éreztem hogy kicsit hányingerem van, így a frissítésnél ugyan megint jött volna a Sponser + zsíroskenyér, de inkább kihagytam és csak folyadékot vittem be (víz + kóla + izó) és kis sétával felvezetve megvártam mi történik, bejött, mert elmúlt a gyomor gond, így a következő alkalommal megint tudtam enni, inni, de ott picit többet kellett volna visszapótolni talán. Ekkor már csak két köröm volt hátra, ami jól hangzik, de a fejben végig kísérő unalom kezdett csúcsosodni és egyre inkább jöttek az alibi séták, ott is ahol semmi sem indokolta, a pálya közben rengeteget száradt, futható volt végig (szandálban is), holott erőm volt az éreztem, tehát futni tudtam, szerintem nem is rossz tempót ( 7 perc alattiakat), de már kedvem nem volt csinálni az egészet… erre majd még ki kell találni valamit.

A 6. kör vége azt jelentette hogy már ilyen körülmények között teljesítettem egy maratont, nekem a sárban való futás felér +30%-nyi távval aszfaltos körülmények között, a puha talaj aljas módon szívja a lábból az energiát, így már látva hogy a frissítési metódika működik nálam, pici finomítást persze igényel, de alapvetően 100x jobb volt mint az UTT-n, így már igazából elég is lehetett volna, amiért jöttem kiderült és a kedvem nem lett több a futáshoz, de könyörgöm, csak 1 kör van hátra, kb. 5 és fél órája voltam úton, max 1 óra a maradék 7 km és akkor befejeztem legalább a versenyt, így neki is „iramodtam”, de itt még csak embert se láttam magam körül olyan kevesen maradtunk a végére, az agyam már szerette volna befejezni, de ahelyett hogy ilyenkor minden tartalékot mozgósítana és mihamarabb vége lenne, nem, hisztizik, bénázik és hiába volt még mindig erőm futni, sok sétálós szakasz jött közbe, nem hosszúak, csak az agyamnak erre volt igénye 🙂 Végül több mint 1 óra lett az utolsó kör, de vége lett, 6:44 lett aminek akkor annyira nem örültem, de közölték, hogy 52 km volt a versenytáv és beleszámítva a rengeteg frissítést meg a két budit, egyáltalán nem olyan rossz tempó volt ez ilyen körülmények között tőlem, magamhoz képest ez egy fasza futás volt.

Van ez a hülyeség, amin mindig röhögök, hogy micsoda hősies tett (most mindössze az időjárási állapotok miatt adtam ezt a címet.) egy Spárta vagy UB vagy akármi, pedig semmi köze ennek a hősiességhez, ez egy öncélú lássuk beledöglünk-e dolog, nem mentünk vele senkit, nem lesz jobb tőle senkinek, csak nekünk… már ha befejezzük.

Erre ezen a hétvégén nem sok esély mutatkozott, ugyanis az idei év eddigi hőmérsékleti csúcsát vártuk, 35-36 fokkal árnyékban, ebből könnyen kiszámítható, hogy mennyire képes akkor a test leadni a pluszban termelődő hőt, ha kint ugyanannyi van mint bent, hát jah, semennyire, kell valami külső eszköz ami segít, mondjuk egy légkondicionált futóruha (nem volt) vagy kis víz (volt, valahol csak meleg vagy slag) vagy pedig jég. Utóbbi lett volna a legfontosabb, de persze (szinte) minden versenyen ez a szűk keresztmetszet. Amit egyáltalán nem értek miért, ugyanis nem az van hogy elolvad mire odaérek, hanem egyszerűen elfogy. Csak akkor miért nem pótolják? Főleg a legszarabb részeken. Értem én hogy nem vagyok az a hű de gyors futó, én azt hittem ez minden indulónak jár, nem csak azoknak akik időben érnek oda. Vagy akkor hirdessék úgy, hogy jég van: rajt + 3 óra időtartamban és akkor nem készülök rá, megoldom máshogy, mondjuk megkérek valakit hogy X helyekre hozzon, meg tudom oldani, csak akkor úgy kell készüljek. No ezután a kis hiszti után, jöjjön a versenyről pár szó, illetve arról hogy is álltam neki, ugyanis ez az év hát… khm… nem a felkészülésről volt híres, hosszút alig mentem, az alapozás sérülésekkel telt, a nem futós idők pedig hízással, így el is jutottam újra majdnem oda ahonnan indultam a tavalyi „életmódváltás” előtt, de nem érdekel túlságosan, persze amikor csak lehet odafigyelek mit eszek, de nem erőltetem túl, ahogy az edzéseket se, ami ennyiből megy az megy, a többi meg nem érdekel, ez egy hobbi, örömet kell okozzon, nem pedig frusztrációt, a testsúlyom pedig messze nem egészségtelen, bár lehetne kevesebb, de ahhoz annyira oda kellene figyelnem, ami nekem azt a minusz 6-8 kilót nem éri meg.

