Új év, új remények tartja a mondás, de én aztán hiába próbálom magam visszaterelni a rendszeres testmozgás útjára, agyfasz milyen kurva lusta vagyok… A tavalyi szegedi szenvedés után megfogadtam majd másképp lesz. Persze nem lett.

Aztán jött a tél, a hidegben van a fasznak kedve kint kóringyálni, ráadásul úgy hogy olyan tempót se tud menni amitől legalább melege lenne.

Aztán jöttek a betegségek. Karácsonyra minden finomságot bevásároltam, negyvenezerért csokis és natúr magvakat, lazacot, a franc emlékszik még miket, aztán 23-án levert valami a lábamról. De úgy masszívan. 4 napig feküdtem 40 fokos lázzal, míg a család napról napra dugig töltött hassal bebaszva szórakozott, addig én vacogtam a 22 fokos szobában a takaró alatt. 43 év alatt nem volt olyan hogy hűtőfürdő kelljen, mert nem megy le a lázam, ezt is megértem szerencsére, hajnal kettőkor persze, mikor máskor.

Túlestem a nehezén és úgy voltam vele, január 7 a névnapom a megmaradt finomságokat amiket lefagyasztottunk majd akkor elkészítem. Ez így is történt, azzal a kis csavarral, hogy akkor egy fosós verziót kaptam el valami másmilyen vírusból, szóval hányingerrel küszködve sütöttem a lazacot a családnak, akik megintcsak teli hassal bebeaszva ünnepelték ahogy ülök a wc-n és a SpaceX-et meghazudtoló élő emberes rakéta küldteséket hajtok végre napjában többször, a küldetés végén mindig visszatérve a fajanszra (ugye a költséghatékonyság és az újrahasználhatóság végett – a szerk.).

Mire mindezekből kijöttem belém hasított a megvilágosodás: valószínű azon kevés emberek közé tartoazom akik a komplett ünnepi időszak alatt leadtak min. 5 kilót. Arról nem is beszélve, hogy ugyan egész nap feküdtem, de szó szerint egy maréknyi kaja elég volt egész napra és ez a gyomorszűkület arra sarkallott, hogy ha lehet tartsam meg jószokásom az új évre és ha már nem is feltétlen úgy eszek ahogy kéne, legalább kevesebbet. Ezzel amúgy most sincs sok gond, a korábbi stresszből fakadó együnk amíg nem feszül a hasunk és utána még fojtsuk le valamivel elmaradt, persze kaja előtt mindig többször kellett arra gondoljak: „Csicsó… a fele is elég bőven annak ami eddig lement.”. Ezt inkább többször sikerült betartani, mint kevesebbszer, szóval szerintem azóta ez a minusz 5 kiló megvan, de nem méregetem magam, 114 volt az utolsó ismert adat, ebben a tudatban én jól elvagyok 🙂

Aztán közben szép lassan alakult azért az is hogy mit eszek, nem vagyok saláta ellenes, kimondottan szeretem és mióta hallgattam egy beszélgetést a bél-agy kapcsolatról és hogy hogyan befolyásolják a lent élő mikroorganizmusok azt is hogy mit kíván az ember, így ha adunk nekik zöldséget, akkor elszaporodnak egy idő után és az ember már magától kívánni fogja a nyúltápot. Ezt tanúsíthatom, mert a mai napig keresem a lehetőséget a napon belül hogy tudnék 25-30 dekányi zöldet magamba gyömöszölni és utána kérődzeni.

Szóval mondhatni a táplálkozás néhol megfelelőbb mintákat mutat mint előtte, de természetesen korántsem tökéletes, de hogy is lehetne az, mikor egyszercsak anyám beállít – nem hazudok – 55 db cukros-diós tetejű friss hájas tésztával… a család javarésze nem eszi. Már a szomszédnak is adtunk. Dobjuk ki?

