A sarus ember, aki dombra ment fel és … majdnem úgy kellett lehozni

Posted on 2019. március 4. by Csicsó

Ha már a Facebookon láttad mi volt a hétvégén és elkönyveltél totál hülyének, annak van alapja, csak picit hagy árnyaljam a képet ezzel a beszámolóval 🙂
(Ez a beszámoló tartalmazni fog kivételesen pár kisebb videót is, nem vágtam őket, elnézést az amatőr kamera munkáért és az elhangzó trágár szavakért, ezek megtekintése kiskorú számára nem ajánlottak)

Sajnos a téli alapozás két buta sérülés miatt fogalmazhatunk úgy, hogy elmaradt. Ettől nem kicsi rossz kedv lett úrrá rajtam a futás kapcsán, hirtelen felindulásból lemondtam minden versenyemről fejben, minek odamenni stb. ahogy ilyenkor kell picsogtam magamban és híztam a zabálástól… Aztán kezdett látszódni az alagút vége és már régóta szerettem volna alföldi gyerekként kicsi hegyeket is látni, ott futni, saruban, mezítláb a természet lágy ölén, na meg végre kis felfelé-lefelé, hátha más izmok is dolgoznának, áhh, annyi előnyt tudnék felsorolni hogy kár folytatni. Janinak a futócsoportból jeleztem hogy itt az idő, ez az év a mindent vagy semmit éve lesz, menjünk, hogy ha puding is vagyok legalább szép helyen legyek puding, kitűztünk a második sérülésem előtt két jó hosszú „edzést”. Mindkettő kellően elrugaszkodott a valóságtól, így nekem való. Felkészülve semmi értelme odaállni. Ebbe kicsit belerondított a második, bokámat érintő sérülés, így a március másodikára kitűzöttet kértem, legyen csak egy 30 kilométeres. Mondta oké.

Nem hagyott nyugodni… utazunk ennyit és ne legyen terep maraton, csak mán… Jani benne volt, könnyű neki, ilyeneket edz jó ideje, küldött is egy útvonalat. 47 km – 1800 méter szint – 6 óra alatt letudta (erre mindjárt visszautalok).

Megkérdeztem többször, hogy az útvonal olyan hogy én 106 kilóval egy aszfaltos saruban tudok ott menni? Azt mondta igen. Ez nálam úgy csapódott le, hogy ilyen turista utak mint mondjuk a Szalajka völgyben, csak korlát és aszfalt nélkül, egymás mellett, letaposott úton megyünk, kocogunk ha tudunk, szép a táj, élvezzük.

Megkérdeztem hogy mikor tudunk vizet vételezni, mert én az izzadósabb fajtából való vagyok, óránként kell a 0,8-1 liter folyadék, ó persze, megoldható, max 15 km-enként, de tud ő is adni ha kellene a hátizsákból… hát mondom sok akadály akkor nem maradt, Jani leszaladta 6 óra alatt, de ő nem én vagyok, legyen 8 óra nekünk, menjünk.

Mint kiderült a bázis Szobon lesz, ahol a feleségem rokonai laknak, így már mindjárt jött a család nagyja is, a legkisebb maradt, tudtam hol megaludni a happening után, kellemes időt mondtak, én pedig készen álltam 😀

Előző nap vendégek jöttek, kis csülök, bor, kevés alvás, hajnali indulás, logisztika ezerrel, Jani felvétele Pomázon, irány Szob, lepakolás, rokont megkértem hogy Drégelypalánkról ahonnan a rajt lesz a kocsit hozza már vissza. Terv szerint Szobra értünk volna célt, de ez a műúton is kurva hosszú volt, pedig nem gyök kettővel gurultunk. Na de odaértünk, gyors fazonigazítás, 1 liter izó bekeverve a két kulacsba, GPS, stb…. INDULÁS!

Persze azonnal egy kellemes kis emelkedőn indultunk, bemelegítés nélkül, minek az, úgyis lassan megyünk (egy hülyeség), faluból aztán rátértünk a terepre, de tök jó volt, az jött amit vártam, de ez sokáig nem tartott 🙂 Jött Drégely vára.

Ehhez vezetett fel kétféle útvonal: 750 méter hosszan, lankásan vagy 280 méter hosszan, egyenesen fel. Itt tértünk le először arról az útról, amire sose tértünk vissza 😀 Ez egy igazi kaptató volt felfelé. Száraz úton legalább, emelgettem a csülkeim, azok meg a túlsúlyos felsőtestem, a pulzusom gyorsabban mászott fel, mint a Tesla P100D sebesség mutatója, de hát itt vagyunk az elején, ne bénázz már Csicsó, menjél…

Felérve persze sikerült pihenni picit…

Miután lemásztunk a várból, folytattuk utunkat tovább a piros jelzés mentén, ahol is jött a második meglepetés… egy frankó dagonya, amit jól meg is dolgoztak a munkagépek… jött a merülés, talpra sár tapadás, hol a francba menjünk el és társai. Végül a fák másik oldalán a dzsindzsásba ami még tavasz révén csupa kopasz – sikerült kikerülni.

Persze közben rájöttem, rohadtul messze vagyunk attól a tempótól amit Jani nyomott is, nem is értem hogy csinálta, szerinte csak simán mérges volt és nyomta, de én akkor sem hiszem. A terepfutóknak sem hiszek 🙂 Ez kizárt.

Meneteltünk rendületlenül, ahogy a pulzusom engedte. Persze innentől már ha volt választás hogy menjünk nyílegyenesen a Saturn V rakéta állványának megfelelő meredekségű vonalon vagy a nyugdíjas kerülőn, akkor a kerülőn mentünk…
Ilyen választásból egy volt.
Csak kinyírtam volna magam feleslegesen, bár meg kell hagyni, se savasodás se beállt izom, vádli, comb nem jött elő és egész jól voltam energetikailag, csak néha az emelkedőn meg kellett állnom egyszerűen, mielőtt a szívem átugrik a hátizsákomba.

A meredek cucc tetején átváltottunk ereszkedésbe picit, ami hasonlóan meredek volt és hát itt sem volt barátom a gravitáció, megdolgoztak a combjaim azért hogy ne száguldjak lefelé a lejtőn fától fáig. Lefelé menetben is teljesen jól tartott a saru egyetlen egy pántja ami a nagy lábujjam és a mellette lévő között húzódik, gyakorlatilag azokon volt a testsúlyom, mivel a poros talpam kicsit csúszott az egyébként nagyon jól tapadó talp felső részén. Még vizesen is jól tart, de egy vaddisznós feltúrt szakaszon ahol eléggé lehetett süppedni elég sok por került be a talpam és a saru talpa közé, amik nagy része kis rázás hatására eltűnik, de amik begyógyulnak a talpamba, azoknál kézzel kicsit rá kell segíteni. Szóval emiatt a por miatt kicsit jobban összehúzódott a lukam lefelé menet mint mikor mondjuk itthon ülök a TV előtt és nassolok, de sikerült leérni és végre jött egy kis jutalom.

Mert ha jön egy nem várt akadály, a természet kompenzál és lehetőséget ad arra, hogy megtisztulj, feltöltődj, élményekkel gazdagodj, kikapcsolj…

Hát hogy a viharba ne gázolnék át, nem is értem minek kerestem száraz utat, erről szól ez az egész sarus szarakodás idefent, mivel sütött a nap, 5 perc után már totál száraz volt a lábam és felfrissült 🙂

Ezt követte még egy átkelés, ahol már nem gondolkoztam, mentem egyből, mondom, sőt, ki is öblítem kicsit a lábam alól a cuccot, de olyan rohadt hideg volt a patak, hogy égette a lábam, így amint tudtam menekültem belőle 😀

Vizesen aztán nem várt más mint ez…

Felfelé megint, állítólag valami csodás hely felé és majd ott ebédelni fogunk mert micsoda kilátás meg minden, csak nekem oda valahogy fel kellett jutnom és ezen az emelkedőn kb. 3x álltam meg és nem azért mert a lábam nem bírta, azoknak még mindig nem volt semmi baja, egyszerűen annyira ziháltam, muszáj volt „pihenni” ami abból állt hogy nem mozogtam, de ugyanúgy kapaszkodtam minden lábujjammal az összes elérhető fix pontban 🙂

Felértem és valami elképesztően csodás látvány tárult elém, igaza volt Janinak, megérte feljönni.

Ebédelni azonban nem tudtam, mert nyálam nem sok volt, éhes se voltam, vizem elfogyott… Jani adott egy keveset a sajátjából, de inkább mentünk tovább, mert itt már eldőlt, hogy végig nem fogunk tudni menni, ránk fog sötétedni és ugyan van lámpánk, de nincs értelme strandcuccban a hegyekben kolbászolni, mert mikor el-el tűnt a nap, már annyira nem volt komfortos a hőérzet. De a lábaim még mentek, erőltetett menetben tudtam menni, haladtunk ahogy tudtunk, nem volt okom picsogásra.
(Bocsi, ez a videó kicsit szelesre és hosszúra sikerült)

Ahogy mentünk, mendegéltünk Jani szólt hogy menjek nyugodtan az úton tovább, ő elszalad kis havat fotózni, mert nem gondolta, hogy idén még fog látni és gyorsan lő pár képet. Mondom oké … ekkor még nem sejtettük hogy közelebbi kapcsolatba is fogunk kerülni a hóval 😀

Ez viszont hamar eljött és ezen a ponton kezdtem érezni, hogy ez az útvonal már egyáltalán nem az, amire az elején gondoltam és azt vizionáltam hogy ugyan küzdős de kellemes környezetben kocogunk egyet kettecskén.

Itt kezdett kicsit komolyra fordulni a dolog, ugyanis lassan jöttek szembe is emberek és egyikükön se volt strandgatya és saru, hanem túrabakancs és síruha. Éreztem legbelül, hogy ezt most annyira nem vicces, nem nehezteltem emiatt Janira, mert szegény szabadkozott hogy ezt végképp nem gondolta volna hogy még van hó errefelé. Amivel nem is lett volna baj, csak éppen még legalább 8 cm mély volt, fagyott hó formájában vagy sima jég vagy a járatlan út, már ahol volt lehetőség kikerülni. Na ott én kikerültem, de volt ahol nem lehetett egyszerűen…

Itt nem volt más be kellett vállalni a süppedést bokáig, mert legalább tartotta a lábam a cucc, nem csúszkáltam és tudtam haladni, még ha lassan is, mert több erőm nem nagyon lett az elbújó nap és a megerősödő szél mellett. Célunk a Csóványos tetején lévő kilátó volt, ahol legalább kis szélvédett zugot találunk. De ez araszolva elég lassan jött el. Itt sokat nem is fotózgattam, videóztam, mert nem annak volt az ideje, inkább a koncentrálásnak és nem pánikolásnak. Utóbbinak amúgy se lett volna sok értelme egy térerő nélküli helyen, segítséget se tudunk hívni, na meg ha tudnánk, mit mondjunk? Van itt valaki aki eltévedt miközben a strandot kereste és nem tud lejönni? Miután jól kiröhögték magukat biztos azt mondták volna, akkor meg is érdemli, maradjon ott 😀 Igazuk lett volna. Ennyire hülye még én sem vagyok, hogy direkt vágjak bele ilyenbe így, de helyzet volt, meg kellett oldani. Máshogy ne lehetett csak ha haladtunk, de legalább azzal nem volt gond, hiába fáztam picit, a lábaim még mindig bírták 20 km után és csak a zihálás miatt kellett meg-megállnom, cukrom is rendben volt.

