Pfú most fogalmam sincs hogy kezdjek bele, csak úgy mondjam el milyen volt összességében vagy elejétől meséljem a versenyt? Nem tudom, de ez a kép szerintem elmondja a lényeget:

Ilyenné tesz ez a verseny (is). Összegyűr, kifakít, aztán rajtad (és a kísérődön) áll, hogy kisimulsz-e és lesz-e újra színed. Ezt persze biztos ami biztos többször is eljátszhatja. Ha mindből kijössz, akkor befejezheted.

Nekem most nem sikerült. Úgy nem sikerült, hogy egy nagyon jó versenyt mondhatok magaménak és egy cseppet sem vagyok csalódott, pont olyan mint amilyennek elképzeltem és megelőzve a kérdést: jövőre még nem próbálom újra. Egy nagyon jól sikerült tavalyi év és egy szerintem frankó felkészülés után nekimentem, kipróbáltam magam, megnéztem közelről, megtapasztaltam, megszagoltam, megkóstoltam tudom innentől mi vár rám és tudom merre tovább. Persze az is előadhatja magát, hogy nem fogom újra megpróbálni, de nem lesz tüske bennem emiatt. De hát ez volt az álmod, most akkor hogy van ez? Úgy hogy benne lenni egész más mint elképzelni. 14 órát töltöttem a pályán és még 18-at kellett volna, benne egy komplett éjszakával hajnallal. Ez nem csak úgy tűnik keménynek, hogy fáradtan belegondol az ember a végén, hanem azután is mikor már aludt egyet. És egész más így belegondolni (legalábbis nekem) mint tapasztalat nélkül. Aki egy 200+ km-es versenyen célbaér kétségtelenül a legmakacsabbak és legkeményebbek közül való. Nem hős. Nekem a hős mást jelent és nem is szeretem, hogy az egyénieket hősözik. Ezek az emberek felkészülve vállalnak önként egy megmérettetést, nekem ez nem hősiesség. Ez kőkemény munka előtte és közben, de csak így lehet hozzáedződni. Sok próbálkozással, ilyen-olyan versenyen, tapasztalat gyűjtéssel, szívással, tanulással. Aki ezt élvezi, az egyszer képes lesz megcsinálni.

Köszönöm mindazoknak akik segítenek ebben a dologban, hogy egyszer odaérhessek ha úgy döntök, hogy megpróbálom újra. A mostanihoz nagyon sokat hozzátett mint mindig a család, nem csak a verseny ideje alatt, hanem az felkészülésnél is. Köszönöm Szölllősi Renátónak az edzőmnek az edzésterveket, változatos, minőségi munka amit összeírt hétről hétre, nem lehet kimondani, hogy erőnlétileg felkészültem a kihívásra, de egy pici izomláztól eltekintve nincs baja a combomnak és vádlimnak. Nem utolsó sorban pedig a kísérőimnek!

Akkor ugorjunk az elejére, de csak főbb pontokba szedve a dolgot, könyvet nem akarok írni róla 🙂 Megérkezve a versenyközpontba elképesztő hangulat fogadott minket, sok száz, ezer ember, zene, kiállítás, standok, Balaton, napsütés. Nekem kicsit nehézkesnek tűnt a rajtcsomag felvétel, nem értettem miért nem volt a szatyorba összekészítve a póló, a chip, meg a többi cucc, vagy 20 percet álltam sorba és nem sokan voltak előttem a levegő nélküli sátorban, álló helyemben folyt rólam a víz, ekkor még nem gondoltam hogy majd visszasírom, mert legalább nem süt rám a nap 😀 No de meglett minden, robogtunk a szállásra, mihamarabb vacsora, megbeszélés a kísérőkkel mit hogyan csináljunk másnap és fürdés alvás. Sofőrnek Torta komám jött, gyakorlott sofőr és a BSZM-en már megkerültük egyszer a tavat, szóval kabalának is vittem:) Szakmai oldalról Kisházi László tartott velem, aki már csinálta ezt a versenyt és több a tapasztalata mint nekem. Hasznos is volt minden szempontból.

Reggel 4:30-kor kelés, várakozás a kakára, közben reggeli, öltözés – ide más póló szóba sem jöhetett mint a „CSAK A HÜLYÉK FUTNAK” feliratos, nagy sikert arattam a fotósok körében – bevált cuccok voltak rajtam, amik a Tisza tavon is jónak bizonyultak, rajtuk nem is múlt. Időben elindultunk a rajthoz, elbúcsúztattam a futócsoportunk csapatát akik fél hétkor rajtoltak, mi pedig hétkor vágtunk neki a dolognak. Jött a rajtban is a hősözés, már nagyon mehetnékem volt, egyrészt alig futottam a pihenés miatt, a verseny miatt több volt a stressz is amit nem tudtam mozgással levezetni, dördüljön el a pisztoly és veselkejünk neki de mán 😀

Végre elindultunk egy kis kunkor után még a versenyközpont területén jött egy emelkedő. Nekem szinte függőleges volt 😀 Azt beszéltük előtte, hogy emelkedőn csak séta, felesleges az erőlködés. Na de mondom hogy néz az ki, hogy a hősök sétálnak az első 1 km-en máris… 😀 Egyrészt nem bírtam volna felfutni így muszáj volt sétálni, de szerencsére már hamarabb elkezdték előttem így a szurkolók tapsvihara közepette sétáltak a hősök 😀