E mellett azzal is tisztában vagyok, hogy a sportolás is olyan a mint a bélbaktériumok, minél többet csinálja az ember annál inkább követeli az agya hogy menjen és keresi hogy fog beleférni a napjába, azonban a betegségek utáni időszak nem erről volt híres, az immáron több mint két éve általam fejlesztett rendszer február elején elindult a teljes működés útján… amihez elképesztő mennyiségű munka kellett és korántsincs vége a dolognak, azóta is gyakori a napi 20-40 e-mail mikor mire akadnak a felhasználók…

Aztán ott vannak az autóim, sajnos a beteségek miatt semmivel nem tudtam úgy haladni ahogy akartam az ünnepek alatt, amikor a munka nyomása kisebb volt, de idén muszáj befejezni mindkettőt, amihez akad ugyan segítség, de összeséségben én látom át nulláról a dolgokat, szóval a napi 10 órányi programozás után estemég jövök vissza a műhelybe nyomtatni, CNC-zni és még programozni. Ezeken dolgozni édes teher, de nem szeretem úgy csinálni, hogy tudom volt vagy 10 e-mail amit értelmezni sem tudtam a nap végén, annyira lefárasztott a nap.

No így sikerült az alapozási időszakban kb. 30 km-t futni, amiben a keddi öregfiúk kosárlabda is benne van és rajthoz állni az idei első 6 órás versenyen.

Jogos lehet a kérdés, hogy így minek, de egyrészt szeretem a környezetet ahol a verseny zajlik, másrészt a sportnál jobb dolgot még nem találtak ki, hogy kipucoljam a stresszhormonokban fürdő agytekervényeimet és végre bazdmeg 6 órán át mindenki békénhagy a gecibe!!! Nem csörög a kibaszott telefon, nem jön 63 e-mail, nem jön 84 tennivalóról értesítés (miközben ezt írom este hatkor is hívtak már 3x), semmi, csak egy pár saru, a 115 kiló meg egy fejhallgató tömve hardcore technoval és kortárs rappel illetve a tudat, hogy a végén megint úgy fog fájni minden porcikád mint a többi ilyen versenyeden amikor még számított a futás, hogy megint nem fogsz tudni aludni rendesen, mert az első mozdulatnál felriadsz annyira fájnak a lábaid és ahogy máskor már írtam: néha szét kell kicsit baszni a szervezetet, hagy építse magát újra, kicsit kidobja a szemetet, elhal pár sejt hogy jöjjön friss és a legfontosabb, hogy az agyamat trenírozom kicsit arra újfent, hogy még a legnagyobb, végeláthatatlan feladatnak is egyszer vége, ha kellő számú kisebb feladatot elvégzek.

Ez a verseny elején még azt jelenti, hogy kocogok még egy kört, aztán később mikor már fáradt vagyok hogy ha csak kicsit belesétálva is, de haladjak és ne üljek (bár tudom, hogy az ilyen versenyek akkor is véget érnek ha csak ülök a seggemen), majd a verseny végefelé pedig hogy ugyan kocogjak már egy kicsit, ha már ennyit sétáltam abban a körben 🙂

Mert hát lássuk be ennek felkészülés nélkül mentem neki és csak az elmúlt évek rutinja miatt tudtam végigcsinálni ismét, kilométerek számában elenyésző eredménnyel. Az a kevéske állóképességem ami van, kb. 1,5-2 órányi csoszogásra volt elég valami 7:10-es tempóval, utána masszívan elkezdtek savasodni a combjaim, már egyre nehezebb volt tartani a kocogó mozgást, de ellentétben a tavalyi szegedi versennyel, most kurva jó volt a gyomrom végig, ettem ittam a korábban bevált szokások szerint, működött a vesém, a perisztaltikus mozgásra sem volt panasz, fejben tök jól éreztem magam végig, nem volt picsogás, hanem amikor kellett sétáltam, aztán újra rá tudtam venni magam, hogy 0.2 km/h-val gyorsabban ugyan, de kocogó mozgást végezzek. Az időjárás kegyes volt hozzánk, de azért becsapós volt, ha sütött a nap és elért a habtestemig és a szél se fújt, akkor tök jó volt, egyébként viszont kimondottan hideg volt, szóval volt pár átöltözős / vetkőzős megállás, de mindig jól sikerült alkalmazkodni és nem sok időt elbaszni vele. A harmadik óra után kezdett el egy pontban eléggé fájni a derekam, amit egyébként külön ki akarok emelni, mert ugyan kocogásból nem jutott sok tavaly se, de szert tettem egy állítható magasságú asztalra, aminél először 20 percet se tudtam állva dolgozni, de mostanra már többet állok munkaidőben mint ülök (jó most épp ülök, mert fáj mindenem) és e mellé a még meglévő fekpadomon munka közben napi 2-3x lefekszek törzsizomzatot erősíteni, így nincs már a futások elején jelentkező állandó fájdalom a gyenge izomzat miatt, ennek kimondottan örülök, mert mindig gondban voltam vele.

