Nem igazán tudom még most sem megfogalmazni a tegnap történteket. A hétvégének úgy mentem neki, hogy valamikor amikor lesz lehetőségem futok egy hosszabbat, semmi terv nem volt. Mivel most hétvégén volt a Balaton félmaraton ezért a táv adta magát, a kilométer gyűjtők közül sokan vannak ott, „virtuálisan” futok velük egyet. A család délután aludt egyet, na mondom, addig megcsinálom, de egy órakor még ebédeltem, borsóleves, fasírt, stb. és kettő körül indultam, gondoltam kényelmes tempóban nem lesz gond a kajával. Gyors öltözés, kence és társai majd a bemelegítés is olyan hányaveti lett, úgy voltam vele induljak mihamarabb. Direkt nem vittem kaját csak fél liter vizet, ha elfogy majd töltök.

A légzésre figyelve vágtam neki a távnak a megszokott útvonalon, mentem az elején ami jól esett mind a lábamnak mind a tüdőmnek. Meg is lepődtem, mikor a telefon bemondta hogy 5:58 az első kilométer. Szokásom elmérni az elejét mikor egyedül vagyok, utána mindig kompenzálok, de most tovább gyorsultam. Nem tudom miért, a légzésem rendben volt gondoltam megyek így amíg bírom. Folyamatosan jöttek a 6 perc alatti kilométerek, csodálkoztam magamon és nagyon, de nagyon örültem neki. Hat kilométernél már komolyra fordult a dolog a fejemben, mondom innen már az eddigi legjobb 10 kilométeremet megcsinálom ha törik ha szakad. Nem gyorsítottam, csak tartottam a tempót sikeresen. El is értem a mágikus 10km-hez és végre sikerült lemenni 56 perc alá, az új legjobbam: 55:16. A boldogsághormon gyáraim már akkor csúcsra voltak járatva, de ami utána volt arra egyszerűen nincs magyarázat.

Ekkor a kulacsom már csak félig volt, tehát sokkal kevesebbet ittam mint egyébként szoktam, de nem akartam megállni tölteni, úgy voltam vele beosztom, ennyi van, szokjad hülye gyerek 🙂 És mentem tovább tartva az eddigi tempót. És mentem tovább tartva az eddigi tempót. És mentem tovább tartva az eddigi tempót. És csak mentem, mentem, mentem. Nem mondom, 15 km környékén már kérdezték a lábaim, hogy teljesen biztos vagyok-e a dologban, mert még mindig 5:30-5:40 körüli kilométereket futottam, de az voltam. Itt már tudtam, ebből eddigi legjobb félmaraton lehet és már csak 6 km van hátra, gyerünk, nyomjuk, sose csináltál még ilyet és igen megpróbálhatod két óra alá bevinni. Két óra alá!!!

Ezelőtt a gondolatától is rosszul voltam, annyira távoli volt, hogy sose jutott eszembe, hogy ez legyen valaha is a célom. Tisztában voltam a súlyommal a sebességemmel, tudtam nem az én világom még és különben is, a távok jobban motiváltak mint a sebesség, de most tényleg nem tudom mi volt, reálisnak tűnt valahogy  az egész. Szépen teltek a kilométerek, lassan visszaértem a városba és elhangzott, hogy 19 kilométer, 1 óra 45 körül. Mondom magamban atyaúristen, két szaros kilométerem és száz méterem van hátra amire van 15 percem! 15 perc, ha innentől 7 perceseket megyek, akkor is megvan, de ki akar 7 perceseket menni, mikor még mindig 5:30 körül futok. Megittam a maradék, két korty vizemet és csináltam tovább a dolgom. Állítom pszichésen ez a két kilométer telt a leglassabban, alig vártam, hogy vége legyen, de nem azért, mert elfáradtam vagy kikészültem, csak már nagyon kíváncsi voltam az időmre. Mivel ez a fos endomondo az ingyenes verzióban nem mutatja a távot, csak bemondja és elég zajos volt a környezet így nem tudtam hol tartok, idő alapján már úgy számoltam, hogy megvan így megállítottam, de akkor kiderült, hogy még 130 méter volt hátra 🙂 Nem kapcsoltam vissza, hozzáírtam 40 másodpercet az időmhöz és javítottam a távot ami alapján kijött, hogy 1:57:39 az új legjobb félmaratonom. Felfoghatatlan érzés volt, nem lehet megfogalmazni amit akkor éreztem, de tényleg. Valahol mélyen mindenki álmodik elérhetetlennek tűnő célokról, olyanokról, amiket meg se próbál teljesíteni, mert még nem jött el az ideje, kell még hozzá dolgozni és akkor egyszer csak teljesen váratlanul sikerül. Mert sikerült és nem is akárhogy, nem 1:59:59 lett, hanem 1:57, de ami a legfontosabb, hogy végig rendben volt a légzésem, a lábaim elfáradtak, ami érthető, de semmi görcs vagy fájdalom nem volt, kényelmesen hazasétáltam rajtuk, a pulzusom is hamar visszaállt a normális szintre.