Tempó tervem volt a versenyre, tervezett szintidőkkel, annyit kértem Lacitól (ő figyelte ezeket), hogy amikor találkozunk csak annyit mondjon jó vagyok-e ahhoz képest vagy sem. Pulzusmérőt fel sem vettem, a várható meleg miatt úgyis ugrott volna az egész, annyit beszéltünk menjek érzésre, de ne fussam el. 6:15-6:30 körüli kilométerek voltak felírva, picit alatta kezdtem, 6:00 körüliekkel, de olyan jól éreztem magam, hogy nem akartam lassítani magam, élveztem a dolgot, na meg Sárváron már volt gond a kényszerített lassú tempóból, úgyhogy mentem a mezőny közepén, egyszer-egyszer beszélgetve aztán csak magamban, gyönyörködve az elképesztő látványt nyújtó Balatonban, a vitorlásokban, a kikötőkben… Figyeltem a melegre, éreztem hogy nyom rendesen, minden ponton ahol találkoztam a kísérőkkel Laci elémjött a megbeszélt frissítővel, sótablettával és míg elsétáltam a frissítő asztalig addig ezeket bevettem majd jöhetett a sok víz, kis kóla, sajt-sós paradicsom-vörösáfonya-sárgabarack befőtt, hogy valami szilárd is legyen. Mikor nagyon meleg lett (jött volna egy vihar, ami tolta maga előtt a párás meleg levegőt, de nem szakadt le az ég hogy lehűljön a levegő, brutál nyomott meleg lett úrrá a tájon) kértem a karvédőt, kértem a jeget a ponton amit betettem alkarhoz az erekre hogy hűtsék a vért és így a többi testrészt is, locsoltam magam, naptej (ami 5 másodpercig volt fent :)), mindig megittam és megettem a cuccokat, gyomorkomfort rendben volt, tartottam a tempót, jól éreztem magam és nagyon élveztem a dolgot. Nem féltem attól hogy túl gyors, Laci mondta is hogy jobb vagyok a tervnél, nem sokkal, még belefér. 40 km körül 1.5 óra előnyöm volt a szintidőhöz képest, ez nagyon felspanolt, jól esett, ezért jöttem hogy így csináljam. Vittünk kézi SMR hengert, nagyon jó volt, 30-nál volt először, aztán 20 km-enként elővettük.  50 km tájáig nagyon a domborzat sem viselt meg, ami futható lejtő volt az ment, emelkedőn séta, de kezdtek jönni a durvább cuccok. Jó nevethetsz ha hegyvidéken élsz, nekem alföldi gyereknek pl. a vászolyi kaptató maga volt a Mount Everest. A gond ott kezdőtött, hogy az emelkedőn oké a séta, de a lejtőn való kocogást nem tudtam nekiengedni a gravitáció segítségével, mert túlságosan felgyorsultam volna, fékeznem kellett, de ezt a jobb térdem nem nagyon szerette és nagyon le kellett olyankor is lassítanom, a talpam pedig csapkodtam eközben, nem finoman landoltam, részben ennek tulajdonítom a későbbi fájdalmak egy részét. Persze a forró aszfalton a cipő is felemelegszik, amit átad a talpnak, ez se segít nagyon. A tempó miatt nem bánkódtam, viszont amiatt igen, hogy enyhe gyomor problém ütötte fel a fejét, nem kívántam a cuccokat, kedvtelenné váltam és olyan pfle… lett az egész. Szóltam Lacinak hogy nem kóser valami, de még ment a Sponser, a só, a magnézium, de 70 km környékén jeleztem: most kell az árnyékba a polifoam, le kell feküdjek, találjunk ki valamit, mert így nincs értelme továbbcsinálni. Kifaggatott mi van és mondta hogy valószínű megemelkedett a testhő a meleg miatt: lázas vagyok. Feküdjek le, tarkómra jégakku, mellkasra jégakku, megpróbálnak lehűteni meg kapjak be egy Algopyrint. Míg fekszek addig hatni fog és rendbejövök, utána újra fogok tudni futni. 15-20 perc ráment erre, de inkább mint feladni.

Láss csodát igaza lett Lacinak, felkeltem és elkísért a következő 4 km-es szakaszon, kis séta míg bemozogtak a lábaim majd kocogásra váltottunk és tök jó volt. emelkedőn séta, lejtőn pici kocogás, de a konstans talpfájás erősödött és az is gond volt, hogy a vazelin az alsó dörzsölődő tájakon nem maradt meg, az izzadtság lemosta és maradt a gatyában a sós víz, a sónak meg nem szokása ledörzsölni amúgy sem semmit, szóval Dante pokla készülődött odalent. Persze minden találkozónál kentem újra, de meleg hatására egyre cseppfolyósabb a vazelin, a jégakkuk már kimerültek, folyt le rólam pontról pontra a cucc, de a kocogás meg dörzsölt tovább. Viszont menni kell, amíg tűrhető addig próbálkozzunk és agyaljunk. Így aztán kétoldali támadás (talp és segg) közepette folytattam utam. Még volt egy óra előnyöm, azt mondta Laci ha tudok a szintidő tartásával haladni (8:40 körüli ezrek) és eljutok így 1 óra előnnyel Keszthelyig, akkor lehet esély. Ők mellettem vannak, az lesz amit mondok. Mondom jó, hát nyilván próbáljuk meg, de közben egy frissítőnél nem találtuk Tortát, Lacinál nem volt telefon, ő kereste, én ettem ittam amit tudtam, se Sponser, se vazelin, húha hol lehet? Laci előreküldött hogy max. majd utánamfut de induljak neki a következő 4 km-es szakasznak, hátha annál lesz. Mentem szépen lassan, néztem nem-e jönnek már utánam kocsival és kenhetek megint, de nem jöttek… Laci csapódott be egyszercsak mellém lihegve, hogy sehol a kocsi, menjünk hátha a következőn lesz… ez nem dobott fel túlságosan, de nem volt mit tenni, végül ott találtuk és mint kiderült valami gond volt a doksival, a szakaszokkal, GPS-el, mindegy, lényeg hogy lebasztam Tortát hogy ne csináljon ilyet, mire elmondta hogy ő arra nem jöhetett amerre mi mentünk és hogy nézd meg a papírt stb. Ekkor bocsánatot kértem tőle, de már annyira égett alul meg a talpfájás is kezdett felemészteni hogy nehéz volt józanul gondolkodni… hengerezés meg fekvés jött megint, már kértem Lacit hogy emelje fel a lábam picit hogy a vér kifolyhasson picit, megnézte a combom, vádlim, tök rendben voltak, de ezt éreztem is, lazák voltak, nem voltak beállva, a bokám volt merev picit, de nem volt vészes. Segített a talpamon a pihentetés, de nem sokáig, 4-500 méter után ugyanúgy égett, alig tudtam haladni. A seggem miatt elkezdtem cowboy-szerűen mozogni, kicsit nagyobb terpeszben, de ez előhozta a térdfájásom a síkon is, érződött, ezt el kell engedni, semmi értelme így. Még ha meg is maradna valami krém (Sudocrem, vazelin, egyik sem vált be, csurom víz voltam azonnal), a talpam nem enged tovább.