Szóval a derekam kicsit savallta már a dolgot, de addigra már kb. minden ami mozgott rajtam tele volt tejsavval. Egy jó másfél óra eltelt ebben az állapotban, aztán ahogy jött úgy el is múlt, mivel végig próbáltam ráerőltetni magam a kocogásra, így szerintem feladta egy idő után a szervezetem. Persze eddigre már kurva lassú voltam, 10 perces kilométereket mentem, de nem érdekelt, nem is volt most kint a nagy kijelző hogy lássam hány köröm van, órám csak a lépésszámot méri GPS sincs benne, egyszer verseny közben mikor felvettem a fejhallgatót ránéztem az online eredményekre, de tényleg leszartam, próbáltam a magam világában ellenni és csinálni amiért mentem.

Tavalyhoz hasonlóan nagyfiam is eljött, újra egyéniben, azonban most nem sikerült neki olyan jól, a második órában szóltam neki, hogy szedje a sótablettát, mert csalóka az idő és ő is elég izzadós, lehet már késő volt, mert egy órára rá elkezdett görcsölni a vádlija. Így ő is kényszerből sétára váltott, de nagyon büszke vagyok rá, mert nem ült le hosszabb időre, ment és csinálta amiért jött, hallgatta ő is a zenét és sétált, néha kocogott. Pont jól jött ki a végén mindkettőnk tempója, mert az utolsó kört együtt tudtuk teljesíteni (előtte órákig a pálya két ellentétes pontján lehettünk, mert kerestem merre járhat, de nem láttam és mivel se a kocsinál nem volt se az árokban így gondoltam jól van).

Ő végül 41.2 km-t gyűjtött én pedig összeraktam a teljes téli alapozást egy napba – sőt még azt is meghaladóan – 39.1 km-t csoszogtam össze. Természetesen megkaptam amiért mentem, alig tudok járni, alig aludtam, de a hétre már az apró lépéseket összeraktam magamnak amikkel a fontosabb céljaimat mihamarabb elérem és most csak ez számít!

Nem véletlen a címválasztás, mondhatnám, hogy olvassátok el a tavalyi beszámolóm, mert sajnos sokminden nem változott körülöttem ami a sporthoz való viszonyomat illeti, ugyanúgy rengeteg volt a munka, mert a projekt elindult élesben, október 1 óta a hétvégéket is belevéve átlag napi 9-10 órát dolgoztam, teljes mentális kimerülés, sport semmi vagy csak alig, ugyanúgy megtalált a betegség két héttel a verseny előtt, majd az egész család itthon covidos lett, én olcsón megúsztam, de segíteni nem segített semmiben. Minden más dolgom is úszik, kisautó is alig halad, fos ez az időszak, de örökké nem eshet és azért is jelenkeztem újra erre a versenyre amiért tavaly: mindenki hagyjon békén a picsába legalább 6 órán át. Hagy tegyem fosra szervezetem és szenvedjek kicsit éjjel és nappal az izomláztól, lábfájástól stb.