Valahogy úgy érzem ezt most jó ideig nem fogom tudni megcsinálni, valahogy annyira különlegesnek hat az egész, egy egyszeri alkalom volt, ajándék az év végére a tüdőmtől és a lábaimtól az agyamnak.

Kis csoportunk megtartotta első közös edzését Kisházi László vezetésével. Első körben felmérő jellegű futás volt, 6 kör a pályán, egyre fokozódó futással. Hát az utolsó kör nem tudom milyen tempó volt, mert semmi se volt nálam végre, de 5:20 körülre saccolom. Mostantól minden héten csütörtök este hatkor nyomjuk közösen, ki mire készül az alapján, sose gondoltam volna hogy valaha várni fogom az edzést életem folyamán
Kapunk futótechnikai tanácsokat, olvasnivalókat a szellemi felkészüléshez és sok ú(l)travalót, nagyon várom mi sül ki belőle jövőre.
A végén még levezetésnek csak megcsináltam azt a 4 kört, így 10km lett mára, jöhet a vacsi…

Jóóóóóó reggelt 😀 Váááá micsoda nap ez eddig! Hát ki a f*sz gondolta még szombaton azután az elkeserítő semmire se való futás után, hogy ma lemegyek a szokásos kocogós kilométer gyűjtögetésemre és futok egy egyéni legjobbat 10 km-en 😀 😀 (lehet az a szombati így többet ért bárminél). Azt sajnálom, hogy a harmadik kört eldumáltam, de mentségemre szóljon, hogy akkor még nagyon meg se fordult a fejemben a personal best. Nem mondom, a végére már alakult a sípolás, de nem akartam meghalni mikor abbahagytam és hamar helyreállt a pulzusom. Combomra kicsapódott a só, kellemesen égnek de csak jelzés szinten, vádlim még minden pillanatban a következő összehúzódásra készül, ha most beleülnék a kádba tuti megtölteném adrenalin és endorfin mixtúrával. A picsa mindenit, de állat volt 😉
(Ennyit a lassú téli alapozásról mi?)
Új egyéni legjobb: 56:05 (ha nem dumálgatok 55-ös lenne)

Nem volt jó, de gondolhattam volna. Elég nehéz volt ez a hét és a munka volt ebből a kisebbik gond, egyszer tudtam menni futni, na majd a hétvégén, de jó lesz, grandiózus tervek meg miegymás. Ehhez képest fel kellett adjam, fáradt voltam, már 10km-nel éreztem nem biztos, hogy jó ötlet, 18km-re az otthontól már biztos voltam benne. Fájt a lábam végig mintha már 35km-en túllennék, fejben feladtam, hívtam is öcsém vigyen haza. Ez most ilyen volt, ilyen is kell, nem bánom, holnap alszok egész nap. Meg azért majd 24km így is gyűlt 🙂 Ezzel átléptem az 1300km-t idén 😉

Kis hét indító, reggeli, fázós, 8,5 km. A hétvégén elcsaltam a futást az az igazság, szombaton időhiány, vasárnap pedig körömpörkölt csülökkel többlet okozott némi zavart az erőben, így már jó volt ma reggel menni. Az endo megint csendben volt én pedig mentem ahogy jól esett – egy darabig. 6 km-nél úgy volt, áhh, elég lesz ez, de valahogy kitoltam 8-ig. Mikor megálltam akkor láttam, hogy 6 perces ezreket mentem, így nem is csodálkoztam hogy nem akartam most többet 😀