Elértem 90 km-ig, ekkor újabb fekvés, lábemelés, pihentetés, még 50 perc mindig volt a szintidőből, de megbeszéltük, 2×5 km van százig, addig elmegyek és kiszállok. Laci kérdezte eljöjjön-e velem, mondom nem kell, találkozzunk 5 km múlva és majd onnantól. Ez hiba volt. Ekkor már annyira fájt a talpam, hogy lépni alig tudtam és a stagnáló fájdalomtól megjött a hányinger is.

5 km-t 1 óra 27 perc alatt tettem meg.

Már megállítottam bringásokat, hogy kiabálják Laci nevét a váltópontnál, hogy üzeni a futója: jöjjön elé. De nem jött (mint kiderült nem eléggé jött, azt hitte már elkerült szóval visszament). Sokan jöttek el mellettem, csapatok, kísérők. Mindenki megkérdezte tudnak-e segíteni, futó akart felajánlani frissítőt, bringás kísérő hogy üljek fel a csomagtartóra és elvisz, de mondtam hogy pont ülni nem tudok. Pár embertől kértem vizet, ki voltam picit száradva, gondoltam hátha jobban leszek, legalább az émelygés múljon, de nem múlt. Egy korlát mellett mentem, már kapaszkodtam bele, hogy ne szédüljek, 200 méterenként megálltam emelgetni a lábam, hogy a talpam pihenhessen, de semmi sem segített. El kellett jutni a váltópontig. Rohadt nyomasztó volt, rám is esteledett, egyedül a seggem világíthatott hátrafelé, mert addigra már lángolt a gatyám is.

A pontra beérve szóltak, hogy a váltó fent van a domb tetején. Annyira szarul voltam, hogy a bőghetnék sem jött rám ettől a hírtől. Lejött Laci, ő még kérdezte mit csináljunk, pihenjek és majd kiderül, de mondtam hogy nagyon kész vagyok, hozza a polifoamot, leadom a chipet és hagy feküdjek, mindegy mire csak le a talpamról és ne kelljen dörzsölni a seggem. A pont személyzete észlelte a bajom azonnal, vittek is a masszázs ágyra, ne a földre feküdjek. Ahogy felvánszorogtam, azonnal elmúlt az émelygésem. Jött Laci, kértem a takarót mert remegtem a fáradtságtól, de nem segített, kértem kis vizet, kólát meg időt hogy jobban legyek. A személyzet mondta hogy ameddig csak akarok maradhatok. Persze jó lett volna az egész napos vizes cucctól megszabadulni, de hallani se akartam róla hogy megmozduljak. Eltelt kis idő, 15-20 perc, Tortát feljebb engedték a parkolóból tekintettel az állapotomra én pedig leszálltam, hogy akkor sétáljunk a kocsiig. Ahogy ráálltam a talpamra, azonnali émelygés, mondom most fekszek vissza, de szóltak, hogy attól nem lesz jobb később se, akkor viszont utat és a közeli bokrot elláttam szájon át pétisóval. Utálom, de jobb lett utána legalább a gyomrom. Kocsiig elbotorkáltam és irány a szállás. 96 km-t kellett visszavezetni, ugyanis ennyit sikerült teljesíteni az idei UltraBalatonból. Fürdeni aznap esélyem sem volt, inkább feküdtem hason, fent a talpam, nedves törlőkendővel áttöröltem magam és újrakentem az immáron szárazra égett testtájékokat. Tudtam enni, inni, eltekintve a két sérüléstől jól voltam.

Egyáltalán nem élem meg kudarcként a dolgot. Megvalósult az álmom, ott lehettem álmaim versenyén, az UltraBalatonon és jól éreztem magam ott, úgy gondolom kiadtam ami bennem volt, míg engedte a szervezetem. Ugyanakkor szertefoszlott az álmom, mert nem sikerült befejezni, de látva belőlről ezt, időt kell hagyni ennek és megvárni míg újra megérik a vágy ezen tapasztalatok alapján. Addig is rengeteg mindenen van dolgozni: ki kell próbálni további krémeket, speckó cuccokat is, ha erre nem lesz megoldás kár belevágni. Meg kell nézni hogy tényleg jó-e ez a cipő ehhez a technikához ahogy én futok. Tudom áradoztam róla a Facebookon, nem is fogom kidobni, lehet a technikámon kell picit változtatni hogy ne trappoljak annyira, vagy esetleg másik puhább kivitelt választani, majd kiderül, ki kell próbálni ezt azt, de nem lehetetlen megoldani. A frissítésem szenzációsan működött, a sok só, a Sponser sportital, magnézium mind jól vizsgázott, jó volt az a pár falat az asztalokról, ebben ügyesek voltunk nah, ezt is el kell ismerni 🙂