Nem is tulajdonítottam túl nagy szerepet ennek, amíg megy megyek, ahogy lesz úgy lesz, de előző éjjel alig bírtam aludni, a kutyák is meg voltak őrülve, lehet a közelgő hidegfront vagy az aznapi ünnepi hamburgerek dolgoztak, de arra keltem hogy csurom víz a párnám, forgolódtam, melegem volt, szóval jó szarul aludtam, reggel mikor felkeltem akkor meg elkapott az ideg, de úgy rendesen, mintha érettségiznem kellene tanulás nélkül, jaj anyám ma mi lesz, ez rohadt hosszú lesz és meleg, ami eddig is volt, csak önbizalommal lenyomtam ezeket az érzéseket, de most nem nagyon volt mivel. Szandiban mentem már ennél hosszabbat, de mégiscsak más ez is, UTT előtti utolsó hosszú próba, vajon hogy fogja bírni a talpam…

Szerencsére a rajt korán volt, így nem kellett sokáig idegeskedni, sikerült minden leragasztani, bekenni, elégszer WC-re menni, eleget inni előtte, kicsit bemelegíteni majd beállni a rajtba és végre futni hogy elmúljon az ideg. Azt tudtam mit nem akarok: elfutni az elejét, így jócskán visszafogott tempóval mentem, eléggé a hátsó traktusban kötöttem ki, de legalább volt hely, azt tudtam hogy ezt nagyon elrontani itt lehet most. Iszonyatos meleg volt már a napon reggel is, míg Szegeden kolbászoltunk addig próbáltam keresni az árnyékot… 5 km-nél vettem fel jeget(!!), nyomtam a sótablettát jól lemosdottam, csurom víz lettem, ittam és uccu tovább, végre az első gátas szakasz, egy szar murvás rész, emlékszem rá korábbról (tavaly is erre ment az útvonal, meg az URH 50km-es terepfutása is itt visz), nem szeretem, nincsenek jó emlékeim. Ami viszont szar volt, hogy mivel minden víz lefelé folyt rólam, a csurom vizes szandálban elkezdett csúszkálni a lábfejem, amivel eddig nem volt bajom, de ez a későbbiekben egyre rosszabb lett, a legnagyobb problémám végig ez volt, küzdöttem vele rendesen, egyelőre nem értem az okát, majd kell próbálkozzak az UTT előtt különböző beállításokkal, mert most hiába húztam meg a pántokat, szorított, de csúszott is, amivel csak lefelé meg felfelé menetben volt baj, amiből kevesebb volt szerencsére. No ezután kivittek minket a Holt-Maros partjára, ahol állott párás, forró levegő várt ránk a fák alatt illetve 10km-nél a jég hiánya… már a második ponton elfogyott a jég, holott ez még mélyen bent volt a civilizációban, mivel ez árnyékosabb volt, annyira nem basztam fel magam. Vissza a másik parton vezetett az út, jól nézett ki, de magamhoz képest csak sikerült kicsit elfutni az elejét, mert olyan 12-13 km körül kezdett tele lenni a tököm az egésszel, 1:05-ös 10km-em volt, ami frissítéssel együtt kicsit gyors ebben az időben számomra, kezdett elmenni a kedvem az egésztől, inkább megálltam pisálni, mielőtt újra felhágtam a murvás gátszakaszra. Előttem, utánam nagyon senki nem volt, napsütés volt árnyék nélkül és már vártam hogy találkozzak Csanáddal, mert azt mondta 14 km körül kijön bringázik egyet és dumálunk. A 15-ös frissítőnél, ahol újra volt jég még nem láttam, ettem, ittam és nekiláttam a legszarabb szakasznak, tavalyhoz képest fordítottak az útirányon innentől és jött a Tisza gátja majd egy iszonyat kopár puszta egy szem úttal ami bevisz Tiszaszigetre (tavaly ez a szakasz volt a vége és itt szakadt ránk az ég).