Elértük a kilátót, ahol kis magnéziumot és még vizet (még mindig Janitól) vettem magamhoz, míg beálltunk a csigalépcső alá ami a szélvédett helyet jelentette, hogy aztán a turisták akik egyre többen voltak a fejünkre csöpögtessék a saras hideg cumót a bakancsukból. Inkább kijöttünk. Két út volt, egy kb. 10 km-es egy településre ahová tudunk hívni autót vagy 3 km a kéktúra útvonalán el a Nagy hideg hegyi turista büféig, ahol feltöltődünk.

Nyilván nem volt kérdés, fázva, víz nélkül merre indultunk, de sajnos a sok sár és olvadt hó, konstans csúszós réteget képzett a talpamon és lefelé kellett haladnunk és össze vissza csúszkált a lábam a saru talpán, szólta ez így nem lesz jó, gyors szerviz kell, így nem fogok tudni lemenni. Leültem egy kis tisztáson és levéve a sarukat egy kis papírzsepivel megtöröltem a felületeket, amik már így nem csúsztak, de a sarunak a bőr pántja a sok víztől meg hidegtől felért a titán szilárdságával és a rögzítő pötyit az istennek nem tudtuk átbújtatni a pánt előre kiképzett nyílásain. Kínunkban már röhögtünk, Jani a lefagyott ujjaival próbálta a lefagyott lábamra felrögzíteni a sarut, mert én nem értem el rendesen… ezzel elvoltunk egy ideig, miközben Jani jelezte, hogy nézd már milyen jó kis vihar jött itt fel a völgyben. Úgy is volt, fasza szürke hófelhők gyülekeztek, nap elbújt, szél felélénkült, rajtam nincs lábbeli és leizzadva ülünk a semmi közepén…

(Ide egy reklámszünetet képzelj el, hogy fokozzam a feszültséget vajon mi történt)

Nos annyi történt, hogy nem szakadt le az ég szerencsére és a saru pántját is sikerült jobb belátásra bírni, így folytattuk utunkat, immáron már jobb kedvvel…

Egész gyorsan elértük a meleg szerviz pontot, persze útközben nem egy csapattal találkoztunk, de nem mertem felnézni rájuk, csak köszöntünk és mentünk tovább, hogy úgy tűnjön: igenis tudjuk mit csinálunk… (dehogy tudtuk).

A büfés aranyos volt, mikor beléptem kérdezte nem-e melegem van… mondtam de, azért öltöztem így. Közöltem Janival, hogy most hogy több mint 6 óra után végre tényleg tudunk vizet vételezni, először az utunk folyamán, el fogunk számolni Szobon ha visszaértünk, de most megveszi amit rendelek 😀 Két izót, forró teát, kólát és vizet vettem magamhoz na meg próbáltam kis szilárd kaját magamba tömni, de nem kívántam, kicsit szarul is lettem a melegtől, a tea is lassan hatott, de megvártuk míg jobban leszek, addig hazatelefonáltam hogy induljon értünk a felmentő sereg. Két út volt lefelé a királyréti parkolóhoz, egyik turista útvonalon, másik a szerviz úton ,amin kocsival is járnak. Egyik 3-4 km-el rövidebb. Megkérdeztem milyen állapotú a másik, azt mondta műút, murvás stb. Mondom mindegy milyen hosszú, ott fogunk lejönni, nem kockáztatok (ez jó döntés volt, mert lefelé láttuk hogy elég dagonyás lett volna a rövidebb út).

Kilépve a büféből, lehűlve, lemeredve egy új világ tárult elénk. Fáztunk mint a szar és még csak mozogni se tudtunk. Cserébe mondjuk volt bennünk energia (Janinak nem volt rá szüksége, de én picit szomjas voltam már) és olyan úton jöttünk le, amire én az elején gondoltam. Igaz néhol fagyott volt és jeges, de tudtam kerülni vagy nem volt olyan mély és nem süllyedtem bokáig, de nem érdekelt ugyanis ha sétálni kellett akkor tudtam enni / inni, ez feldobott, amikor viszont száraz volt az út, akkor futottunk (!!!).

Nem elírás, tényleg tudtam még kocogni ezek után, amin én voltam a legjobban meglepődve és tök jól haladtunk lefelé a lankás lejtőn, kedvünk maximális volt, egyre lentebb azért a levegő se volt olyan hideg, szél se fújt annyira, na meg a mozgástól tudtuk fűteni magunkat és a gondolattól, hogy egy fűtött autó tart felénk egyenesen a mennyekbe éreztem magam. Itt már azért kicsit elég volt aznapra megoldandó feladatokból. A parkolóba vártunk picit, itt 32,8 km-t mutatott Jani órája, de elindultunk az autó elé hogy ne fázzunk, így összesen kb. 35 km-t tettünk meg, cirka 1500 méter szintemelkedéssel, 7 óra alatt 😀

Rengeteg dolog félremehetett volna, elég lett volna egy talpam alól kigördülő kő lefelé vagy felfelé, valami ami megvágja a lábam, de minden elkerült, mellém állt a szerencse picit és már a végén azt mondtam hogy ez egy igazi kaland volt és ugyan nem ilyen körülmények között, de nyáron, száraz úttal bármikor jövök megint ha lehetőségem lesz rá, mert ennél jobb állóképességi edzést nem tudok elképzelni 🙂 Nagyon irigy vagyok azokra, akiknek a kertkapuból indulnak az ilyen jobbnál jobb ösvények, útvonalak és nem kell neki 2,5 órát utazniuk az első dombig és remélem úgy unják ők is ahogy én az Alföldet, nehogy már nekik jobb legyen 😀 Ja és lehet veszek valami terepre alkalmas lábbelit… igen, egy terep mintás talpú sarut 😉

Még egyszer szeretném elmondani, magamtól nem jöttem volna el erre az útvonalra ha tisztában vagyok vele előre, ennyire még nem ment el az eszem, de örülök neki hogy happy end lett a vége és így plusz egy sztori az unokáknak majd mikor a hintaszékben mesélek nekik egy Józsiról, aki mezítláb ment fel a hegyre…

Itthon pihizve Csipi hívta fel a figyelmem az alábbi cikkre, amit jobbkor nem is írhattak volna a szempontomból 🙂

https://hvg.hu/gazdasag/20190303_790_ezer_forint_buntetes_is_jarhat_strandpapucsert_egy_olasz_turistacelpontnal?fbclid=IwAR3rigRutPExelNpDFI02VQ74X6_75ijNMVBQul-6n70JIl5rF68KD5GR98

IV. URH Szeged 6 órás futás

Posted on 2018. október 29. by Csicsó

Elvileg az egyéni csúcs is megvan, de legalábbis beállítottam (~ 53 km). Első hosszú próbája volt az új szandálnak, 19-re lapot húzva le sem ragasztottam a lábam, nem rajta múlott a jobb szereplés. Elégedett vagyok, csak mondjuk kár volt az első két órában mellőzni a vizet. Hülye voltam, a kis szél megviccelt, szárított és nem éreztem mennyire izzadok, csak mikor már csomagolták a rólam lepergő sóhegyet. Érdekes élmény volt, a szervezés tökéletes volt megint, köszönöm URH Szeged! Tóth-Benedek Csanád neked is hogy rám néztél, segítettél a végén! Rosszabbra számítottam a saru tekintetében, teljesen meg vagyok vele elégedve. Idénre végeztem, jöhet az alapozás, gratulálok mindenkinek aki teljesítette egyéniben vagy váltóban!

A csempe

Posted on 2018. szeptember 8. by Csicsó

Kis múlt: kicsit messzebbről indulok neki, mert csak a csoportban írtam le (ha már olvastad akkor irány a második bekezdés), hogy elegem lett az állandóan fájó bokámból, hogy idén két pár cipőt vettem futni és mindegyikben jelentkezik, de ha leveszem és a pályán mezítláb futok akkor jó és elmúlik. Elegem lett az elhúzódó far tájéki fájdalomból, hogy miatta nem tudtam edzeni, emiatt nem gyűltek a kilométerek, ez idegesített, aztán mikor elmentem futni akkor meg lassú tempónál is ziháltam, óra pittyegett mutatta milyen lassú, mondom akkor kuka minden cucc (sajnos a cipőt nem tudom eladni), órától másnap megváltam, innentől úgy futok ahogy jól esik és visszatérek a szandálhoz, abban nem fáj semmi (majd fog más, nyugi). Csütörtökön Renátónál megcsinálom amit kér, egyébként pedig csak a kikapcsolódás és állagmegóvás érdekében indulok neki. Van épp elég bajom ezen kívül is.

Mostan: ahogy írtam visszatértem mezítlábas futáshoz, szoktatom szép lassan a talpam, bokám vissza, hiszen már volt rá példa hogy nyomtam ebben a cuccban és szembejött egy ismerős által szervezett verseny a közelben, na mondom másnem hétvégi hosszúnak megteszi, jó kis edzés, de mégis van frissítés, kis környezetváltozás na meg akkor megmutathatja a talpam is hogy bírja-e! Irány a IV. Sándorfalvi Terepfutás. A képeken jól mutatott, de mire kiderült hogy tudok menni, már csak a helyszíni nevezés maradt, sebaj, fél kilencre ott voltam (minek azt nem tudom mert 10-kor volt a rajt, de mindegy), kinezio szalaggal leragasztottam a már ismert részeket amik ki vannak téve a pánt dörzsölésének, ez már kiderült hogy tök jól bírja a strapát, ma sem kellett csalódnom, nem úgy sajnos a „terepben”…

Verseny közben a kurva nagy magyar Alföld kellős közepén messze mindentől, a földúton egy letört csempedarabot láttam meg. Mivel az ingerküszöbömet simán megugrotta ez a kis apró érdekesség, agyaltam, hogy vajon hogy kerülhetett ide? Sehol nem volt se előtte se utána csempedarab, leeshetett egy utánfutóról ami törmeléket vitt, de vajon hol lehetett eredetileg? Kinek a falán állhatott? A konyhában vagy a fürdőben? Ha a konyhában, akkor fröccsent-e rá finom tarja szaftja? Tanúja volt-e jó hangulatú baráti vagy családi vacsoráknak? És vajon aki kiválasztotta, mi alapján választhatta? A tulaj vajon, futott-e, sportolt-e? És ha futott, talált vajon magányos csempedarabokat? Vagy aki készítette a csempét, mit érez ha ilyet lát, széttörték a munkáját, ott hagyták magára a rohadt unalmas Alföld, nem kevésbé unalmas földútján…

Hogy ne csavarodjak be, ezen filóztam kb. 20 kilométerig, mert ugyan terepfutásnak hirdették, de a szutyok pusztán keresztül kocogtunk 500 kilométeres tök egyenes utakon, árnyék nélkül, majd kanyarodtunk egy balost vagy egy jobbost és akkor csak egy 300 kilométeres egyenes jött, komplett délibábszínház volt előttem, untam és untam és untam, semmi látnivaló nem volt, az agyam már próbálna ősz üzemmódba kapcsolni, erre odabasz még a Nap a mai versenyre, a frissítést kicsit elamatőrködtem, nem vittem sót (bár volt a paradicsomon) és lehet kevés volt egy idő után, csak izóból meg kólából próbáltam megoldani, pedig egy kis Sponsert vihettem volna + a szandál vajon mit tartogat a számomra, jaj anyám érjünk valahova oda ahol van valami, ami után nem megint semmi jön… 20 km-nél picit több mint 2 órás idővel fordultam, ennek örültem, de innentől ment a hiszti, belesétálgatás, bal nagylábujjon egy fasza kis vízhólyag, mert agy nagyon frankón tapad a szandál talpa és a mozgástól kicsit összegyűrte. Amikor nem gyűrte akkor a homokon csúszott, bár ez utóbbi inkább jobb volt. Hogy ne úgy landoljak, kicsit sarkasra vettem a figurát, amire csak itthon derült fény, mikor újra rá kellett állni a lábamra, kicsit szétvertem, de mire lefürödtem (3 óra alatt jó hűvös vízben) helyrejött, már nem fáj. Igazából a vízhólyagon kívül nincs bajom, a körülményekhez képest jól bírtam, erőnlétileg nem vesztettem sokat szerencsére a kihagyás alatt, de melegben még mindig kurva sokat kell frissítenem, de nem tudok neki mit csinálni, sokat fogyasztok. Szóval beértem végre, az utolsó 3 km nagyon kínlódós volt, mint kiderült 31 km lett a táv, 3 óra 18 perc alatt sikerült abszolválni, jó volt ez, én gondoltam komolyabbra közben a dolgot, főleg a 20 km-es időmet látva, majd érmet is kapok postán 😉

Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed – I. Kisteleki Kör(ö)ző

Posted on 2018. július 21. by Csicsó

Kicsit mesélek a Szeged Maraton utáni időszakról, mert minden volt, csak jó nem… meglett az ára a lehet túl korai nyasztatásnak, sajnos a ülepemben valami nem volt rendben (sőt, azóta sincs 100%-os állapotban), néha engedte hogy fussak, néha meg elkezdte zsibbasztani a lábam, pihentettem, de hol jobb volt, hol nem. Közben a jobb bokám is elkezdett fájni, de úgy, hogy a múlt heti éjszakai 6 óráson, 10 km után már bele kellett sétálnom, fasza kilátások mondhatom Kistelekre. Így a héten nem futottam egy métert sem, mert nem mertem kockáztatni hogy ha még nem gyógyult meg akkor ne ártsak neki jobban, de séta közben meg nem fájt, tehát futnom kellett volna hogy kiderüljön. Ördögi kör. Inkább pihentettem és mivel szabadságon voltam a héten, kismillió ilyen-olyan feladat volt, a legnagyobb egy kétajtós ruhás szekrény átalakítása terráriummá, a csiszolástól már vastagon anyáztam a végére, de a lényeg hogy nem csak henyélés volt.

Így egész héten alig gondoltam a versenyre, mérges voltam mert utálok beteg lenni vagy rokkant, tegnap is este 11-re jutottam ágyba, tészta helyett hamburger vacsira, reggel persze kapkodás lett, még WC-zni sem tudtam, tehát semmi volt olyan mint mikor máskor ekkora versenyre készültem. Röhögtem is magamba, hogy akár beválhat a recept 😀 Ott a helyszínen aztán sikerült produkálni, így egy gonddal kevesebb volt, de a bokámról még mindig semmi hír… nagy meleg ígérkezett, így nyilván nem itt fogok egyéni csúcsot menni, de egy tisztes helytállásnak nagyon örültem volna.

A Sporttérítők Egyesület első szervezése volt és muszáj kiemelnem itt az elején, hogy az egyik legminőségibb verseny volt amin valaha részt vettem. Jó nem voltam olyan sok versenyen még, de láttam érdekes dolgokat. Látszott hogy futók szervezik futóknak, mindig volt jég(!) rengeteg, az izo-t, kólát, vizet a pohárban nem hagyták felmelegedni. Végig a verseny ideje alatt tombolt a hőség, de az asztalról csakis hűs vagy hideg folyadékot tudtál venni. A lavrokban mindig cserélték a fürdéshez a vizet, kellemesen hűvös volt mindig. Ilyesmivel eddig csak Szegeden találkoztam Madarász Laciéknál az októberi 6 óráson.

Kis bemelegítés után elrajtoltunk reggel 8-kor, a pálya olyan volt ni, engem csak a murvás, kavicsos rész zavart néha a vége felé. A felázott talpamat néha meg-meg szúrta egy nagyobb kavics. A rajt / cél után volt egy kb. 300 méteres árnyékosabb rész, de a többi kint volt napon, ami sütött de piszkosul. Ami kilógott belőlem az vörös, olyan vagyok mint egy rák aki rövid ruciban grasszál a tengerparton. Az első két óra azzal telt, hogy vártam a bokámra mi a franc lesz vele. A zokniba mindig tettem jeget, hogy hűtse, hogy ettől-e vagy nem, de nem fájt, tudtam menni 6:00-os meg az alatti ezreket. Amire viszont időt kellett áldoznom, az a frissítés volt. Kulcskérdés volt most is a dolog és jól ment megint. Igaz minden körben meg kellett álljak, de nem bántam. Egyik körben jég a pólóba előre-hátra meg a szájamba kásás jég. Ettől mondjuk csak az orromon tudtam levegőt venni míg el nem olvadt, de legalább hűtötte és hidratálta a számat, fejemet. Jobb volt mint a sapka alá téve. Másik körben pedig fürdés a lavorban, víz, izo, kóla, kb. 2-2.5 deci folyadék minden 2. körben (Sponser minden fél órában meg só). Meglett az eredménye, egyszer sem kellett pisilnem közben 😀 Fürdés után kellett egy kicsit, tehát még ez is kevés volt. Kicsit aggódtam hogy sok lesz és összevesznek, de a hűtött italok jól megvoltak egymással. Ami viszont alig akart elmúlni az az előző esti hagymás hamburgerek által képzett gáz. Ráadásul a pólómba hátulról berakott jegek ahogy olvadtak, csurogtak a Rámszakadékba, ettől aztán az országban fellelhető összes béka brekegését előadtam fugán. Igyekeztem a tavacska mellett elengedni a békákat, így lett volna mire fogni, mert ekkor még szétnéztem hogy ki hallja. Minden hosszabb futáson eljön a pillanat, amikor már nem nézek szét és nem figyelem csoszog-e valaki mögöttem 🙂 Az egy jó állapot 😀

No így el is jutottam 3 óráig, hát mondom innen már kifelé megyünk az erdőből és bár kurva hosszú lesz, de a bokám még bírja. Kapta a jeget, boka is, pofa is, még egész 5:40-es tempót is tudtam menni, ez feldobott, jól voltam, volt erő, cuppogott a cipőm körbe a pályán… Aztán 36 km környékén valami elszakadt legbelül. Nem a lábam, az nem fájt, hanem kicsit kezdett megviselni a meleg és úgy elment a kedvem az egésztől. A jó széria után elég rosszul érintett, mérges voltam, de próbáltam kocogni, tudtam, ez csak egy állapot, át lehet futni és elmúlik. Igen ám, csak közben megjött a bokám is a buliba. Na mondom csak te hiányoztál. Nagyon visszaesett a tempóm, majd 38-nál már sétálnom kellett annyira fájt. Hát mondom semmi baj, van még bőven idő (másfél óra kb.), maratonig elsétálok ha fene fenét eszik is oszt ennyi. Szép ez, ennyit amúgy se gondoltam. Amíg ott sántítottam, addig a versenyben vezető Kozma Zsolti kérdezte mi újság, röviden elmondtam és elküldött masszíroztatni. Ezúton is köszönöm Zsolt, főleg hogy még erre is volt energiád, magamtól nem mentem volna ki. Itt szeretném megemlíteni még a női győztest Kisháziné Zombory Erikát, aki mindig mikor lekörözött, szólt egy jó szót, biztattuk egymást, ezek jó élmények.

No 40 km-nél be is vetődtem az egészségügyi részlegre, mondom valamit találjatok ki, foson van a bokám. Felfeküdtem az asztalra, hogy hogy jövök le azt nem tudtam még akkor, de a bokám jobban zavart. A masszőr srác megnézte, megtapizta, azt mondta nincs sérülés, nincs duzzanat, de hogy rohadt vastag az Achillesem ami jó, örüljek neki, még a mentős gyereknek is megmutatta 😀 Hát mondom nagy vádlihoz nagy Achilles illik 🙂 Átgyúrta kicsit a másik lábam is és leszállva az asztalról nem hittem a bokámnak! Persze beálltak a lábaim az 5-8 perc alatt, nehezen indultak meg, de gond nélkül ment a 6:15-6:30 körüli futó tempó, persze a frissítések miatt még mindig sok idő ment el, de 45 km-nél úgy éreztem reális esélye van az 50 km-nek. Az egyéni csúcsom persze szóba sem jöhetett már akkor, 52 km-re esélyem nem volt, de 50 km ilyen körülmények között – nekem nagy eredmény lenne.

No ennek megfelelően neki is veselkedtem, de igazából már csak a végét vártam 🙂 Nagyon nehéz volt, de a bokám simán tette a dolgát, már az agyam átváltott MINDJÁRT VÉGE üzemmódra, innen már csak a csipogást vártam, hogy az óra szóljon: 50 km! Még 200 méter volt a célig, és bár volt még 6 percem, de csak befejezett kört néztek és esélytelen lett volna egy 6 perces kilométer. Leadtam a chipet. Vége.

50.2 km óra szerint, a hivatalos eredményem még nem tudom.

Mivel a sok sónak, Sponsernek köszönhetően a gyomorkomfort végig jó volt, így jó kedvvel fejeztem be és most élvezem azt a kellemes fájdalmat a lábaimban ami ilyenkor jönni szokott, ahogy próbál regenerálódni az izomzat (ebben segítségére küldtem még 3 hamburgert meg egy kis puncsos Carte d’Or-t), az inak, porcok ilyen statikus fájdalmat sugároznak, de tudok járni ha lassan is és a bokám egyáltalán nem fáj! Innen is pusszantom a masszőr srácot!

Gratulálok mindenkinek aki részt vett rajta és még egy valakit hagytam ki, Mátét akivel mentünk, aki korosztálya 3. helyét húzta be! Jó pihenést!

Itt az óra track-je: https://connect.garmin.com/modern/activity/2868495891

SZEGED Maraton – A revans

Posted on 2018. június 3. by Csicsó

Az UB után még korán megírtam az összefoglalót róla, ez jó döntés volt, mert rá pár napra eléggé elkeskenyedtem. 1-2 nap alatt minden fájdalom elmúlt, sérülések begyógyultak és gyakorlatilag az elmémben átvette az uralmat, „A picsába, hogy két ilyen szar apróság miatt ment el a verseny!”. Izomlázam alig volt, éreztem hogy erőnlétileg meglett volna egy ennél hosszabb táv is (a teljes táv nem biztos természetesen), de itt sincs értelme „mi lett volna ha…” dolgokról beszélni, tapasztalat volt, élmény volt. Viszont az agyamat le kellett nyugtatni valamivel, valamivel ami itt van közel, a Kisteleki 6 órás majd csak július közepe és az időjárás nem igazán kedvez akkor az egyéni csúcsoknak, kell elé valami, de mi legyen. Hát a Szeged Maraton! Jó kis táv – oda kell baszni.

Nagyon szerettem volna magam magammal szemben megmérettetni 4 órán. 5:40-5:45-ös átlag kell hozzá, hátha kiadná, jó volt a mohácsi félmaraton, ha felpumpálom az agyam talán benne van a lábaimban. Többen is kitűztük ezt a célt a csoportból, Anett, Tibi, Endre és Jani, na mondom tök jó, lesznek nyulak, mehetünk együtt amíg tudunk stb. El is kezdtem fejben a munkát rá, de sajnos nagyon úgy látszott, hogy az időjárás nem lesz velünk, de ez egy körülmény, próbáltam nem túlagyalni a dolgot, nyilván a frissítés ilyenkor extra fontosságú. Zsolti edzőtársunk szegedi, feajánlotta hogy szerez jeget és ellát minket 15 körül meg 30-nál is illetve leadtunk Endrével egy-egy kulacsot Sponserrel, nem túl sokkal, de több volt mint a semmi, szintén 15-nél és 30-nál ihattunk belőle. Hétfőn az edzőnk Renátó szervezett egy 10 km-es felmérő futást, na mondom ott is odabaszok, hátha sikerülne új egyéni csúcsot futni, végre 50 percen belül, nagyon kemény menet volt, de sikerült 49:01-el, na mondom jól van, tudsz te ha akarsz, akkor ha nem is 4 óra de egyéni csúcsot próbáljunk meg menni a maratonon is.