Addig amíg a két gondra kerítek megoldás addig is zajlik tovább a futkorászás, szeretnék 12 órán és 100 km-en stabilabb lenni, tapasztalatot szerezni, még többet. Ezáltal javulni fog az állóképességem és nagyobb eséllyel állhatok majd egyszer oda újra. Vagy nem, de ezt majd az idő eldönti én a mostani eredményemmel is elégedett vagyok, ahogy írtam, mentem amíg tudtam és ahogy tudtam és tudtam abbahagyni is. Nem a magyarázkodás része ez, de (még nem néztem meg pontosan) kb. 75 futó fejezte be a versenyt a 214 egyéni induló közül. Nagy nevek is estek ki a mezőnyből, az időjárás megnehezítette a dolgot, nem mintha amúgy olyan egyszerű lenne. De erre nem lehet fogni, mindnekinek ilyen idő volt és 75-en csak befejezték, ezúton is gratulálok mindannyiuknak!

Remélem átjött a lényege annak amit ott tapasztaltam és amit most érzek a verseny után, mert lehet kusza, hogy nem sikerült és még örülök is neki 😀 De ha nem tiszta, akkor jöhetnek a kommentek 😉

Azaz ahhoz hogy a pokolra juss, először meg kell járnod a poklot.

Szombaton volt életem második 12 órás futása, ahová a megelőző felmérő futások alapján reményekkel telve érkeztem, de sajnos nem sikerült az elvárásaimnak megfelelően, olyannyira, hogy úgy volt nem is írok semmit róla és nem is azért, mert nem sikerült elérni a kitűzött távolsági célt (más célt azért igen), hanem mert annyira kimerültem, hogy totál baromságként értékeltem magamban aznap az egészet és az az igazság, hogy még most sem tudom 100%-osan azt mondani, fúú meg váá és milyen kemény volt és tyű de jó volt megcsinálni, de azért így hogy tudtam aludni is egy rendeset meg végre fürdeni is képes voltam kicsit formálódott bennem a dolog és végül csak a beszámoló mellett döntöttem, ráadásul mindjárt kettőt is kaptok belőle egymás után!

1. Azoknak akik sportolnak vagy döntöttek már egyszer is a nehezebb út mellett

Mostanság kicsit más miatt is vágyok nagyon hosszú futásokra eljárni, mint teljesíteni a távot vagy a megadott időt, a kimerültség, a gödrök és az azokból való (esetleges) kilábalás olyan állapotba hozza az embert mentálisan, amit meg sem próbálok leírni, mert nálam sokkal ügyesebb emberek ezt megtették már, kedvencem a témában Simonyi Balázs Spartathlon beszámolója idénről, ennek az elején minden le van írva minden amiért megéri a végletekig hajszolni magad, ajánlom mindenki figyelmébe: http://nemaze.blog.hu/2016/10/26/spartathlon2016. Itt szeretnék gyorsan visszautalni a bevezetőmben leírt más célra amit sikerült elérni – ez volt az, hogy újból megélhettem egy gödör utáni mámoros magamban beszélős, zenére hangolódós állapotot, ami szerintem ahhoz lehet hasonló mintha drogozna az ember, úgyhogy totálisan megértem őket. A gödör viszont nagyon hamar jött amit ott akkor alig akartam megérteni, pedig elég nyilvánvaló volt, csak már későn esett le. Nem úgy az eső, mert az meg korán…

Az időjárás mintha csak velünk akart volna kicseszni. Négyen mentünk Vásárhelyről a versenyre Hajdúszoboszlóra és út közben arról beszélgettünk még pénteken, hogy csak nem lesz már olyan balszerencsénk, hogy előtte való nap 10 fok napsütés, utána való nap 10 fok, napsütés és szeles a verseny napján meg egész nap eső, ráadásul nem is kevés. Végül nem jött be a tippünk, kicseszett velünk rendesen.
A pálya ismét a strand területén volt kialakítva – szerintem azon kevés emberek közé tartozom akik az ország leghíresebb fürdőkomplexumába még csak futottak, de úszni még egyszer sem voltak, bár idén legalább csurom vizes lettem – nem volt unalmas, idéntől már mindenhol díszburkolat volt így sötétben is biztonságban lehetett botorkálni, a kör mérés elektronikus és kézi, sajnos mindkettő elromlott ahogy hallottam, a köríró lapoknál is voltak eltérések, ami elég bosszantó, főleg hogy volt akinek a dobogója lett felemás, mert mást hirdettek ki harmadiknak, utána mégsem, szóval kavarodás volt belőle – ez is a az eső miatt.
Reggel hétkor volt a rajt, én ötkor felkeltem, hogy még a Narnia-i ügyekre is legyen időm, az se kevés idő mire azt a rengeteg hacukát magamra veszem, mikor mit kell leragasztani, bekenni, volt rajtam dupla zokni, mert bíztam abban hogy nem lesz sok eső, így szandálban rajtoltam (de azért a verseny Crocs papucs ott lapult a táskában), a dupla hosszú nadrág alatt még a szokásos tapadós rövidgatya, felül is tapadós aláöltöző + pulcsi, sál, sapka, kesztyű, ha esne nagyon a táskában ott a vízhatlan esőkabát. Negyed hétkor találkoztam a többiekkel és felvettük a rajtszámot, kipakoltuk az egyéni frissítőket, ami nálam csak sóból, magnéziumból és aminosavból állt, a többit vettem a közös asztalról. Már a rajt is elég kaotikus volt, volt aki még a cipőjét igazgatta, mikor egyszer csak felkiáltottak hogy 3,2,1 és hajrá… Ebben a pillanatban kezdett el szemerkélni az eső is, nem hazudok, pontban 7:00-kor amikor elindultunk. Az elején még minden rendben volt, „pörögtek a körök”, kinél gyorsabban kinél lassabban (ez voltam én), de a tervezett időmön belül voltam sokáig, csináltam a frissítéseket ahogy terveztem és vártam hogy olyan 15-20 km környékén kezdjen jól esni a futás, addigra minden bemelegszik és megerőltetés nélkül tudok haladni, ahogy az két hete Szegeden is sikerült a hatóráson. Azonban nem akart jönni az érzés, sőt, 23-26 km környékén határozottan fáradtnak éreztem magam és ötletem nem volt mi a frászt kezdjek magammal, a tempóm még jó volt, de egyre cudarabbul voltam, közben az eső is jobban rázendített, a pályán egyre több helyen állt a víz, a dupla zokni már nem tudott megszáradni (5 fokos szélben nehezebb is), mert jött az újabb fröccs, így kimentem a kabátért meg átvettem a papucsomat (aminek az orrán a lukakat a francért nem ragasztottam le, hiszen azért vittem, hogy ha sok víz lesz, de az meg a lukakon befolyik, ha előrelátóbb lettem volna nekem lett volna a legalkalmasabb lábbelim a pályán, ugyanis még a vízálló cipőt viselők is tocsogtak a zoknijukban) és visszamentem csinálni a dolgomat. Aztán 35-36 km környékén puff egy gödör. Jó mély volt szerencsére, így annyira magam alá kerültem, hogy ott nagyon kevés választott el attól hogy feladjam a versenyt. Megálltam a táskámnál és semmi értelmét nem láttam folytatni a dolgot, akkor még legalább 7,5 órányi kocogás (és vacogás) várt rám, még a fele sem telt el a versenynek, nem hogy valami fényt az alagút végén még az alagutat sem láttam, hogy tudnék kikecmeregni ebből. Most először Maca is elkísért, de nem kértem hogy segítsen a versenyen, ő a szállón maradt a gyerekek nélkül pihenni, eszembe jutott, hogy még odaérnék ebédre a hotelbe, lefürdenék jó meleg vízbe és délután még tudnánk pihenni, nem kellene itt végig bénáznom ezt a rengeteg időt, mert a távra vonatkozó célom (100 km) elengedtem már régen, aztán ha úgysem lesz meg mirefel legyek itt…