Két nappal a verseny előtt azonban érdekes fordulatot vett a dolog. Nagyfiam Beni még a nyár elején kitalálta hogy abbahagyja a kosárlabdát, az okok nem fontosak, de hogy elkezdene kocogni (már addig is eljárt néha magától 1,5-2 órákat kocogni) meg marand a konditerem. Kérdeztem nincs-e kedve váltóban valamelyik haverjával elindulni, mondta hogy de, akadt is futó haver, beneveztem őket és pár tanácsot adtam hogy hogyan edzenek a versenyre, hetente hányszor stb. Nem vagyok edző, de ennyit még én is össze tudok rakni, hogy futnak fél órát aztán váltanak és hogy mivel készüljenek. Csinálta is Beni rendesen a dolgokat, tetszik neki a futás, fülest beteszi és volt hogy már 25 km-t is lekocogott magától. 190 cm, csupa izom kölök tök könnyedén nyomja… jó neki 🙂 Azonban két nappal a verseny előtt szólt a haverja hogy kiment a bokája, nem fog tudni futni… ilyenkor már pénz úgysincs vissza, a versenyre mindenképpen megyünk, úgy voltam vele, figyelj fiam, fuss amennyit akarsz, aztán meg ha akarsz sétálsz ha nem nem, majd figyellek hogy vagy, van orvos, van masszőr, kaja, pia, körpálya, ha összeesel majd valaki megállítja az órádat… Nyilván azt se tudta mi fán terem a frissítés (én se tudom), vízen kívül semmire nem volt még szüksége, pár dolgot átbeszéltünk mint ökölszabályt aztán majd lesz valami. Persze az anyjának nem mertük megmondani, mert el sem engedte volna, de hát az anyák már csak ilyenek 🙂

Én csak annyit szerettem volna mint tavaly, kényelmes laza tempóban elbotorkálni egy maratonig. Tavalyról tudtam, hogy 36 kör kell ehhez ezen a pályán, óránként 6 kör, ami valami 8:20-as kilométerenkénti átlagnak felel meg. Az agyam még a régi, bármit elhisz, állapottól függetlenül, szóval ezt is elhitte a hülyéje…

Csodálatos szombati napnak ígérkezett, az idő igazi futó idő volt végig, kívánni se lehetett volna jobbat, úgyhogy erre nem tudok most semmit se fogni sajnos 🙂 Elindult a verseny, előtte még mindent átismételtünk, mondtam ha bármi gebasz van szóljon vagy nekem vagy valakinek, van szék, feküdjön le vagy akármi, első verseny, fingunk nincs mennyi folyadékot kell, kaját bevinni, kocogjon ahogy jól esik! Próbáltam verseny közben nézni mikor merre jár és milyen állapotban, nagyon ügyesen nem ment el az elején nagy tempóval, alig volt gyorsabb nálam az első egy órában, utána miután bemelegedett láttam hogy tempót váltott és a méretéhez kényelmesebb, haladósabb ütemben rótta a köröket. Ha utolért kérdeztem mi újság, hol tart, mikor evett, ivott stb. Képben volt végig, élvezte nagyon látszott rajta…

Nekem már nem volt ilyen felhőtlen a dolog, bár a verseny első felét lehoztam terv szerint, sőt, egy perccel jobb köröket mentem mint a tervezett volt, de hát az utóbbi egy évben kikopott a rutin a fejemből (a tavalyi hat órás volt az utolsó verseny amin voltam), az elős két órában nem vettem magamhoz se izót, se sót, az enyhe szellő pont annyit szárított hogy nem érezted az izzadást, majd elkezdett a gyomrom is fájni, görcsölni, de nem az a menjünk szarni vagy fingjunk 5 nagyot és megoldódik, nem is tudom mi volt, mert még ma is úgy keltem hogy görcsöl, szóval nem volt komfortos a futás cska nagyon nagyon rövid időkre. A lábaim nyilván fáradtak gyorsan, egy éve kocogtam velük 3 órát folyamatosan, de volt előnyöm a tervemhez képest, úgy voltam vele majd lesz valami, nem fogom stresszelni magam emiatt. Ekkor már mindketten zenével róttuk a köröket, ő ekkor már 25 körnél tartott, gyorsan átdumáltuk séta közben hogy ha négykézláb fog innentől körözni akkor is összeszed egy maratont, szóval nyugi, ennek nagyon megörült, de szépen visszavett a tempóból és amikor tudott akkor lassan kocogott, aztán sétált… Gyomra végig jó volt, bár itthon a vasszöget is megenné, ezen nem csodálkoztam annyira 😀