Szombaton még bizakodtunk hogy hátha lenne eső, de nem mutatta magát, nem volt mit tenni, az volt a terv megyek a kitűzött tempóval (5:30-5:40 / km) és rendesen frissítek, nem kapkodok. Rengeteg sótablettát vittem meg magnéziumot. A kevés Sponsert előre küldtem ugye, ezután maradt az ami az asztalon van: víz, izó, egy idő után kóla kb. 5 km-enként. Sajnos az a pólóm ami nem dörzsöl, jó kis sztreccs, kiemeli a vonalaim – az fekete színű. Gatyám is fekete. Hát mondom itt fogok megfőni valahol féltávnál, de nem akarom hogy megint szétdörzsöljem magam, majd locsolom jócskán, szellő lengedez, hátha hűt… (nem). Fehér karvédő, hogy a jeget tudjam hova rakni majd, ez jó volt nagyon, Zsolti mindig a kritikus pontokon bukkant fel (meg persze fejben is vártam már hogy kapjak hűtést :))

Rajtben

Az első 10 km viszont nagyon nehéz volt. Kicsit be is állt a jobb vádlim és nehéz volt tartani a tempót, arról nem is beszélve hogy elég párás, meleg idő volt, de még volt árnyék mindenféle erdei sétányon meg közterületen, öntöttem magamra a vizet, minden ponton vettem be sót (kb. 5 km-enként – 500 mg-os Dr. Lenkei sótabletta), minden második ponton meg plusz magnéziumot, rengeteget ittam, izót és vizet is, ez persze időbe került, de ha nem akartam úgy járni mint sajnos páran, muszáj volt rászánni az időt. Előttem ugyanis 10 km alatt 3 embert láttam vagy feküdni ájultan illetve egyikük mögöttem jött 2-300 méterrel, csak kiabálást hallottam, hogy „Állj meg… állj meg, hé, állj már meg bazmeg!” Hátrafordultam, a srác öntudatlan állapotban próbált lépni össze-vissza, majd eldőlt mint egy zsák. Hát azért nekem is átfutott az agyamon, hogy ilyenkor ennek nincs sok előjele ha jön, blackout és puff, viszonylag jól vagyok, de mi van ha… bíztam benne valahol hogy csak lesz valami előjele nálam ha elmegy a cukrom (az izo, só, magnézium miatt máson nem aggódtam) és akkor le tudok mondjuk ülni. Na meg meg kellett próbálni azt is amiért jöttem, szóval ilyen kettős érzéssel mentem tovább, míg le nem nyugodtam pár frissítőpont után, hogy ügyes vagyok, jól vagyok, tartom a tempót, de sajnos féltávnál konstatálnom kellett, hogy a 2 óra 3 perces félmaraton sok ide, a 4 órát kizárt hogy megfussam, olyan nem lehet ilyen körülmények között hogy a második fele gyorsabb legyen. Sokan álltak kint slaggal, mindenhol kértem hogy locsoljanak, mert már puhult a húsom és a sült zsír szaga fűszer nélkül elkezdett zavarni.

Nem sokkal féltáv után sajnos utolértem Janit, aki már sétált. Mondta hogy ugyan élete legjobb félmaratonját futotta, de képtelen tovább futni. Próbáltam rávenni hogy jöjjön, meg is próbálta, de inkább utamra engedett, intézzem a saját dolgom, nem tart fel. Jól volt egészségileg, így otthagytam. 26 km környékén aztán kezdett elfogyni belőlem valami, elég meleg szakasz volt (na melyik nem :D), árnyék nélkül, messze volt a frissítőpont és jött a „faszom, inkább sétáljunk kicsit…” máskor mindig örülök ennek, de utáltam most ott magam, hát a lábaim bírják, menjél te hülye akkor lassabban, de valahogy az egyéni csúcsot csináljuk meg. Mindjárt itt a 30 km, igyál oszt szedd a lábad. Ekkor már csak 6 perces ezreket akartam futni, nekilódulva ment is, aztán mindig sikerült felgyorsulni 5:30-5:40-re, ennek örültem, csak már vattát tudtam volna köpni minden frissítő után 1-2 kilométerrel, párologtattam rendesen mitagadás.

Próbáltam menni, rengteget frissíteni és egy nyílt, pusztára érve, egyszercsak a felhők elkezdték eltakarni a napot!! Mondom ilyen nincs, úgy tűnt hogy tartós lesz, na mondom ez az, végre egy kis megkönnyebbülés, ráadásul a legdurvább szakaszon, ha ott süt a nap, az utolsó 12 kilométerem 126 óra lett volna. De ekkor jött a még nagyobb meglepetés, elkezdett esni 😀 Csináld még, csináld, tudsz te ennél többet is, motiváltam a felhőket és úgy is lett, frankó zápor alakult ki, ez mentette meg a tervem, a futó tempóm továbbra is 5:30 környéke volt, de ekkor sajnos észrevettem Endrét meg Anettet előttem nem sokkal. Hát mondom basszus ez nem jó jel, szépen mentek az elején, nem is tudtam sokáig velük menni, remélem nincs nagy bajuk, mert ha utolértem őket az nem jelent jót 🙁 Annyira nem voltak készen, segíteni nem tudtam, haladtak csak már lassabban, így a 33 km-nél lévő pontnál otthagytam őket és fel a gátra. Innen már csak 9 km volt a cél, de borzasztó hosszú volt még úgy is, hogy tök jó tempót tudtam menni. Reméltem hogy nem fog elállni az eső és süt ki a nap, mert akkor levegő se lesz így is kicsit fülledt volt, már mindenem csurmo víz volt, a cipőmben a lábam felázott nagyon ezt éreztem, de NEM FÁJT A TALPAM 🙂 így csináltam a dolgom. Sajnos pont az utolsó előtti szakasz votl a leghosszabb elérhető frissítés nélkül, 39 km-ig csak két láda volt tele melegvízzel meg szivaccsal, abból inkább nem akartam inni, ott azért közöltem, hogy ez jó kibaszósra sikerült itt a vége előtt 😀 Megint só, magnézium, utolsó adagok és irány az utolsó 3 km!!

Célegyenesban

Persze sokan voltak minden pontnál, mert váltók is voltak, biztattak, hogy már nincs sok, de abban a nincs sokban még meg kell mászni a hidat, végig a rakpart felett és végig lent a rakparton. Szerencsére a felhők még kitartottak, az órámra pillantva 40 km-nél láttam, hogy 4 óra 1 percnél járok, mondom de jó lenne 6 perces átlagra behozni és sikerülne az új csúcs, de már nagyon kifutottam magam addigra. Fájtak az izmaim és csak arra tudtam gondolni, hogy mindig ilyenkor esnek össze azok akik meghajrázzák a végét, én nem leszek ilyen, tartom a tempóm, nem kockáztatok, ez már tuti új csúcs és sikerült a revans nincs mese, ez a magam módján keményen végig lett tolva és így meg is született 4:16-al a végeredmény, aminek nagyon örültem 🙂 Jól voltam a célban, bár a lábaim nagyon elfáradtak, jobban mint az UB 96 kilométere után, az a 16 perc ami összejött pluszban, az kb. a frissítéseim időtartama, majd egy frankó hűvösebb alkalommal újra megpróbálom a 4 órát. Ez most nekem egy nagy eredmény 😉

A szertefoszlott és megvalósult álom avagy a XII. NN UltraBalaton

Posted on 2018. május 13. by Csicsó

Pfú most fogalmam sincs hogy kezdjek bele, csak úgy mondjam el milyen volt összességében vagy elejétől meséljem a versenyt? Nem tudom, de ez a kép szerintem elmondja a lényeget:

Ilyenné tesz ez a verseny (is). Összegyűr, kifakít, aztán rajtad (és a kísérődön) áll, hogy kisimulsz-e és lesz-e újra színed. Ezt persze biztos ami biztos többször is eljátszhatja. Ha mindből kijössz, akkor befejezheted.

Nekem most nem sikerült. Úgy nem sikerült, hogy egy nagyon jó versenyt mondhatok magaménak és egy cseppet sem vagyok csalódott, pont olyan mint amilyennek elképzeltem és megelőzve a kérdést: jövőre még nem próbálom újra. Egy nagyon jól sikerült tavalyi év és egy szerintem frankó felkészülés után nekimentem, kipróbáltam magam, megnéztem közelről, megtapasztaltam, megszagoltam, megkóstoltam tudom innentől mi vár rám és tudom merre tovább. Persze az is előadhatja magát, hogy nem fogom újra megpróbálni, de nem lesz tüske bennem emiatt. De hát ez volt az álmod, most akkor hogy van ez? Úgy hogy benne lenni egész más mint elképzelni. 14 órát töltöttem a pályán és még 18-at kellett volna, benne egy komplett éjszakával hajnallal. Ez nem csak úgy tűnik keménynek, hogy fáradtan belegondol az ember a végén, hanem azután is mikor már aludt egyet. És egész más így belegondolni (legalábbis nekem) mint tapasztalat nélkül. Aki egy 200+ km-es versenyen célbaér kétségtelenül a legmakacsabbak és legkeményebbek közül való. Nem hős. Nekem a hős mást jelent és nem is szeretem, hogy az egyénieket hősözik. Ezek az emberek felkészülve vállalnak önként egy megmérettetést, nekem ez nem hősiesség. Ez kőkemény munka előtte és közben, de csak így lehet hozzáedződni. Sok próbálkozással, ilyen-olyan versenyen, tapasztalat gyűjtéssel, szívással, tanulással. Aki ezt élvezi, az egyszer képes lesz megcsinálni.

Köszönöm mindazoknak akik segítenek ebben a dologban, hogy egyszer odaérhessek ha úgy döntök, hogy megpróbálom újra. A mostanihoz nagyon sokat hozzátett mint mindig a család, nem csak a verseny ideje alatt, hanem az felkészülésnél is. Köszönöm Szölllősi Renátónak az edzőmnek az edzésterveket, változatos, minőségi munka amit összeírt hétről hétre, nem lehet kimondani, hogy erőnlétileg felkészültem a kihívásra, de egy pici izomláztól eltekintve nincs baja a combomnak és vádlimnak. Nem utolsó sorban pedig a kísérőimnek!

Akkor ugorjunk az elejére, de csak főbb pontokba szedve a dolgot, könyvet nem akarok írni róla 🙂 Megérkezve a versenyközpontba elképesztő hangulat fogadott minket, sok száz, ezer ember, zene, kiállítás, standok, Balaton, napsütés. Nekem kicsit nehézkesnek tűnt a rajtcsomag felvétel, nem értettem miért nem volt a szatyorba összekészítve a póló, a chip, meg a többi cucc, vagy 20 percet álltam sorba és nem sokan voltak előttem a levegő nélküli sátorban, álló helyemben folyt rólam a víz, ekkor még nem gondoltam hogy majd visszasírom, mert legalább nem süt rám a nap 😀 No de meglett minden, robogtunk a szállásra, mihamarabb vacsora, megbeszélés a kísérőkkel mit hogyan csináljunk másnap és fürdés alvás. Sofőrnek Torta komám jött, gyakorlott sofőr és a BSZM-en már megkerültük egyszer a tavat, szóval kabalának is vittem:) Szakmai oldalról Kisházi László tartott velem, aki már csinálta ezt a versenyt és több a tapasztalata mint nekem. Hasznos is volt minden szempontból.