Hogy mi miatt döntöttem aztán mégis csak a folytatás mellett, azt nem tudom megmondani, mert nem emlékszem rá, de tényleg, szóval aki eddig elolvasta nem fog kapni tuti tippet ilyen helyzetekre, fogtam magam átsétáltam a frissítőkhöz, ettem egy jót a sütikből, almából (az nagyon jól esett), ittam egy csomót, feltettem egy 5,5 órás zenei tamtam mixet és lesz ami lesz alapon nekiláttam kocogni. Lassan tudtam csak menni, úgy voltam vele ha már a célt nem érem el, legalább „kényelmesen” haladjak, addig se fázom annyira, na meg az idő is jobban telik, aztán amennyi összegyűlik összegyűlik, a maradékot meg szétosztom azok közt akik kérik 😀 Ezután jött el az a pont érdekes módon, amikor elkezdtem magam nagyon jól érezni, mint a szalonspicc, amikor mindenkit szeretsz és tök jó kedved van, a zenéből az ismerős részeket hangosan dúdoltam, énekeltem azt a kevés szöveget amit belecsempésztek és folyamatosan tudtam kocogni, nem kellett belesétálnom, sajnos a körszámláló elromlott így a 3 körönkénti feladataimat (frissítések – mikor mi) már nem tudtam rendesen csinálni szóval abból egy ad-hoc megoldás született, itt jött volna jól ha valaki folyamatosan figyeli a köreim (persze ha a megborulás nincs) és szól mikor mit kell egyek-igyak-bevegyek, de senkivel sem akartam kicseszni, hogy 12 órát álljon és írja a köreim, pláne hogy az idő sem volt optimális. Szóval nagyon jól éreztem magam, Maca is megjelent nem sokkal ebéd után a pályán, talán egy óra körül, kérdezte hogy vagyok meg ilyenek, de sokat nem akartam beszélgetni se, mert jobb volt haladni annyira hideg volt. Addigra már mindenem csurom víz volt és az egyre nagyobb tócsákat se sikerült mindig elkerülni, amikor az egyik lábbal beleléptem, a másik, előre lendülő lábbal pedig teliberúgtam a felfröccsenő vizet, az az érzés megfizethetetlen és ekkor még mindig nem voltunk féltávnál sem… a köreimmel sem voltam tisztába, a hátralévő időről is kérdezgetni kellett mindig valakit és ahogy jött a jókedv úgy ment is szépen lassan és újra kezdett tele lenni a tököm az egésszel, az 5,5 órás zenei mixnek vége lett nem indult el újra, próbálgattam baszkurálni séta közben, de nem akarta a jót, így már zene se volt, csak a kapucnin szűnni nem akaró eső kopogása, ekkor jött a második mélypont, de nem volt olyan durva érdekes módon, felbontattam a Monster energiaitalt amit vittem ilyen helyzetekre és folytattam a körözést, a többieket kérdezgettem ki hogy áll, mikor lekörözött valamelyikük, Szőllösi Robi az csak ment és ment, elképesztő egy faszi, Endrének is sikerült megborulnia, de ő aztán jobban összeszedte magát, aztán ahogy hallottam Patkós Gabi fejében is megfordult, hogy hagyni kellene a francba az egészet, de mindenki a haladás mellett döntött… a sok hülye 🙂