Hát jó tökfejünk volt a mai Halloween-i bulifutáson… mert persze nem elég az a 4-5km röhögve, beszélgetve. El kell menni mind a három temetőhöz a város három sarkába, persze 6 perc körüli ezrekkel… nagyon elég volt, a végére fázott a combom, jól esett a zuhany itthon. 16 km gyűlt végül…

Még tegnap is az agyamban volt egész nap a szombati 6 órás. Mérges voltam. Már tegnap olyan mehetnékem volt futni, mint talán még soha, alig vártam a mai napot, most sikerült csak időt szakítani rá. A közel egy óra alatt sikerült magammal megtárgyalni a dolgot és arra jutottunk, hogy jobb az elkövetkezendő futásokra koncentrálni, mint energiát pazarolni egy megváltoztathatatlan dologra. Így lett meg ez a töprengős 8,25 km kicsivel több mint 51 perc alatt.

Idén mindenképpen szerettem volna még egyszer próbára tenni magam egy 6 órás futáson. Álom továbbra is az 50 km volt, a realitás valahol 45 km környékén. Mivel a novemberi OptiVita nagyon kérdéses volt, ezért úgy döntöttem, hogy a Bajait választom a kilométer gyűjtőkkel, végre személyesen is lehet találkozni a csoport tagokkal. Jó idő ígérkezett végig ezen hétvégén, reméltem, hogy most nem húzza semmi keresztbe a számításaim, meleggel nem lesz gond, azóta sok hosszút futottam nagyon kényelmesen, nem küzdve, alakulnak a frissítési szokásaim, összeírtam milyen tempót kell menjek ami nagyon kényelmesnek tűnt, így bizakodva vágtam neki fél hétkor az útnak, éreztem előtte a hetekben, most meglehet.

Odaérkezés után, regisztráció, átöltözés, pici melegítés. Közben az esemény keretein belül volt egy „maraton csoport”, akik ott fogják első maratonjukat futni, én is csatlakoztam korábban hozzájuk, de azt tudtam nem állok meg 42 km-nél. Természetesen már alig vártuk a rajtot, katasztrófálisak az előtte lévő percek 🙂 Végre nekilódultunk a 3,4 km-es körnek. Persze nagyon jó hangulatban teltek az első körök, ment a sztorizás, röhögés és persze ettől a tempó is odalett. A tervezett 6:40 helyett 6:15-öt mentünk az első 25-28 km-en. Beszéltük, hogy lassítani kellene, de olyan jól eső volt az egész, hogy úgy voltunk vele, majd lassulunk automatikusan. A 30. km-ben viszont olyan dolog jött elő amire nem számítottam.

A gyomrom. Nem szokott baja lenni, bírja a gélt, izo-t, minden földi jót, de most iszonyatosan elkezdett görcsölni. 30 km-nél megint jött volna a frissítés, evés, magnézium, só. Megálltam és éreztem, hogy hányingerem van. Kicsit sétáltam fel-alá, hogy lenyugodjak, éreztem itt most nem fog menni a frissítés, egy kólával a kezemben meg némi szőlőcukorral elkezdtem a következő kört sétálva, azt tudtam hogy a kóla jó rá, szőlőcukrot meg bírtam nagyjából, legalább valamit egyek. Reméltem a kör végén tudok majd frissíteni. Sajnos a kóla és a szőlőcukor nem sokáig tartott, nagyon lassú tempóban tudtam csak osonni, mert még csak kocogásnak se nevezném, vártam a kör végét, amik ilyenkor egyre hosszabbnak tűntek.

34 km-nél értem újra a frissítő pontra és továbbra se voltam jól. Érdeklődtem, hogy mennyi az idő, kerek 2 óra volt még hátra és az álomhoz 16 km. „Gyors” fejszámolással kijött, hogy fél órás 4 km-eket kell menjek, ami 7:15-ös átlagnak felel meg, gondoltam az már álmomban is megy, ez felspanolt picit és lelkesen nekivágtam a következő körnek, megint a kóla és szőlőcukor kombóval. Mivel ugye a rendes frissítés elmaradt 30-nál, egyre rosszabbodott a helyzet, a gyomromnak sem akart semmi jól esni, próbáltam sós mogyorót, de amint szétrágtam feltapadt mindenhova mert nyálam sem volt, ettől még idegesebb lettem, a szervezetem ürült folyamatosan, talpam fájt, vádlijaim görcs előtti állapotban mint két féltégla keményedtek folyamatosan, combom is jelezte valami só vagy szénhidrát jól esne… egy magnéziumot valahogy leerőszakoltam, hogy a görcsöt elkerüljem és mentem újabb és újabb körökre, sétálva, megállva, osonva. Természetesen ez már azt jelentette, hogy csak álom a 7:15-ös átlag és szó sincs már itt 50 km-ről, a célba érés tét, a 6 óra végig „mozgása”. Megint.