Reggel 4:30-kor kelés, várakozás a kakára, közben reggeli, öltözés – ide más póló szóba sem jöhetett mint a „CSAK A HÜLYÉK FUTNAK” feliratos, nagy sikert arattam a fotósok körében – bevált cuccok voltak rajtam, amik a Tisza tavon is jónak bizonyultak, rajtuk nem is múlt. Időben elindultunk a rajthoz, elbúcsúztattam a futócsoportunk csapatát akik fél hétkor rajtoltak, mi pedig hétkor vágtunk neki a dolognak. Jött a rajtban is a hősözés, már nagyon mehetnékem volt, egyrészt alig futottam a pihenés miatt, a verseny miatt több volt a stressz is amit nem tudtam mozgással levezetni, dördüljön el a pisztoly és veselkejünk neki de mán 😀

Végre elindultunk egy kis kunkor után még a versenyközpont területén jött egy emelkedő. Nekem szinte függőleges volt 😀 Azt beszéltük előtte, hogy emelkedőn csak séta, felesleges az erőlködés. Na de mondom hogy néz az ki, hogy a hősök sétálnak az első 1 km-en máris… 😀 Egyrészt nem bírtam volna felfutni így muszáj volt sétálni, de szerencsére már hamarabb elkezdték előttem így a szurkolók tapsvihara közepette sétáltak a hősök 😀

Tempó tervem volt a versenyre, tervezett szintidőkkel, annyit kértem Lacitól (ő figyelte ezeket), hogy amikor találkozunk csak annyit mondjon jó vagyok-e ahhoz képest vagy sem. Pulzusmérőt fel sem vettem, a várható meleg miatt úgyis ugrott volna az egész, annyit beszéltünk menjek érzésre, de ne fussam el. 6:15-6:30 körüli kilométerek voltak felírva, picit alatta kezdtem, 6:00 körüliekkel, de olyan jól éreztem magam, hogy nem akartam lassítani magam, élveztem a dolgot, na meg Sárváron már volt gond a kényszerített lassú tempóból, úgyhogy mentem a mezőny közepén, egyszer-egyszer beszélgetve aztán csak magamban, gyönyörködve az elképesztő látványt nyújtó Balatonban, a vitorlásokban, a kikötőkben… Figyeltem a melegre, éreztem hogy nyom rendesen, minden ponton ahol találkoztam a kísérőkkel Laci elémjött a megbeszélt frissítővel, sótablettával és míg elsétáltam a frissítő asztalig addig ezeket bevettem majd jöhetett a sok víz, kis kóla, sajt-sós paradicsom-vörösáfonya-sárgabarack befőtt, hogy valami szilárd is legyen. Mikor nagyon meleg lett (jött volna egy vihar, ami tolta maga előtt a párás meleg levegőt, de nem szakadt le az ég hogy lehűljön a levegő, brutál nyomott meleg lett úrrá a tájon) kértem a karvédőt, kértem a jeget a ponton amit betettem alkarhoz az erekre hogy hűtsék a vért és így a többi testrészt is, locsoltam magam, naptej (ami 5 másodpercig volt fent :)), mindig megittam és megettem a cuccokat, gyomorkomfort rendben volt, tartottam a tempót, jól éreztem magam és nagyon élveztem a dolgot. Nem féltem attól hogy túl gyors, Laci mondta is hogy jobb vagyok a tervnél, nem sokkal, még belefér. 40 km körül 1.5 óra előnyöm volt a szintidőhöz képest, ez nagyon felspanolt, jól esett, ezért jöttem hogy így csináljam. Vittünk kézi SMR hengert, nagyon jó volt, 30-nál volt először, aztán 20 km-enként elővettük. 50 km tájáig nagyon a domborzat sem viselt meg, ami futható lejtő volt az ment, emelkedőn séta, de kezdtek jönni a durvább cuccok. Jó nevethetsz ha hegyvidéken élsz, nekem alföldi gyereknek pl. a vászolyi kaptató maga volt a Mount Everest. A gond ott kezdőtött, hogy az emelkedőn oké a séta, de a lejtőn való kocogást nem tudtam nekiengedni a gravitáció segítségével, mert túlságosan felgyorsultam volna, fékeznem kellett, de ezt a jobb térdem nem nagyon szerette és nagyon le kellett olyankor is lassítanom, a talpam pedig csapkodtam eközben, nem finoman landoltam, részben ennek tulajdonítom a későbbi fájdalmak egy részét. Persze a forró aszfalton a cipő is felemelegszik, amit átad a talpnak, ez se segít nagyon. A tempó miatt nem bánkódtam, viszont amiatt igen, hogy enyhe gyomor problém ütötte fel a fejét, nem kívántam a cuccokat, kedvtelenné váltam és olyan pfle… lett az egész. Szóltam Lacinak hogy nem kóser valami, de még ment a Sponser, a só, a magnézium, de 70 km környékén jeleztem: most kell az árnyékba a polifoam, le kell feküdjek, találjunk ki valamit, mert így nincs értelme továbbcsinálni. Kifaggatott mi van és mondta hogy valószínű megemelkedett a testhő a meleg miatt: lázas vagyok. Feküdjek le, tarkómra jégakku, mellkasra jégakku, megpróbálnak lehűteni meg kapjak be egy Algopyrint. Míg fekszek addig hatni fog és rendbejövök, utána újra fogok tudni futni. 15-20 perc ráment erre, de inkább mint feladni.

Láss csodát igaza lett Lacinak, felkeltem és elkísért a következő 4 km-es szakaszon, kis séta míg bemozogtak a lábaim majd kocogásra váltottunk és tök jó volt. emelkedőn séta, lejtőn pici kocogás, de a konstans talpfájás erősödött és az is gond volt, hogy a vazelin az alsó dörzsölődő tájakon nem maradt meg, az izzadtság lemosta és maradt a gatyában a sós víz, a sónak meg nem szokása ledörzsölni amúgy sem semmit, szóval Dante pokla készülődött odalent. Persze minden találkozónál kentem újra, de meleg hatására egyre cseppfolyósabb a vazelin, a jégakkuk már kimerültek, folyt le rólam pontról pontra a cucc, de a kocogás meg dörzsölt tovább. Viszont menni kell, amíg tűrhető addig próbálkozzunk és agyaljunk. Így aztán kétoldali támadás (talp és segg) közepette folytattam utam. Még volt egy óra előnyöm, azt mondta Laci ha tudok a szintidő tartásával haladni (8:40 körüli ezrek) és eljutok így 1 óra előnnyel Keszthelyig, akkor lehet esély. Ők mellettem vannak, az lesz amit mondok. Mondom jó, hát nyilván próbáljuk meg, de közben egy frissítőnél nem találtuk Tortát, Lacinál nem volt telefon, ő kereste, én ettem ittam amit tudtam, se Sponser, se vazelin, húha hol lehet? Laci előreküldött hogy max. majd utánamfut de induljak neki a következő 4 km-es szakasznak, hátha annál lesz. Mentem szépen lassan, néztem nem-e jönnek már utánam kocsival és kenhetek megint, de nem jöttek… Laci csapódott be egyszercsak mellém lihegve, hogy sehol a kocsi, menjünk hátha a következőn lesz… ez nem dobott fel túlságosan, de nem volt mit tenni, végül ott találtuk és mint kiderült valami gond volt a doksival, a szakaszokkal, GPS-el, mindegy, lényeg hogy lebasztam Tortát hogy ne csináljon ilyet, mire elmondta hogy ő arra nem jöhetett amerre mi mentünk és hogy nézd meg a papírt stb. Ekkor bocsánatot kértem tőle, de már annyira égett alul meg a talpfájás is kezdett felemészteni hogy nehéz volt józanul gondolkodni… hengerezés meg fekvés jött megint, már kértem Lacit hogy emelje fel a lábam picit hogy a vér kifolyhasson picit, megnézte a combom, vádlim, tök rendben voltak, de ezt éreztem is, lazák voltak, nem voltak beállva, a bokám volt merev picit, de nem volt vészes. Segített a talpamon a pihentetés, de nem sokáig, 4-500 méter után ugyanúgy égett, alig tudtam haladni. A seggem miatt elkezdtem cowboy-szerűen mozogni, kicsit nagyobb terpeszben, de ez előhozta a térdfájásom a síkon is, érződött, ezt el kell engedni, semmi értelme így. Még ha meg is maradna valami krém (Sudocrem, vazelin, egyik sem vált be, csurom víz voltam azonnal), a talpam nem enged tovább.

Elértem 90 km-ig, ekkor újabb fekvés, lábemelés, pihentetés, még 50 perc mindig volt a szintidőből, de megbeszéltük, 2×5 km van százig, addig elmegyek és kiszállok. Laci kérdezte eljöjjön-e velem, mondom nem kell, találkozzunk 5 km múlva és majd onnantól. Ez hiba volt. Ekkor már annyira fájt a talpam, hogy lépni alig tudtam és a stagnáló fájdalomtól megjött a hányinger is.

5 km-t 1 óra 27 perc alatt tettem meg.

Már megállítottam bringásokat, hogy kiabálják Laci nevét a váltópontnál, hogy üzeni a futója: jöjjön elé. De nem jött (mint kiderült nem eléggé jött, azt hitte már elkerült szóval visszament). Sokan jöttek el mellettem, csapatok, kísérők. Mindenki megkérdezte tudnak-e segíteni, futó akart felajánlani frissítőt, bringás kísérő hogy üljek fel a csomagtartóra és elvisz, de mondtam hogy pont ülni nem tudok. Pár embertől kértem vizet, ki voltam picit száradva, gondoltam hátha jobban leszek, legalább az émelygés múljon, de nem múlt. Egy korlát mellett mentem, már kapaszkodtam bele, hogy ne szédüljek, 200 méterenként megálltam emelgetni a lábam, hogy a talpam pihenhessen, de semmi sem segített. El kellett jutni a váltópontig. Rohadt nyomasztó volt, rám is esteledett, egyedül a seggem világíthatott hátrafelé, mert addigra már lángolt a gatyám is.

A pontra beérve szóltak, hogy a váltó fent van a domb tetején. Annyira szarul voltam, hogy a bőghetnék sem jött rám ettől a hírtől. Lejött Laci, ő még kérdezte mit csináljunk, pihenjek és majd kiderül, de mondtam hogy nagyon kész vagyok, hozza a polifoamot, leadom a chipet és hagy feküdjek, mindegy mire csak le a talpamról és ne kelljen dörzsölni a seggem. A pont személyzete észlelte a bajom azonnal, vittek is a masszázs ágyra, ne a földre feküdjek. Ahogy felvánszorogtam, azonnal elmúlt az émelygésem. Jött Laci, kértem a takarót mert remegtem a fáradtságtól, de nem segített, kértem kis vizet, kólát meg időt hogy jobban legyek. A személyzet mondta hogy ameddig csak akarok maradhatok. Persze jó lett volna az egész napos vizes cucctól megszabadulni, de hallani se akartam róla hogy megmozduljak. Eltelt kis idő, 15-20 perc, Tortát feljebb engedték a parkolóból tekintettel az állapotomra én pedig leszálltam, hogy akkor sétáljunk a kocsiig. Ahogy ráálltam a talpamra, azonnali émelygés, mondom most fekszek vissza, de szóltak, hogy attól nem lesz jobb később se, akkor viszont utat és a közeli bokrot elláttam szájon át pétisóval. Utálom, de jobb lett utána legalább a gyomrom. Kocsiig elbotorkáltam és irány a szállás. 96 km-t kellett visszavezetni, ugyanis ennyit sikerült teljesíteni az idei UltraBalatonból. Fürdeni aznap esélyem sem volt, inkább feküdtem hason, fent a talpam, nedves törlőkendővel áttöröltem magam és újrakentem az immáron szárazra égett testtájékokat. Tudtam enni, inni, eltekintve a két sérüléstől jól voltam.