A következő és egyben utolsó mélypontom akkor következett mikor véget ért a hat órások versenye. Délután négy volt, kezdett sötétedni, 9 órája áztam az 5 fokos szeles időben, a kesztyűm is csurom víz volt, már nem csak a lábfejem fázott hanem a kezeim is és a Monster hatása is kezdett elmúlni, nagyon irígy voltam azokra akik befejezték, én is be akartam megint fejezni, egy jó forró fürdőre vágytam és hogy végre leülhessek, feltegyem a lábam és elájuljak, mert hát ugyan továbbra sem kellett sétálnom, tudtam kocogni, de valami irtózatosan lassan, 8 perc fölötti tempóval és basszus még három óra mindig hátravolt ebből a szarból, mi a frászt fogok itt csinálni, ráadásul jó ha maradtunk 10-en a pályán, jön a sötét, víz mindenütt és még csak zenét se tudok hallgatni. Ezen az állapoton szerintem az lendíthetett át, hogy mikor beértem a kör végén, elindultak a köríró fiatalok összesíteni és hiába mondtam nekik a rajtszámom, hogy írjanak be egy új kört, azt se tudták hirtelen kinél van a 12 órások lapja, ezen jól felbasztam magam és hangosan káromkodva fejtettem ki a véleményem arról, hogy ha már megrohadok ebben a kurva esőben, legalább aki nem ázik figyeljen már annyira, hogy nem kell külön szólnom. Persze nem múlott részemről ezen semmi, de a kevéske összekuporgatott köröcskéim ne emiatt legyenek már még kevesebben. A maradék három óra nagyon hitvány volt, már szinte minden körben ettem-ittam, hogy ne csak kocogással teljen az idő, tök sokat kellett pisálnom is, ennek örültem, mert előtte nem nagyon volt részem benne, igazából arra jó volt, hogy kicsit elgondolkodjak miért alakult itt úgy ahogy és tök nyilvánvaló volt, csak még nem volt tapasztalatom az ilyen időben történő „versenyzésről”, mert bár volt részem hasonlóban a Híd túl messze van túrán, de az korántsem volt verseny és teljesen más volt az edzettségi állapotom is, volt aztán egy jó 40 km-es edzésünk Endrével idén télen, 2 fok mínuszban, havas esővel de annak se volt köze ehhez, amire jutottam ott csendes magányomban, hogy a szervezet számára igen megterhelő mind a hűtési mind a fűtési feladatok ellátása extrém körülmények között. Hűteni ugye izzadással próbál, ha fázik akkor fűt és mivel? Hát persze hogy kalóriával és ha valahol jól jött volna a plusz kalória az itt volt. Hiába van rajtam túlsúly, a hideg miatt a pulzusom se volt szerintem egyszer sem az elején megfelelő tartományban (mert persze mikor nem rakom fel ha nem most – merül az elem és hülyeségeket mér így hanyagoltam) és ezért volt hogy már 26 km-nél elfáradtam, mert úgy mentem mint két hete Szegeden, ahol komfortos volt az időjárás, a magas pulzus pedig kiszedett minden gyorsan hozzáférhetőt a raktárakból, aztán ehettem én ahogy akartam, nem volt visszaút, szóval a vagy nyerek vagy tanulok mondásból a tanulok működött és igazából talán ha kevesebbet „aggódok” napokkal előtte az időjáráson a kétségbe esés felé hajolva és józan ésszel átgondolom mi történhet, akkor megelőzhető lett volna az ennyire korai fejreállás és még akkor sem biztos a sikeres teljesítés, de talán más lett volna a helyzet. Így egy jó kis lecke révén ezt is tudom most már.