Itt már megálltam állítani a szandál pántjain, jobb is lett tőle picit és végre elkezdték osztogatni a beígért fél literes palackos vizet, amiket a frissítő pontok között féltávra helyeztek. Annyira jó volt, hogy az iszonyat kiszáradt pofámat átmossam, de inni meleg vizet nem olyan jó, se nagyon magadra önteni, így inkább csak öblögettem vele, mígnem egyszer csak feltűnt Csanád is 🙂 Szegénnyel nem sokat tudtam beszélni ezen a szakaszon, igyekeztem orron át légzésből megoldani a dolgot, mert szájon át nagyon ki voltam száradva és zavart, hosszú-hosszú kilométerek jöttek a gát tetején a tűző napon, majd elérve a 20 és 23 kilométeres frissítő állomást csesztem fel magam igazán a jég hiányán, ugyanis ez a két szakasz (gát és puszta) volt a legkegyetlenebb az egészben, ha valahová ide kellett volna koncentrálni a szervezőknek, hogy mindig legyen, mert sehova nem lehetett elbújni a nap elől, kellően szar is volt itt menni, a víz amit magára öntött elég gyorsan felmelegedett az emberen, szél nem nagyon volt, inkább enyhe, de az is meleg, nem hűtött semmi.

27 km-nél értünk be Tiszaszigetre, ahol az állomáson egy srác slaggal várt minket, ott kértem egy full mosást, jó lett volna ottmaradni a végéig, de menni kellett, sose lesz vége és még várt rám 15 km ami az egyre romló tempómban elég sok tud lenni. Itt elvittek minket a bringaúton egy darabig, majd sarkon kellett fordulni és irány vissza, ez a világ vicce, 3 ilyen fordító volt, totál értelmetlen és röhejes, nem igaz hogy e nélkül nem lehet útvonalat kijelölni, na mindegy, a legrosszabbul a cél előtti ilyen helyben táncolós mutatvány esett, már nagyon szerettem volna hogy vége legyen.

Tiszasziget után jött Újszentiván, az odáig vezető úton kisegítettem egy fickót, aki faszán görcsölt, persze se só, se magnézium nem volt nála (mint a végén kiderült első maratonja volt és 21-ek után jött el, mert azt mondták neki nem való ez számára, jól tette hogy nem hallgatott másokra, mert célbaért :)), elláttam abból ami nálam volt majd kértem Csanádot hogy amikor csak tud nézzen szét és keressen kék kutakat, nem akarok soknál megállni, de hűtés egyre kritikusabb, 4 órája aszalódok, jégben nem bízhatok, kell a hűsítő forrás. Találunk is egyet, ott többen kaptunk volna új erőre ha lett volna miből 🙂

Eljött a 30 km-es tábla innen már csak „10” volt hátra, de nagyon hosszú volt, csúszott a lábam, amiatt nehezebben tudtam haladni, a meleg annyira már nem zavart, tempóm se volt az igazi, 38 km-nél már 5 órája voltam úton, szerintem ugyanaz lehetett mint a Balcsin, hogy kicsit belázasodtam, nem kívántam már a kólát se, vizet se, de muszáj volt inni, enni már nem tudtam, enyhén émelyegtem és olyan nagyon biztonságira hozva, majdnem végig sétálva értem be a célba. Az időm jó szar lett, de nem is ezért jöttem, az UTT előtti utolsó hosszú volt, a cél az volt hogy végigmenjek és megnézzem mi maradt belőlem tavalyról.