Egyáltalán nem élem meg kudarcként a dolgot. Megvalósult az álmom, ott lehettem álmaim versenyén, az UltraBalatonon és jól éreztem magam ott, úgy gondolom kiadtam ami bennem volt, míg engedte a szervezetem. Ugyanakkor szertefoszlott az álmom, mert nem sikerült befejezni, de látva belőlről ezt, időt kell hagyni ennek és megvárni míg újra megérik a vágy ezen tapasztalatok alapján. Addig is rengeteg mindenen van dolgozni: ki kell próbálni további krémeket, speckó cuccokat is, ha erre nem lesz megoldás kár belevágni. Meg kell nézni hogy tényleg jó-e ez a cipő ehhez a technikához ahogy én futok. Tudom áradoztam róla a Facebookon, nem is fogom kidobni, lehet a technikámon kell picit változtatni hogy ne trappoljak annyira, vagy esetleg másik puhább kivitelt választani, majd kiderül, ki kell próbálni ezt azt, de nem lehetetlen megoldani. A frissítésem szenzációsan működött, a sok só, a Sponser sportital, magnézium mind jól vizsgázott, jó volt az a pár falat az asztalokról, ebben ügyesek voltunk nah, ezt is el kell ismerni 🙂

Addig amíg a két gondra kerítek megoldás addig is zajlik tovább a futkorászás, szeretnék 12 órán és 100 km-en stabilabb lenni, tapasztalatot szerezni, még többet. Ezáltal javulni fog az állóképességem és nagyobb eséllyel állhatok majd egyszer oda újra. Vagy nem, de ezt majd az idő eldönti én a mostani eredményemmel is elégedett vagyok, ahogy írtam, mentem amíg tudtam és ahogy tudtam és tudtam abbahagyni is. Nem a magyarázkodás része ez, de (még nem néztem meg pontosan) kb. 75 futó fejezte be a versenyt a 214 egyéni induló közül. Nagy nevek is estek ki a mezőnyből, az időjárás megnehezítette a dolgot, nem mintha amúgy olyan egyszerű lenne. De erre nem lehet fogni, mindnekinek ilyen idő volt és 75-en csak befejezték, ezúton is gratulálok mindannyiuknak!

Remélem átjött a lényege annak amit ott tapasztaltam és amit most érzek a verseny után, mert lehet kusza, hogy nem sikerült és még örülök is neki 😀 De ha nem tiszta, akkor jöhetnek a kommentek 😉

A psziché ereje

Posted on 2018. március 25. by Csicsó

Tudom azt írtam korábban, hogy csak a maraton feletti versenyekről írok majd beszámolót, de erről a versenyről muszáj, több okból is. Elsőként azért, mert ez volt az első olyan verseny ahol hirdettek súlycsoportos kategóriát, én (még) a 100+ kg-osba neveztem, másodsorban azért, mert a január elejétől zajló életmódváltásom utoljára teszi lehetővé, hogy a legnagyobbakkal induljak, mert már előző nap, 101 kg-al mérlegeltem, hamarosan elhagyom ezt a zónát, amiben az elmúlt 5 évben mindig is tartózkodtam. Hiába a relatíve sok futás, amíg a kaján nem változtattam addig tavaly pl. képes voltam hízni 1-2 kg-ot, a lefutott több mint 3000 kilométer mellett. Sose voltam 100 kg alatt mióta elkezdtem futni, a kaja nehezebb dolog volt nálam mint a dohányzás, de idén év elején megálljt kellett parancsolni neki. Ezt a versenyt egy szép lezárásnak szántam, sokat foglalkoztam vele fejben, készültem (kicsit rosszul is érintett az időjárás miatti 1 hetes eltolás, de jól tették) rá, egyéni csúcsot akartam futni, ami még 3 éve nem változott (1:55 – 5:28 / km) de nem titkoltam hogy dobogóra is szeretnék állni ebben a kategóriában és álmom lett volna győzni…

Korán reggel indultunk Marcsival kettesben, míg én futok addig ő szétnéz, majd kajálunk és jövünk haza. A családnak köszönjük a lehetőséget, hogy addig vigyáztak a három rosszcsontra 😉 Odaértünk időbe, az ébredés az óraátállítás miatt izgulósra sikerült, nem akartam késve indulni mert valami nem áll át vagy ilyesmi, végül sikerült egy órával IS hamarabb felkelni, meg aztán a kitűzött reggel 5-kor IS 🙂 Leadtam a támogatásként vitt éremtartókat, majd próbáltam kitalálni mi lenne jó ruházat, egy felhős, néha napos, kicsit szeles időjáráshoz. Végül a hosszú alsó, felül aláöltöző és póló, sál, sapka lett és jó döntés volt végig.

Itthon nem írtam fel magamnak hogy kik vannak a kategóriámban, így csak szerettem volna a tervemet véghezvinni, ami az volt, hogy a két órás iramfutókkal megyek a feléig, az 5:40, majd egy 5:10-5:20-as szakasz és a végén ahogy megy úgy nyomjuk, ha egyéni csúcs megvan akkor oké… DE a bemelegítés közben kiszúrtam egy szintén súlycsoportos fickót (a rajtszám melletti S betű jelezte), volt vagy 3 méter, 60-as láb, na mondom ez tuti velem van, Marcsi meg is jegyezte, hogy na szívem őt biztos megelőzöd… én is így gondoltam – egy darabig.

Elrajtoltunk, beálltam az iramfutók mögé, a tempó jó volt, de az izgalom miatt a pulzusom magas volt, de tudtam majd megnyugszik és visszamegy… ez így is volt, de előtte még a frászt hozta rám a 3 méteres faszi, ugyanis 2 km környékén elhúzott mellettünk. Na mondom ez mi? Mi megyünk 5:40-et, ő kb. 5:10-et… mondom kizárt hogy menjek vele, el fogom futni magam, de hátha ő is elfutja és visszaesik majd a végén, ha meg nem akkor megérdemli, hogy előttem végezzen. Mivel csak róla tudtam hogy egy csoportban vagyunk, ha ő előttem van, arany tuti nincs…

Taktikai vívódással töltöttem jó pár kilométert, amivel a faszi szerzett vagy 800 méter előnyt és nem akart lassulni. Ekkor át kellett értékeljem a tervem: esélyt kell adni az aranyra és meg kell próbálni befogni. Félre a tervvel, nem 10,5 km-nél, hanem 8-nál robbantok. Nagyon kényelmes volt az addigi 2 órás tempó, éreztem hogy mennének a lábaim, de nagyon se akartam tolni, előztem és nyúl nélkül nekivágtam az akkor még lehetetlennek tűnő feladatnak. A faszi előnye megvolt, tartotta a tempóját én pedig 5:00-5:10-es tempóval és már savküszöb fölötti pulzussal utánaeredtem. A pulzus nem kecsegtetett sok jóval, egyrészt a szénhidrátot kifutom gyorsan, ráadásul be fognak állni a lábaim is, de nincs mit tenni, mindent felteszek egy lapra, lássuk mi lesz.

Egyedül odafelé szembe szélben, nem volt túl jó futni, annyiból volt segítség, hogy voltak előttem 50-100 méterrel, de ők is menték a tempójukat, nem volt látványos utolérni őket, a faszi meg továbbra is a messzeségben… 6-nál már frissítettem vízzel, a fordulónál már kóla + víz, itt szembejött a mumus, mondom megnézem milyen állapotban van, hát bírta a dolgot, ez elég szarul esett, de próbáltam 5 perc elejéket menni, ugye 13 km-t kellett így teljesítenem, ami példa nélküli eddig, de jól voltam, a mozgásom egyben volt, a légzésem is, a pulzusom továbbra is 160 eleje, de nincs nyoma a savasodásnak, tartottam és reménykedtem hogy gyorsabb vagyok nála ha kicsivel is. Idegörlő volt a gáton követni, mert kanyarokban mintha közelebb lenne, de egyenesben megint távol, de menni kell, bírom, jól vagyok, sorra hagyok le mindenkit aki köztünk van.

Gondolkodtam mi legyen? 19-re húzzak lapot? Érjem utol gyorsan és lássuk mennyi marad benne, de addigra bennem semmi nem fog, ha most 4:30-al nekilódulok vagy maradjon ez, de mi van ha elfogynak a kilométerek és nem tudom már utolérni? Maradtam a második verziónál, kivárásra futottam, tartva a tempót, néha benézve 5 perc alá, jól voltam, nagyon jól voltam, tudtam, hogy a fülemen éppen nem folyik ki az adrenalin amit ez a versenyhelyzet okoz most és tuti ennek köszönhető az állapotom és akkor szépen lassan egyre nagyobb lett előttem a 3 méteres ember…

16-17 km között már lőtávolban volt, bár továbbra se tudtam ki lehet még előttünk, lehet a szaros 5. helyért szenvedek itt, de nem érdekelt, őt mindenképp meg kell előznöm, kb. 10-20 méterre lehetett és továbbra is szépen mozogtam, a lábaim nagyon lazák voltak (mindenki hengerezzen!!! komolyan, egészen elképesztő, sose hittem volna), a légzésem fasza, pulzusom is alig ment fentebb (162-164), a frissítőpontnál már a folyadék mellett egy szőlőcukrot is bedobtam és csak szopogatva adagoltam a cukrot a szervezetnek, nem rágtam szét és akkor jött a következő dilemma.

Most hogy legyen? Menjek fel mellé ugyanezzel a tempóval vagy altassam és szépen bújjak el mögé, majd az utolsó 1-2 kilométeren nekiállok kiadni a maradékot. Itt az első mellett döntöttem, nem bízom a véletlenre, összeszedtem magam és próbáltam úgy tűnni mint aki jól van, légzés lazán, mozgás faszán, menjünk… melléérek… ez az nyugi még, csak így tovább, 5 perc eleje még mindig, jól vagy, utolérted, innen már mindegy. Erre nem kilépett kilométerek óta követett ember mögül és elkezdett jönni velem. Szerintem ő is kiszúrhatott az elején és felvette tempóm. Ilyen mondom nincs, most rugjam fel vagy mi legyen? 🙂 Próbáltam továbbra is összeszedettnek tűnni hátha elbizonytalanítja és nem vállalja az 5 perceseket tovább, gyorsítani nem mertem, még 3 kilométer volt hátra és ekkor elkezdett leszakadni. Mondom tuti csak beáll mögém, na nem annyira a szélárnyék miatt mert 2 méterrel volt magasabb nálam, mindegy, hátha lemarad… és úgy is lett!!!

Itt már csak be kellett hozni a dolgot, kevesebb mint 2 kilométer volt hátra egy csajszit használtam nyúlnak és egész 4:50-ig felgyorsultam és még mindig jól éreztem magam (ne nagyon, de jól), hátranéztem de már nem láttam, tudtam ez meglett, kérdés lett-e előttem valaki, de a feladat teljesítve, ami lehetetlennek tűnt MEGVAN! Behoztam legalább 800m hátrányt úgy hogy alig voltam gyorsabb, de ez úgy töltött, hogy ha nincsenek ezek a körülmények akkor soha nem futok ilyet. Kedves Klisics Sándor futótársam, látod ha valamiért ezért nagyon megéri versenyre járni, ilyet nem lehet előhozni edzésen 🙂

Még a legvégén egy sprint és megvan amiért jöttem, a fő cél itt van az órámon: 1:51:55-ös idő, 5:18-as átlag, de kérdés hányadik lettem 🙂 Kis cicamosdás, átöltözés és végigvártuk a sok sok kategóriát, mire mi következtünk. Harmadik hely XY… második hely… én vagyok 😀 😀 Soha életemben nem álltam még dobogón mióta futok, nagyon jó érzés volt, az első fiatal, nagyon szikár srác lett 1:32-es idővel, esélytelen volt (bár a helyszínen az előzetes infókkal ellentétben nem volt már mérlegelés, de teljesen mindegy). Életem futása volt ez és bár nem tudom hogy miért nem a nyulam lett a harmadik, kizárt hogy 100 alatti kategóriában ment volna, de nem is érdekel. Rohadt jól éreztem magam végig, a végén se kellett összeesnem, nem fáj semmi, nem álltak be a lábaim, van amikor minden egyszer csak összeáll. Nem vonok le semmilyen következtetést az UB-ra ezzel kapcsolatban, de megerősített abban amit érzek amióta fogyok, hogy egyre jobb állapotban vagyok.