Viszont a legdurvább része ezután jött, a végére Maca is kijött, hogy segítsen a végén visszamenni a szállásra meg ilyenek, még fél óra volt hátra mikor elkísért egy körre, amiről tudtam, hogy az már az utolsó lesz, ő sétálva tudta tartani az én futó tempóm, amit csak azért csináltam hogy ne fagyjak meg, képben voltam agyilag végig, a körülményekhez képest jól éreztem magam, gyomorban, fejben is, aztán mikor végeztem összeszedtem a táskámba a cuccom és bementünk a fűtött aulába, így végül is ha azt nézzük feladtam a versenyt, csak negyed órával a vége előtt 😀 Itt aztán elszabadult rajtam a pokol. Levettem az esőkabátot, a sapkám, a sálat, csak a vékony alulöltöző maradt fent, száraz ruha nem volt nálam csak vastagabb kabát  meg egy száraz sapka. Megszabadultam a két zoknimtól és bár tartottam a látványtól, igazából csak fel volt ázva a bőröm mint a strandon, bajuk nem volt, a vékony kesztyű alatt a kezeim is kiáztak, azokhoz kértem száraz törlőt és vacogtam megállíthatatlanul, nagyon csehül voltam és csak egyre rosszabb lett. Kértem egy kis kólát meg mazsolát, de alig tudtam belőlük fogyasztani, a lejtőn nem volt megállás. Megvártam míg mindenki végzett, váltottunk pár szót és kénytelen voltam elköszönni, mert éreztem, hogy egyre rosszabbul vagyok, a hotel 500 méterre volt, szerintem olyan gyors a verseny közepén se voltam mint akkor, iszonyatosan vacogtam végig és félúton jobbnak éreztem ha megszabadulok a fokozódó hányingertől, de légzés „orron be szájon ki” és sikerült leküzdeni, közben mezítláb papucsban sétáltam vissza. A hotel bárjában ülők nem tudom mit gondoltak honnan jövök, de nem is érdekelt. A lépcsőn fel tudtam menni és fogalmam nem volt mit csináljak ha beérek a szobába. Persze első a vizes cuccoktól való megszabadulás volt, ha Maca nincs azokban alszok, ő segített levetkőzni én pedig készültem a következő menetre a hányingerrel. Nagy nehezen lefeküdtem a földre, feltettem a lábaim a székre és vártam hogy valami alakuljon az állapotom kapcsán, Maca addig lement vacsoráért, hátha valamikor az este (éjjel) folyamán fogok tudni enni. Nem drámázok tovább, iskolapéldája volt annak hogy mennyire nem érzi az ember „kiélezett” helyzetben, hogy mennyire szipolyozta ki magát és amikor vége fogja magát és összeesik, bár attól szerintem messze voltam, de tavaly ennél azért jobb állapotban fejeztem be közérzetileg a versenyt, izomzatilag viszont sokkal rosszabban. Tettem egy hamvába holt kísérletet a fürdésre, de a vizes ruhák több órán át fényesre csiszolták testem bizonyos pontjait, így ahol nem égetett a víz ott egy kis tusfürdővel próbáltam valami kellemesebb szagot magamra applikálni, felemás sikerrel. Egy Narnia-i látogatás nem szerepelt a terveim között, de a szükség nagy úr, ahogy egy balzsamos-popsikrémes-testápolós wc papír is az lett volna, de mivel nem volt így maradt a normál, aminek az égett felületen végzett munkája nem múlt el ordítás nélkül. Kénytelen voltam mindent újra vazelinnel bekenni, mert feküdni is kellemetlen volt ha összeértek a felületek hónaljban és hajlatban és olyan este 10 óra felé végre tudtam enni egy keveset, éjfélkor pedig elaludni, de a pihenés minden volt csak jó nem 🙂 Az most tegnap este volt nagyon király, a dörzsölések behegesedtek, a fürdés maga volt a mámor, az alvás pedig olyan mély, hogy félig még mindig ott vagyok. Tegnap (vasárnap) csak a térdeim fájtak, a hidegben nagyon sokat kaptak, de mára már helyrejöttek és némi comb izomláztól eltekintve jól vagyok, holnap szerintem ki is fogok menni egy keveset kocogni, erőnlétileg tehát tavalyhoz képest jobban állok úgy érzem. Ezzel végére is értem ennek a kalandnak és mivel ez a pozitív része a bejegyzésnek így illik valami jó végszót idebiggyeszteni: ez is egy olyan feladat volt mint a többi, csak nehezebb, sokkal nehezebb mint amikkel eddig találkoztam és végül a feladat szempontjából sikerült a jó döntéseket meghozni többször is a futás alatt, a tapasztalatokat, tanulságokat elrakjuk jó mélyre, hogy legközelebb okosabban álljunk rajthoz, mert abbahagyni nincs értelme 🙂 Azért a rövid kis szakaszért a versenyen, amikor szalonspiccben kocogtam, azért érte meg csinálni az egészet, az mindennel felért! Eredményt még nem tudok, ha jól számoltam egy dupla maraton sikerült (84-85 km), ha igaz…

2. Azoknak akik szerint nem normális dolog szélben, esőben, hidegben 12 órán át körözni vizes ruhában egy strandon:

Igazatok van, tényleg egy nagy baromság volt az egész!

Írhatnék sokat a mai versenyről, de nem fogok, mert úgysem tudnám átadni mennyire vagyok feldobva 🙂 Az utolsó erőpróba a 12 órás előtt, olyan élmény volt, amire soha nem gondoltam volna, ha mondják se hiszem el, hogy ilyen lehetséges. Az időjárás tökéletes volt, a pálya 1 km-es és dugókával kellett minden kört regisztrálni, ami után kicsit nehéz volt újraindulni néha, láb alá kellett figyelni mert elég hepehupás volt a járda, de ez sem érdekelt. A frissítés maximális, nagy választék folyamatosan pótolva, nem kifogyva. 4 km-enként (az elejétől) ittam (víz + kóla), 8 km-enként ettem és ittam (víz + kóla + magnézium pezsgőtabletta (200mg / tabi) + két falat zsíros kenyér + mazsola, vége felé szőlőcukor). Ezt magamnak is írom, mert nagyon jól éreztem magam végig, kétszer volt kisebb gyomor rendetlenkedés, volt hogy nem kívántam a kaját de legyűrtem és jobb is lett.

44 km-nél kértem egy fájdalom csillapítót, mert a talpam addigra eléggé lángolt, erre megkérdezték fenékbe vagy tabletta formában… annyira jól azért nem voltam hogy fenékbe kérjek bármit, így maradt a tabletta, ami 47 km-nél kezdett el hatni, 48-nál jött a kajálás és olyan erőre kaptam, hogy az maga a szervezet csodája! A folyamatos frissítéseknek köszönhetően végre először végig erőteljes és magabiztos voltam, kérdés nem merült fel bennem hogy lassítsak-e, stabilan tartottam a 6:10-6:20 körüli időket, mint egy gép úgy éreztem magam végre 3 év után, egy kibaszott futógép 😀

Egy biztos és erőteljes 50 km volt a célom mára, amit 5 óra 40 perc után el is értem, de olyan jól voltam, hogy még mentem egy 6:30-as 51.-et meg egy levezető kocogós 52.-et, így 5 óra 53 perc alatt 52 km-t sikerült menni és mosolyogtam a végén, magamban és kifelé, a lábaim (vádli + comb) abszolút nem voltak fáradtak, a talpam persze azért fájt picit, tudtam enni és kb. úgy éreztem magam mint aki 10 km-en van túl. A legfontosabb: hazavezetés után a kiszállás a kocsiból abszolút nem okozott gondot, nem álltak be, alig savasodtam el ami totál hihetetlen számomra, ugrálni tudnék örömömben, csak nem akarok 😀

Nem bízom el magam, de ezzel a lökettel az agyamban iszonyat jó lesz odaállni két hét múlva és csak menni, menni, menni… 12 órán át. Egy szandálban. 🙂