Erre viszont azt kell mondjam egész sok! Magam is meglepődtem, de erőnléti bajom nem volt, ma is csak apróbb izomlázam van és tekintve hogy amit magamhoz vettem az csak só-magnézium-izó-kóla-víz és paradicsom volt nem is rossz. Amikor volt jegem sokkal jobb volt a komfort és tudtam relatíve jó tempót menni a végén is (6:30-6:40). Ehhez hozzárakok egy lassabb felvezető tempót, jobb hűtést ha ott is ilyen idő lenne, viszek ugye Sponsert ami elég sokat jelent az üzemanyag szempontjából illetve megoldom a szandál gondom, akkor akár el is juthatok a feléig 😀

Lényeg a lényeg, én tökre elégedett vagyok magammal, a célban (ahol szintén nem volt jég) egy kútnál lehűtöttem magam és 5 perc alatt helyreállt az émelygésem, itthon kiderült hogy a sok csúszkálás se dörzsölte ki a lábam, a talpam is egyben van, nincs felázva, a cicin is kibírták a kinezió szalag darabkák.

Jó volt ez…

Elvileg az egyéni csúcs is megvan, de legalábbis beállítottam (~ 53 km). Első hosszú próbája volt az új szandálnak, 19-re lapot húzva le sem ragasztottam a lábam, nem rajta múlott a jobb szereplés. Elégedett vagyok, csak mondjuk kár volt az első két órában mellőzni a vizet. Hülye voltam, a kis szél megviccelt, szárított és nem éreztem mennyire izzadok, csak mikor már csomagolták a rólam lepergő sóhegyet. Érdekes élmény volt, a szervezés tökéletes volt megint, köszönöm URH Szeged! Tóth-Benedek Csanád neked is hogy rám néztél, segítettél a végén! Rosszabbra számítottam a saru tekintetében, teljesen meg vagyok vele elégedve. Idénre végeztem, jöhet az alapozás, gratulálok mindenkinek aki teljesítette egyéniben vagy váltóban!

Kis múlt: kicsit messzebbről indulok neki, mert csak a csoportban írtam le (ha már olvastad akkor irány a második bekezdés), hogy elegem lett az állandóan fájó bokámból, hogy idén két pár cipőt vettem futni és mindegyikben jelentkezik, de ha leveszem és a pályán mezítláb futok akkor jó és elmúlik. Elegem lett az elhúzódó far tájéki fájdalomból, hogy miatta nem tudtam edzeni, emiatt nem gyűltek a kilométerek, ez idegesített, aztán mikor elmentem futni akkor meg lassú tempónál is ziháltam, óra pittyegett mutatta milyen lassú, mondom akkor kuka minden cucc (sajnos a cipőt nem tudom eladni), órától másnap megváltam, innentől úgy futok ahogy jól esik és visszatérek a szandálhoz, abban nem fáj semmi (majd fog más, nyugi). Csütörtökön Renátónál megcsinálom amit kér, egyébként pedig csak a kikapcsolódás és állagmegóvás érdekében indulok neki. Van épp elég bajom ezen kívül is.