Tudtam, hogy meglesz életem leghosszabb teljesített távja, de megint majd meghalva, fájdalmasan. Nem így akartam ezt az egészet, annyira bíztam benne, hogy más lesz, de a biológia közbeszólt és fejet kellett hajtanom. 15 kör kellett volna, de már biztos volt, hogy nem fogom tudni elkezdeni a 15.-et, mert nem pont 6 óra után kell megállni, hanem a megkezdett kört még be lehet fejezni. A 13. körrel mikor végeztem még 35 perc volt egy újabb 3,4 km-re, de akkor már alig vártam, hogy vége legyen. Becsületből nekivágtam, nem is akartam hamar beérni, mert teljesen elfogytam, tudtam hogy a 15.-et nem tudnám befejezni, legyünk túl rajta és valahogy térjünk észhez, mert még haza is kellett vezetni. A cél előtt 2-300m-el megmakacsoltam magam, úgy voltam vele, lesz ami lesz, nem lesz sétálós célba érés, futva kezdtem, futva fejezem be. Elnézést kértem magamban a lábaimtól és elkezdtem futni a cél felé, fogalmam sincs milyen tempóval, de úgy néztem ki mint aki fut, legalábbis én úgy éreztem magam belül. A célban taps fogadott, amit nagyon köszönök, de nem volt ez diadalmenet.

Kb. 48 km-t sikerült teljesíteni a 6 óra alatt. Szaros 2 km-el maradtam el az álmomtól. Két nyavalyás kilométer. Legyen 5 vagy 8, akkor talán könnyebben fogadnám el, hogy ennek nem volt most itt az ideje. De ez kicsit bosszant. Főleg úgy, hogy, most másnap minden különösebb probléma nélkül járok, ülök, gugolok, izomláz csak jelzés értékű, semmi komoly. Magyarán a lábaim elegek ehhez, a francos gyomrom húzta keresztül a számításaim, de éppen csak annyira, hogy pont ne sikerüljön 🙂 Tudom még sok a lehetőség, akár idén is, de a fenébe bele akkor is. Direkt nem tegnap este írtam le a gondolataim, aludtam rá egyet, hátha megszépíti a pihenés, de sajnos nem sok változott. Nem élem meg kudarcként, hiszen 48 km-re jutottam, messzebb mint eddig bármikor és jó jel, hogy különösebb probléma nincs a lábaimmal, nem lett vízhólyag, vérhólyag, este se görcs se semmi, csak nehéz elvonatkoztatnom erről a két piciny kilométerről. Lehet ettől páran hülyének néztek, de akkor is így van 🙂 Nyomom tovább a felkészülést, egyszer úgyis meglesz a mágikus 50.

Úgy alakult a múlt hétvége, hogy a családon végigsöpört valami vírus, amibe sajnos én is beleestem, pedig nem szokásom betegnek lenni, de most olyan gyomorgörcsöm lett, hogy magzatpózban fekve töltöttem a szombatot. Így a hosszabb futás elmaradt és úgy voltam vele míg minden olyan állagú lesz amilyennek lennie kell addig pihi, vitamin stb. Ma már lemerészkedtem egy 5 km-re, nagyon hiányzott már a mozgás, a lábaimban is éreztem, hogy mennének, sikerült is 6 percen belüli ezreket menni, nagyon jól esett és alig várom a szombati 6 órást.

Összeszedtem minden erőmet és próbáltam lassabban futni mint szoktam. Hát ez se annyira egyszerű mint elsőre hangzik, de SIKERÜLT! 😀
Épp picivel 7 percen belül, majdnem amolyan gyorsgyaloglós, picsarázós futás féle 5.15 km 35 perc alatt.