A verseny második fele nekem a kínok kínja volt, a gyomor bajom nem akart múlni, ráadásul azt nem is mondtam hogy az elmúlt időszak sok ülése miatt, a hátam és törzsizomzaton teljesen legyengült, a hát alsó része az első óra után már kezdett fájni, alig bírta tartani a felsőtestem, ez végig kitartott, a verseny második felére már annyira szar volt, hogy lépni is szarul léptem, ettől a jobb talpamat sikerült úgy széttaposni hogy csupa vérhólyag a talp párnám, hiába nyomtam cukrosat, sósat, vizet, izót, kólát, veszett fejsze nyele volt, el is engedtem, már arra se volt kedvem / erőm, hogy gyors tempóban sétáljak, másfél órával a vége előtt átmentem bámészkodó turistába. Benit néztem hogy mi van vele, hát elfáradt ő is az látszott, de élvezte igazából a dolgot. Szerencsémre mellém szegődött látva szenvedésem Büki Tivadar, futóknak nem kell bemutatni Zombory Erika párja, Spartathlon teljesítő, ultrafutó, akivel eddig csak egy szia-sziáig jutottunk azon a pár versenyen ahol találkoztunk, de most jött velem és egy kurvajót dumáltunk mindenféléről ebben a másfél órában 🙂 Ezt ezúton is nagyon köszönöm neki, mert eddigre már zavart a zene, a lépések, a levegővétel, az emésztés, minden, de 4-5 kört még sikerült a gyenge egyenleg mellé rakni.

A Facebookon már elárultam, hogy a fiammal összesen 86 km-t gyűjtöttünk, de hogy milyen arányban azt ebbe a beszámolóba ígértem hogy elárulom. Kínlódásom vége picivel több mint 38 km lett – bár ha azt nézzük miért jöttem ide, azt elértem, sikerült magam az utóbbi hetek mentális kimerültsége után fizikálisan is utolérni, bár ettől a mentális kimerültségem meg elmúlt és most ez volt a legfőbb cél – ebből akkor kiszámolható, hogy a decemberben a 16. életévét betöltő fiam pedig 47.6 km-t gyűjtött, élete első hivatalos futóversenyén. Betartva amiket megbeszéltünk, nem hisztizve (mint én szoktam), fáradtan, de jókedvűen… szegény ráadásul úgy tudta egy kör egy kilométer és már a 41 körnek is nagyon örült, gondolhatjátok mikor közöltem vele a végső eredményt. Még rá is kérdezett, hogy akkor ez most olyan mintha átfutott volna Szegedre meg vissza? Mondom igen 🙂 Még otthon is mikor próbált a szobájába bemenni este hogy lefeküdjön csak annyit hallok a folyosón félhangosan: „47 km bazdmeg…” 😀

Hát ja, sokszor nem is tudjuk mikre vagyunk képesek míg meg nem próbáljuk 😉

Essünk túl az alcímen mielőtt felháborodva kommentelnétek, Dé:Nesh kortárs rapper dalából idézet és nagyon ide vág, mindjárt az is kiderül miért 🙂

Szóval adott volt a múlt hét vasárnapi maraton után még ez kis 6 órás kocogás, amit nem hagyhattam ki egyrészt a társaság miatt, másrészt a fantasztikus frissító asztal miatt na meg Szoboszlai Tomi kommentárja mindent visz. Bár most azért annyira nem voltam jó kedvemben cirka 5 órán át, a GORTEX lábfej hasonlatát majdnem kijavítottam groteszkre…

Esőben mentünk át Szegedre, de ott már nem esett szerencsére, cserébe hideg volt. És sár a pályán. A papucs a múlt hét után nem volt opció, túl sok időt voltunk együtt, meguntuk egymást, így is szerdára múlt el teljesen az izomlázam, ehhez még maradt egy kis boka fájdalom, de kocogás közben nem fájt. Na nem edzésen 😀 Egy métert se mentem a héten ez előtt nyugi, hanem a verseny elején figyeltem, de nem fájt. Akkor még. Ott még.