Mindszenti Didergő 2.0 – aka Mindszenti Csúszkálós aka Mindszenti Bújkálós

Posted on 2018. január 28. by Csicsó

Kezdem a végéről: SIKERÜLT! Sikeresen teljesítettem a vállalt 15 km-t a versenyen, nagyon büszke voltam, főleg, hogy egy Spártai Hős akasztotta a nyakamba az érmet 🙂 Mutatom is, nem hazudok:

Mellette a jutalom kesudió már itthon, alatta törökmogyoró 🙂

Na de nem „csak” ennyi volt ez, ugyanis mivel a közelben volt a verseny, nekem meg kellene hosszúakat futni és el is engedtek (amit ez úton is köszönök Marikám :D) így akkor legyen az, hogy kikocogok reggel, ott megyek 15 km-t majd haza. Ez cirka 50 km. Idejét nem tudom megmondani mikor futottam ennyit „edzésként”, a tavalyi SPAR maraton talán de az végig aszfalt volt, a versenyen viszont a 15 km az ártérben zajlik és mivel jó idő volt, olvadt sár fogadott minket, engem és a szétkoptatott aszfalt cipőmet 😀 Amúgy az 5 km-es kör kb. 90%-a volt földút, ebből 80%-ot lehetett futni ilyen tré felszereléssel is…

Reggelre jelentkezett Endi, hogy elkísér egy darabon, aztán siet a lányok szülinapjára haza, remélem minden elkészült amit vállalt 😀 7:45-kor találka a vámháznál és mentünk is kifelé. Nálam Sponser por volt dögivel, müzli szeletek hogy legyen mit emészteni, ott ugye volt víz, tea, mandarin, banán. Pénzt is vittem a nevezésre és kis tartalék, mit lehet tudni és milyen jó, hogy volt nálam 😉
A tervem az volt, hogy nettóban meglegyen 6 óra alatt a dolog, mivel Endire is vártam meg ott a nevezés, aztán a frissítőim bekeverése is idő, bruttóban erős vállalás lett volna most… kényelmes 6:20-6:30 körül mentünk ki, odaértem és mivel folyamatos indulás volt így senki sem volt (futó) a „rajtnál”, megkérdeztem merre kell menni és uzsgyi. Első körben csak ismerkedtem a pályával, meg egy kutyával, na mondom akkor amíg sétálok a kutya miatt megeszek egy müzli szeletet. Legelőn, földúton, sártengeren át, fel a töltésre, le a kompnál majd be a dzsindzsásba. Ott ha füves volt az út akkor jól lehetett futni, ha széttaposták akkor csúszott mint a fene. Ahol tudtam mentem, 6:00-os tempó körül tök jóleső volt a dolog, de tudtam legbelül, Csicsó-Csicsó ne baszakodjál, a saras talaj úgy szívja a combodból a delejt, hogy fogsz így hazamenni. Na de Tarzan erős, fúr másikat gondoltam magamban, amíg bírom megyek így, nem totyogok, max. hazavisz valaki. Persze sokszor sétálni kellett akkora volt a sár vagy a dzsungel meg volt ami frissen lett kiirtva, ott nem akartam semmiben felbukni és elesni, lesérülni (csak az utolsó körben sikerült majdnem kétszer perecelni :D). Kiérve a dzsungelből Olasz Robi vadászott elgyötört fejekre, egy komplett Mariana árok terült el előttem, de átugrottam, sőt átrepültem rajta, majd kiérve az erdőből elindultam balra, mert messzibe láttam, hogy egy futó kapaszkodik fel a műúton. Na nem arra kellett volna menni 😀 Hanem egyesen fel a gátra. Itt kerültem egy pár száz métert, de elraktároztam az infót, amúgy kurva gyengén mászok felfelé a fenébe is… A következő két kör már ismerős terepen zajlott ugye, tök jól mentem, meg előkerültek más futók is, volt ki után menni, a sár szopogatta a combomból szorgosan továbbra is a tartalékokat, de nyomtam a Sponsert terv szerint és erőnléti bajom nem is volt. Beértem (1:45 lett bruttóban a 15 km), dugóka lead, gyors koktél keverés, WC, miegymás (jah, érem átvétel), indulás haza…

Bvááá, de mivel, úgy beálltak a lábaim meg a derekam, ott röhögtek alul, hát komám, te nem fogsz itt hazafutni ahogy tervezted, ezen jól felhúztam magam és próbáltam fokozatosan adagolni a pofájuknak a tempót, 33 km-nél jártam, 17 volt hazáig. Néztem az órát, hogy nettóban jó vagyok-e egyáltalán, de nem nagyon tetszett amit láttam az „Eltelt idő” felirat alatt, én úgy tudtam az megáll ha megállítom a mérést. Számolgattam, hogy ez pont annyit mutat, mint amióta egyébként elindultam itthonról… de nem esett le hogy rossz adatot nézek (másik nem volt kitéve), ezen jól felbasztam magam oszt mán kedvem se volt, pedig tök büszke voltam a versenyen mutatott tempómra magam előtt.

Elkezdtem csoszogni haza, de nem akaródzott menni sehogy se, felgyorsultam én 6:10-6:30-ra egy idő után, nem is erőnléti bajom volt, valahogy olyan bleee volt az egész. MP3 itthon maradt, pedig nagyon jól jött volna ha valami eltereli a figyelmem. Kurvárva nem fogytak a kilométerek, bele-bele sétáltam, hisztiztem, de még volt reális esély a 6 órás 50-re, számolgattam ott, de nem akarta kiadni valahogy ott akkor, hogy 2-3 km-t menjek egyben. Mártélyra visszaérve egy kútnál leguggoltam, hogy nyújtsam kicsit a derekam, ezúton is köszönöm Forgó Zoliéknak, hogy megálltak kocsival hazafelé menet, hogy minden oké-e, de épp jógázni próbáltam még ha nem is ez látszott, mert amúgy nem is tudom hogy kell, szóval kicsit ott kuporogtam, persze megint kopogtattak alul, na meg ez is, máskor egy hét alatt nem kell ennyiszer, ma indulás előtt meg ott is kellett a versenyen (szerencsére volt WC) és akkor hazafelé megint… mondtam hogy senki nem nézelődik, mindenki marad a helyén, indulunk haza, üljetek vissza!

Nem javult sajnos sokat a dolog, a tempóm meglett volna, de nem eresztett ki a mélypont, már láttam az órán 47 km-nél, hogy a 6 óra se lesz meg, na ott bassza meg mondom, mindegy már csak érjünk haza, erre mellettem megállt kosaras cimborám, vele dumáltam 5-6 percet behajolva a kocsiba, ez rohadt jó volt a derekamnak, lábamnak nem hiába mozgattam, már csak 3 szaros kilométer, de jött a hegy tetején a körforgalom meg a bicikliút-csúcs, azt ott jól megsétáltam keményen és végre engedelmeskedtek a dolgok alul és 6:09-es kilométerrel zártam a kalandom… mit ad Isten, pont a Szeri Esztiék melletti bolt előtt álltam meg, a plusz lóvéből azonnal vettem egy kólát, szegény nő szerintem azóta szellőztet vagy keresi a döglött patkányt a boltban. Nem szédültem vagy ilyesmi, jól voltam fejben, de olyan kurva jól esett hogy ihaj. Hazasétáltam és 1500 liter forró vízben veregettem a vállam, ugyanis megállítva az órát megmutatta a kis hamis a nettó időmet, ami 5 óra 38 perc lett, eddigi legjobbam 😉 Amúgy a bruttó idő kakával mindennel is 6 óra 9 perc, szóval nagy király voltam ma 😀

Az elcsúsztatott újév

Posted on 2018. január 9. by Csicsó

Számomra az új év idén nem elsején indult, hanem a tegnapi nappal. Eljött az a határ fejben, ahol már hangosabb volt az „elég ebből” kiabálás, mint a „süss még egy 3 kilós tarját” suttogás. Annak idején mikor dohányoztam, többször próbáltam abbahagyni, sikertelenül, mert hiába „akartam” leszokni, nem akartam úgy igazán, túlságosan is élveztem a dolgot, jólesett, még mikor elkezdtem sportolni akkor is nyomtam jó fél évig legalább. Aztán elkezdte hátráltatni a futást és fejben kezdett megérni a gondolat, hogy le kell tenni a cigit és pont. Nem feltétlen volt mögötte fogadalom, de január elsejével tettem le a cigit és azóta sem gyújtottam rá, ennek azt hiszem 4. éve már.

Aki ismer tudja milyen romantikus kapcsolat fűz a kajához, kár lenne tagadni, imádok jókat enni, a telítettségtől nem mozdulni, de azért még egy kis szotyit rátolni, akár este 11-kor is jöhetett a csoki gond nélkül, max. nehezebben aludtam, de nem érdekelt, túlságosan is élveztem a dolgot, jólesett és biztos vagyok benne, hogy stresszevőnek is minősültem volna egy teszten. A jó kaja által okozott endorfin túltengés olyan szinten tett függővé, hogy eszem ágában sem volt lemondani róla, holott tudtam, hogy ha ezen nem változtatok, nincs az a futás mennyiség amivel le tudnék fogyni…

Balról a kaja endorfin, jobbról én és együtt nézzük az egészséges életmódot

Ez volt az a löket, ami átbillentette az agyamat, itt a vége, ennek a fajta étkezésnek megálljt kell parancsolni, hátha a súlyvesztéssel a vérnyomásom is helyreállna, arról nem is beszélve hogy futásnak is jót tenne, ha ettől a fölös 20 kg-tól valahogy megszabadulnék… anyukával itthon az év első hetében ment a szervezkedés mi hogy legyen január 8-tól, amikortól is vége a (csakis) egészségtelen táplálkozásnak és helyébe egy másik lép, beszélem sok emberrel és annyira nem vészes a helyzet az étkezések terén, de az agyam már most a második napon kiabál: CUKROT!!!

Sikerült dietetikussal is felvennem a kapcsolatot, egy jó barátom felesége is segít, neki étkezési naplót is vezetek, benne a mozgással együtt az elkövetett bűnök is megtalálhatóak, illetve a napi 5x étkezés tartalma. Csirke és hal, sok zöldség, saláta, magvak (ez menni fog :)), meg tudjátok ti miket kell ilyenkor fogyasztani 🙂 Nem arról van szó, hogy nem fogok sütni tarját meg oldalas cupákokat, fogok, kell is valamennyi és amennyit tavaly csináltam az nem gond, gond a köret és a kenyér mibenléte. A futás miatt egyébként se vonhatok meg mindent különben 10 km után magzatpózban fogok zokogni az UltraBalatonon, mert miután tegnap megjártam a kardiológust, aki zöld utat adott és a vérvétel is „csak” vashiányt jelez ami pótolható, ma elutaltam a nevezési díjat, így ha sérülés nem jön közbe május 12-én elindulok álmaim versenyén, mindenféle elvárás nélkül magammal szemben.