Mostan: ahogy írtam visszatértem mezítlábas futáshoz, szoktatom szép lassan a talpam, bokám vissza, hiszen már volt rá példa hogy nyomtam ebben a cuccban és szembejött egy ismerős által szervezett verseny a közelben, na mondom másnem hétvégi hosszúnak megteszi, jó kis edzés, de mégis van frissítés, kis környezetváltozás na meg akkor megmutathatja a talpam is hogy bírja-e! Irány a IV. Sándorfalvi Terepfutás. A képeken jól mutatott, de mire kiderült hogy tudok menni, már csak a helyszíni nevezés maradt, sebaj, fél kilencre ott voltam (minek azt nem tudom mert 10-kor volt a rajt, de mindegy), kinezio szalaggal leragasztottam a már ismert részeket amik ki vannak téve a pánt dörzsölésének, ez már kiderült hogy tök jól bírja a strapát, ma sem kellett csalódnom, nem úgy sajnos a „terepben”…

Verseny közben a kurva nagy magyar Alföld kellős közepén messze mindentől, a földúton egy letört csempedarabot láttam meg. Mivel az ingerküszöbömet simán megugrotta ez a kis apró érdekesség, agyaltam, hogy vajon hogy kerülhetett ide? Sehol nem volt se előtte se utána csempedarab, leeshetett egy utánfutóról ami törmeléket vitt, de vajon hol lehetett eredetileg? Kinek a falán állhatott? A konyhában vagy a fürdőben? Ha a konyhában, akkor fröccsent-e rá finom tarja szaftja? Tanúja volt-e jó hangulatú baráti vagy családi vacsoráknak? És vajon aki kiválasztotta, mi alapján választhatta? A tulaj vajon, futott-e, sportolt-e? És ha futott, talált vajon magányos csempedarabokat? Vagy aki készítette a csempét, mit érez ha ilyet lát, széttörték a munkáját, ott hagyták magára a rohadt unalmas Alföld, nem kevésbé unalmas földútján…

Hogy ne csavarodjak be, ezen filóztam kb. 20 kilométerig, mert ugyan terepfutásnak hirdették, de a szutyok pusztán keresztül kocogtunk 500 kilométeres tök egyenes utakon, árnyék nélkül, majd kanyarodtunk egy balost vagy egy jobbost és akkor csak egy 300 kilométeres egyenes jött, komplett délibábszínház volt előttem, untam és untam és untam, semmi látnivaló nem volt, az agyam már próbálna ősz üzemmódba kapcsolni, erre odabasz még a Nap a mai versenyre, a frissítést kicsit elamatőrködtem, nem vittem sót (bár volt a paradicsomon) és lehet kevés volt egy idő után, csak izóból meg kólából próbáltam megoldani, pedig egy kis Sponsert vihettem volna + a szandál vajon mit tartogat a számomra, jaj anyám érjünk valahova oda ahol van valami, ami után nem megint semmi jön… 20 km-nél picit több mint 2 órás idővel fordultam, ennek örültem, de innentől ment a hiszti, belesétálgatás, bal nagylábujjon egy fasza kis vízhólyag, mert agy nagyon frankón tapad a szandál talpa és a mozgástól kicsit összegyűrte. Amikor nem gyűrte akkor a homokon csúszott, bár ez utóbbi inkább jobb volt. Hogy ne úgy landoljak, kicsit sarkasra vettem a figurát, amire csak itthon derült fény, mikor újra rá kellett állni a lábamra, kicsit szétvertem, de mire lefürödtem (3 óra alatt jó hűvös vízben) helyrejött, már nem fáj. Igazából a vízhólyagon kívül nincs bajom, a körülményekhez képest jól bírtam, erőnlétileg nem vesztettem sokat szerencsére a kihagyás alatt, de melegben még mindig kurva sokat kell frissítenem, de nem tudok neki mit csinálni, sokat fogyasztok. Szóval beértem végre, az utolsó 3 km nagyon kínlódós volt, mint kiderült 31 km lett a táv, 3 óra 18 perc alatt sikerült abszolválni, jó volt ez, én gondoltam komolyabbra közben a dolgot, főleg a 20 km-es időmet látva, majd érmet is kapok postán 😉