A rajt után kényelmes tempót próbáltam felvenni, de olyan nem volt. Szar volt. Az első perctől. Erőtlen, ritmustalan, fogcsikorgatós és szeles. Votl egy kanyar ahol rendesen odabaszott, ha lassan mentem a vizes pólón már azért átfútt és fáztam így kénytelen voltam valami futás szerűt imitálni, de nem esett jól. Sétáltam, ettem, ittam, kocogtam, sétáltam, kocogtam, ja nem, sétáltam, ettem, ittam. Ezzel telt az első 17 km mire teljesen tele lett a tököm az egésszel. Feladni nem fogom, de valami célt ki kéne találni. Kiszámoltam hogy el tudok sétálni 22-23 km-ig félidőig. Na mondom addig 45 perc, próbálok tölteni minél több cuccost és akkor csinálok egy második ilyen félidőt, 44-45 km bőven elég lesz. Hahahahaha. Bírom milyen kurva naiv birok lenni ilyenkor. Hát hogy tudnék újra 6:30-6:40-et menni mint az elején több kilométeren át mikor egyet se tudok lefutni. A megevett, ivott cuccoknak nyoma sincs, erő sehol és még a kurva eső is elkezdett esni. Én sétálok kabátban hogy ne fázzak meg, néha rápróbálok, semmi. Séta is 10 perc alatti kilométerek nélkül.

Egy órát elbasztam ezzel az önsajnálással, fázott a lábam, csurom víz volt és sár, fájt a csípőmtől le egészen Tószegig, fel-le, felfele-le végig, fútt az buzi szél is csak máshol, telibe tüdőbe, vizes sapkára, jóvan Kiss Attila okos vagyol agyhártya és mellhártya gyulladás garantált. Két óra volt még a versenyből mikor leültem enni egy kis virslis kiflit meg felbontottam az ünnepi Monster energiaitalt, szartam rá, mondom végigsétálom és kész. Maraton se lesz meg, de nem érdekelt.

Visszaálltam a pályára és ment a bazsatás, baszatás, menetelés. Már meg se próbáltam kocogni, elfogadtam hogy ez lesz. Néha leültem inni kis Monstert megint, vettem be sótablettát, majdcsak eltelik ez a kicsit több mint egy óra.

Néztem a köridőimet meg hogy mennyi van még hátra, 40 km se lesz meg, de nem baj, múlt héten maraton volt, persze a bokám korábban újra elkezdett fájni, de már térd alatt is valami gumó kinőtt, na mondom legalább ebben a hidegben a meneteléssel (vagy a sok baszatással? 😀 :D) a lábam is szétvertem, szép munka Kiss Attila, ügyes vagyol.

Volt hátra még egy óra, na mondom de jó, halad ez, de várjál mán, annyira nem fájnak a lábaim, se a csípőm, meg a gyomrom is jó, combom se szar, na ne izélj már, nem tán tudol futni? Hát de 😀 Lassú lassú kocogásból szépen felgyorsultam újra 6:30-6:40-re, de most nem akartam megállni 150 méter után, hanem lefutottam egy kört. Na baszki. Menjünk még egyet. Haha, ez is megvan, beszarok. Megint ugyanaz mint az éjszakai 12 óráson. 5 órán át mintha valami dugó lenne a tápanyag felszívódásnál, most megunta, kidugult és elöntött az ERŐ!! Na nem sokáig, de 4 kört tudtam futni, sőt jobb volt kocogni mint sétálni. Ugyanúgy mint a 12 óráson most is elkezdett ömleni rólam az izzadtság, nem is értem, pedig hideg volt, de valahogy nekiállt magából kinyomni a dzsuvát, a friss delejnek meg jutott hely.