Addig még lesz 24 órás vérnyomás és EKG vizsgálat is, a doki szerint valószínű a magas vérnyomás okozza ezeket a ritka extrasystolékat, így ahhoz képest amilyen életmódot folytattam ezelőtt, rosszabbra számítottam, ezért nem is voltam már vagy 5 éve laborban, mert ez is olyan mint az autószerelőhöz vinni a kocsit, úgyis talál valamit, akkor meg már inkább nem akarok róla tudni 😀

A gondolkodásmódomat pedig meg kell változtatnom, ahogy tettem a dohányzás kapcsán, a benzines nagyköbcentis autók kapcsán (imádom őket, de a villanyé a jövő akármennyire nem tetszik) és most a kaja kapcsán próbálom… minden csak fejben dől el plusz majd én a célban május 13-án 😉

URH 6 órás futás – Szeged

Posted on 2017. október 30. by Csicsó

Akiknek az a perverziójuk, hogy érdekli őket egy 100+ kg-os „futó” beszámolója, el vannak kényeztetve, mert 1 hét alatt a második a bejegyzésem születik, ezúttal az év utolsó megmérettetéséről, egy 6 órás versenyről amit Szegeden rendeztek. Tavaly voltam itt és sikerült egyéni csúcsot futnom, ráadásul baromi jó állapotban fejeztem be a versenyt, nagyon vártam ezt a mostanit több szempontból is.

A verseny szenzációs, a rendezők kitesznek magukért, elképesztő mennyiségű és minőségű frissítés áll rendelkezésre, végig zene és speaker szórakoztatja a nagyérdeműt. A pálya sajnos nem az igazi, mondjuk írom ezt azért mert most egy percig nem éreztem jól magam sajnos, de erről később.
Október közepén véget ért a felkészülésem a Fuss Te Is Akadémiával és ezen a versenyen derült volna ki mit ért az egész. 4 órás maratoni felkészülést választottam ugye és úgy tűnt van esély, hogy megfussam a 60 km-t itt, legalábbis én fejben elhittem, ami ugye már fél siker. Jó állapotban éreztem magam és III. SPAR maraton is jól sikerült.
Ez lett volna a Sponser frissítő első hosszabb távú próbája, ráadásul segítőm is volt, akinek innen is köszönöm a pesztrát, lelkiismeretesen hozta amit kellett, mindig volt nála minden. Ameddig tartott most sem kellett csalódnom a Sponserben, de jobb lett volna ha végigmegyünk…

Miért, nem mentél végig?

Most nem. A verseny szombaton volt, és azon a héten hétfőn volt a SPAR maratonunk, amit bulira vett mindenki, nem is siettem, erről olvashattatok is és tök jól sikerült, a hét aztán a pihenésé lett, családi és egyéb dolgok miatt. Szerdán akartam egy rövidebb, átmozgató edzést tartani, de nem adta ki, csütörtök fullon volt, pénteken meg már értelemszerűen nem akartam. Péntekre egy dolog maradt: a szokásos masszírozás, ami kibogozza az összemacskásodott izomrostjaim. Általában Kitti mindig talál valamit a vádlimban, de most nem csak a „szokásos” csomó volt meg, hanem nyomásra a vádli alatti rész, az achillesem is érzékeny volt.

No persze nem annyira mint lehetett volna, de éreztem a dolgot. Éreztem már a SPAR-on is, de valami mindig húz picit vagy kellemetlen, főleg egy maraton végén nálam, nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, főleg azután, hogy a héten nem fájt jobban, simán tudtam járni-kelni, a reggeli kelés utáni bemozgatás se tért el attól amilyen szokott lenni, de valami csak lehetett ott legbelül.

A versenyen gyanútlanul álltam rajthoz, a bemelegítés alatt rendkívül könnyednek éreztem a lépéseket, minden okénak tűnt. Aztán jött a rajt. Próbáltam nem sietni, néztem az órámon a tempót, de sajnos a szűk helyen lévő körözgetés nem tesz jót a GPS vételnek, csalt a drágám 10-15 másodpercet körönkét, mindegy, a pulzust azért nézzük hogy az legyen rendben, 157, jesszusom, ááá ez biztos csak a szokásos versenydrukk, persze, mindig ez van, aztán majd idővel szépen beáll – gondoltam én. Köröztem, néztem az időket a kijelzőn, jó tempót választottam, 45 perc után elkezdtem tölteni vissza az energiát, a frissítéses köreim is azon a szintidőn belül voltak amit akartam futni, de valahogy semmi sem volt az igazi. Az elején mindig kicsit nehezebb a mozgás, míg be nem melegszek rendesen, próbáltam ráfogni, hogy azért nehéz, de ahogy teltek a körök, egy cseppet sem lett jobb. 8-10 km körül már könnyed szokott lenni a futás, főleg ezzel a tempóval amivel mentem, de most jócskán erőltetnem kellett hogy tartsam a tervet, izzadtságszagú és fogcsikorgatós lett a dolog, de nem volt mit tenni, most ez ilyen gondoltam magamban, biztos fáradtabb vagyok vagy tudja a fene, de feladat van, nincs miért megállni, legalábbis azért biztos nem mert nehezebben megy a dolog. Mutatta ezt a pulzusom is, 150 alatt egyszer sem volt, sőt a 160-hoz közelebbi végében állt, mondom ez pedig egyáltalán nem jó, mert így el fogok savasodni hamarabb mint szeretném és lépni se fogok tudni egy idő után, lassítani nem nagyon tudtam, mert akkor meg oda a kitűzött cél, próbáltam odafigyelni, hogy „lazán” fussak de a lábszáram alsó részébe mintha a vérbe gipszet öntöttek volna, egyre merevebb lett, már a lépéseim és landolásaim se olyanok voltak mint szoktak lenni, pfú mondom, ez nagyon szar így.

Vittem MP3 lejátszót, hogy ha a végén unnám a dolgot, akkor majd felrakom, hát 15 km után felkerült, mert addigra már annyira idegesített az állapotom, hogy el kellett tereljem a figyelmem, mert a túlstresszelés fejben se fog segíteni, hogy végigmenjek. Zene jött, én mentem és bár a fizikális állapotom nem lett jobb, fejben kicsit el tudtam vonatkoztatni, csináltam amiért jöttem, de nehéz volt… 20 km-nél volt 4-5 perc előnyöm a szintidőhöz képest, mikor éreztem, hogy hiába a reggeli időben kelés és kétszeri produkálás a fajanszon, valaki megint kopogtat. Húztam a dolgot még pár körig, de rohadtul sajnáltam eldobni az előnyömből ennyi időt, de mivel sok rossz élményem van már ezzel kapcsolatban, nem húztam az utolsó pillanatig, elé mentem a bajnak, gondoltam hátha jót fog tenni a lábaimnak is egy kis pihi, ráadásul ülve, annak a derekam kimondottan örült, mert az is kezdett beállni, nyilallni, amire nem is tudom mikor volt utoljára példa, rászántam az időt, mondom akkor új fejezet, ha jobban leszek, akkor úgyse lesz gond tartani a szintidőt sőt, picit újból előremenekülni a végén bekövetkező lassulás előtt. 3 perc alatt végeztem is, a derekam köszönte ez nagyon jól esett neki, de a lábaimnak semmit sem jelentett, a gipsz kezdett egyre inkább megkötni, hitvány volt az egész, 28-nál már egyértelmű volt számomra, hogy végig nem fogok tudni menni, gondoltam maratonig elmegyek legalább.

30 km-nél 2:58-at mutatott az óra, terven belül voltam, ennek örültem, megálltam felvenni a frissítést, sétálva magamba töltöttem és nekiindultam volna a futásnak, de a lábaim már nem engedték. A egyik visszafordító előtt volt a frissítőpont, a visszafordítóból ahogy kijöttem, egy lépést nem tudtam már futni, kanyarodtam is az asztalhoz, szegény Sanyi nem értette mi a franc van, azt hitte elfelejtett valamit a kezembe adni, de szóltam, hogy vége ennek a versenynek. Lépni sem tudok. Próbáltam nyújtani, de nem engedett a gipsz semerre, a bal külső talpél (lehet a bal kanyarok miatt) megduzzadt, lépésre fájt, a bal achilles még csak-csak, de az is csak ~60%-os volt, a jobb viszont csonttá szilárdult, minden egyes ellépéskor róla iszonyatosan feszült, sántítva is alig bírtam lépni, mentem és leadtam a jeladómat, jeleztem hogy vége. Kérdezte a szervező, hogy miért nem adok egy esélyt a masszírozásnak, hát mondom miért ne, mit lehet tudni, ennek már úgyis mindegy, fűtött(!!) masszázs sátor volt felállítva, levette a cipőm, a kompresszióst és próbálta masszírozni Erika, de ahogy erősebben ért hozzá majd leugrottam az ágyról. Bejött az egészségügyis, mondta hogy hagyjuk is, ha be van gyulladva, már pedig nagyon úgy tűnik, a krémek csak fűtik és a masszírozás se fog segíteni rajta, izomlazító szurit tud adni a seggembe, de mondom minek, nem múlik semmi ezen a versenyen, azért hogy még menjek 10-15 kört tök felesleges. Mondta, hogy látszik, hogy be van dagadva, nem akartam szólni, hogy ez mindig ekkora, ez a vádlim ugyanis 😀 Lekecmeregtem az ágyról és befejeztem a versenyt.

Próbáltam sétálgatni vele, de alig javult. Még ekkor 2,5 óra hátravolt a versenyből, Ildiék akik párosban indultak vezettek a kategóriájukban, nekik szurkoltunk, meg a többi ismerősnek és sétáltam fel-alá vele, hátha valamit engedne a szorításból. Érdekes volt, hogy lábujjhegyre tudtam állni vele, akkor nem fájt, most sem fáj, de nyújtó mozdulatnál azonnal összefostam magam. A combjaim rendben voltak, fel se vették ezt a 30 km-t, ezért is bánt kicsit ez a dolog, mert erőnlétileg jól voltam, de a kis jeleknek nem tulajdonítottam elég figyelmet. Mondták is, hogy ez nem itt lett ilyen, már így jöttem, hogy valamennyire gyulladt volt, ezt jelezhette a SPAR végén is a drágám, sőt az is lehet hogy valamennyire a Tisza tó óta itt volt velem és most csúcsosodott. Nagyobb baj (pl. szakadás) szerencsére nem lett belőle, dobogó se múlott rajta 😀 most így, számomra a versenyszezon végén tartok egy nagyobb pihenőt és kipihenem ezt a fránya sérülést, mielőtt nekivágok a jövő évi alapozásnak, mert erős alapok fognak kelleni jövőre 🙂

Itthon egy kis Flector kúra illetve a más célra vásárolt, de elsődlegesen erre való idegstimulátorral próbálom mihamarabbi jobb belátásra bírni ezt a részt, hogy ez milyen erről csináltam egy videót is, apró áramütésekkel stimulálja az izmot, idegeket, másodpercenkénti akár több 100 impulzussal, erre vannak különböző előre tárolt beállítások a gépen és hogy placebo vagy nem, nekem mindegy, de most hétfőre, már sokat javult a helyzet. A héten ellátogatok még a gyógytornászhoz újra aki masszírozott, mondjon ő is valamit és ha kell akkor ellépek dokihoz is vele.

Aki ismeri a sztorit a kísérletről a békacombbal és az elektromos kábelekről, na ez pont olyan, csak nagyobb a béka.

Futó kalandozások

A maratonon túl

Author Archives: Csicsó