Köszönet illeti a családot, akik lehetővé tették a részvételt és Szőllösi Renátónak külön köszönet, habár sokszor utállak, de azért vagy 😀

Kezdhetném egy nagyon gyenge szójátékkal, hogy a címben elrejtettem mind a két lábam, de totál béna volna, szóval nem is írom le. A következők miatt volt a mai egy leg-futás:

• legtöbb kör (106 db)
• legvékonyabb talp a lábbelin (11 mm)
• leghosszabb szandálos menet (42.2 km)
• legjobb maratoni idő (4 óra 22 perc – 6:12 / km)
• legkésőbbi fal (37-38 km környékén)

Jöjjön a töltelék:

Mivel a vasárnapi boltzárat eltörölték így a SPAR maratonunk megrendezése veszélybe került az idei évben. Szerencsére okt. 23-a vasárnapra esett, így gyorsan írtam a Family Centernek volna-e kifogásuk ellene, ha már tavaly nem volt. Idén se lett, szóval körbeharangoztam az eseményt Facebookon a csoportban és hát túl sokan nem jelezték (legalábbis ott), hogy eljönnek, de mivel nekem kellett egy rendes hosszú futás meg Endre és Sanyi is jelezte hogy ők jönnek, gondoltam lemegyünk, kirakjuk az asztalt és majd jön még aki szeretne.

A 8:00 órás rajtra nem gyűltünk össze túl sokan, de szerencsére később mindig csatlakozott valaki hozzánk vagy éppen máshoz, az eltérő frissítések, meg hogy éppen ki mennyit tud futni szétrázták a mezőnyt, de mindenhol kocogtak színes ruhások a majdnem kihalt parkolóban, mert ahhoz jó nagy hülyének (jó értelemben) kell lenni, hogy egy 400 méteres körön cirkulálj reggeltől délig, de ahhoz még nagyobbnak szerintem, hogy ünnepnap menj bevásárolni. Minden 2-3. körre akadt egy-egy balek, aki jött és csak bámult befelé miért nem nyílik a forgóajtó. Persze kimehet az ember fejéből, de hogy akkor elmegy és megnézi a másik ajtó esetleg nyitva van-e, sőt, volt aki tőlem megkérdezte:

„Elnézést fiatalember, nem tudja véletlen, minden bolt be van zárva itt?”
„Persze, ünnepnap van…”
„Jó tudom, de akkor is…”

Na ezen jót elderültünk ott magunkban – kedvencünk a bevásárló kocsit kihozó majd sokáig álló, majd végül visszatolóak voltak – miközben nyomtuk a köröket a pályán.

Pár mondatot írnék a futásomról is, mert azon vettem észre magam, hogy már lassan 20 km felé járok és még mindig 6:00 körüli ezreket megyek, ráadásul nem is volt dráma belőle, a frissítéseket 5 km-enként követtem el, ehhez meg kellett állni, ami annyira nem volt jó, de szegyén ember vízzel főz bulifutás volt ez nem verseny. Nekem viszont egyre inkább kezdett azzá válni, úgy voltam vele, ha 30 km-ig sikerül tartani a tempót, akkor onnan már valahogy megcsinálom a legjobb a maratoni időmet, ami 4:29 volt. Sikerült és ott meg is fordultam, mert a sok balkanyar kikezdte a bal lábam 🙂

Szépen haladtam előre, de egyre inkább éreztem hogy kis homokszem került a gépezetbe, legalábbis a gyomromba tuti, mert enyhe émelygéssel kezdtem küzdeni 36 környékén, amikor már csak 6 km volt hátra (ami 15 kör :D), 37-28 km környékén 100-100 méterekre bele is kellett sétálnom míg elmúlt, de ott már nem lehetett sétálva befejezni, a kis sétától jobb lett és próbáltam ugyanazt a tempót menni, de a cukorhiány egyre inkább kiütközött, de még tudtam tartani a 6:17-6:20 körüli időket. 40-nél már tudtam, hogy meglesz, csak azt nem hogy mennyivel és még akkor mindig volt 5,5 kör, az már nagyon bosszantott akkor, addig 100 körig letojtam, de onnantól idegelt 😀 Mondjuk ezt tudom magamról, hogy ha látom a végét az agyam feladja és átvált hisztis kislányba, de most elkussoltattam, és egy futótárs segítségével, aki nyúlnák állt mellém az utolsó 3 körre még megnyomtam amit tudtam és végre eljött a vége 🙂

Visszabotorkáltam a rajthoz valami cukrosat nyomatni, a lábaim korrektül beálltak, a talpam alá szorult gyufa pedig a 26-27 km környékétől kigyulladt, ugyanis egyre jobban égett a talpam. Nem csoda, mert ennyit mezítláb (értsd: zokni + kemény talpú szandál) még sose kellett menjen, sérülés nem volt, csak még nem szokta meg. A 12 órásra – elveimmel ugyan ellenkezik – de jó eséllyel viszek fájdalomcsillapítót, ugyanis a talpamnak nincs baja, de fejben fog hátráltatni a folyamatos fájdalom, a Zen mesteri képzésemen meg még nem vettük „A talpfájdalom elűzése + házi gyakorlat” fejezetet.

Nagy eufória nem volt a cukorhiány miatt, persze nagyon örülök, hogy másfél év után sikerült javítani az időmön és igazából tök magabiztos voltam így visszagondolva, a 6:00-s tempót hosszú távon sikerült fenntartani és ha csiszolok a frissítésen elkerül a baj is (vagy jön másik :D). Lényeg a lényeg, sikerült amire nem is gondoltam és az elmebetegség egy újabb fokára sikerült felkapaszkodni a 106 körrel 😉

Az óra általi idők, hogy miért nincs térkép nem értem, a GPS be volt kapcsolva: https://connect.garmin.com/modern/activity/1416899606