Ez a négy kör pont elég volt ahhoz, hogy a végére már nagyon lelassulva, DE! még kocogva érjek célt, azt hiszem 43 km környékén. És persze megint telis tele endorfinnal.

Nehéz átadni, de hidd el, azért a 4 körért érte most meg 5 órán át baszatni, baszatni menetelni, mai napig nem értem hogy csinálja a szervezet ezt, azt meg végképp nem, hogy a picsának kell ehhez nekem 5 órát kínlódni 😀 A 12 óráson mondjuk 9 órát kellett ehhez kínlódni, szóval úgy az elejétől ha esetleg király volnék, azt megköszönném.

Két hét. Két nagyon intenzív élmény. Két kategória elsőség a 110 kilós szandálos értékelésben!

Az újszegedi ligetben szerveztek egy éjszakai, 12 órás bulifutás, Run4Night címmel, volt itt Szujó Zoli mint speaker, zene, fényjáték a pályán körben, rengeteg ember, de akadt pár elmebeteg akik eljöttek hogy végigfussák az egészet az elejétől a végéig. Köztük volt Raffai Jani, Kis Jani és én is, Erikával kiegészülve mentünk Vásárhelyről közösen. Raffai Jani régóta készül rá és bár nem volt igazi „verseny”, de voltak díjak, chipes időmérés, frissítés, eljött hogy megnézze ilyen körülmények között hogy megy neki. Kis Janinak is végre átkattant az agya és belevágott abba amivel kapcsolatban már ha nem egy éve kérdezget folyamatosan, ő is beletett sok-sok kilométert a felkészülésbe és mindkettejük teljesítményén meg is látszott, gratulálok itt is nekik, Raffai Jani 111 km-el második helyezést ért el, Kis Jani 102 km-ig jutott a 12 óra alatt.

Én az esélytelenek nyugalmával álltam megint oda, a szegedi 50 km-es óta se sikerült többet edzeni, sok más dolog élvez most nagyobb prioritást a modellautóim körül, a ház körül, így maradt a műfaj iránti szeretet, mint az indulás alapja. régen is voltam 12 óráson, éjszakain meg egyáltalán nem, az októberi 24 órás előtt jól jön kis edzésnek illetve tapasztalatszerzésnek. Olyan élményben volt részem, amiben már nagyon régen, talán 2015-ös Szupermaraton 3. és 4. napján illetve az első 12 órásomon Hajdúszoboszlón. Sok dologban javultam magamhoz képest, persze nem teljesítményben, hanem a problémák kezelésében, megoldásában, de persze új hibákat is sikerült elkövetni, mivel nincs alkalmam hétvégente 6-8 órákat edzeni egyben, így ezeket a körülményeket csak itt tudom megismerni, aztán ha nem jön be, akkor marad a megoldás keresés.

Kis csúszással este hatkor elrajtolt a mezőny, tényleg bulifutás volt, rengetegen jöttek az éjszaka folyamán, sokan csak két körért (3.000 méter) hogy az érte járó érmet megkaphassák. A nem túl széles rekortán pályán ezért aztán sokáig nagy volt a tömeg, oda kellett figyelni rendesen erre is, cserébe a pálya nagyon hangulatos volt, a fényjáték is tetszett volna ha csak romantikus sétálgatás lett volna, de már fáradtan mikor a szemembe világított egy-egy ilyen szar az nem esett olyan jól, viszont akkorra már legalább kiürült a pálya 🙂

Rekortán lévén a vékonyabb, öregebb szandálomban mentem, csillapít a pálya pluszban, zoknit se vettem fel, ez nagyon passzentos, rugalmas verzió, nem csúszkál a lábamon. Két körönként terveztem frissíteni vízzel és izóval, majd 6 körönként a kis asztalunknál amit vittünk (kb. óránként) mellé még egy kis zsíroskenyér, mazsola, kóla nyugiban elfogyasztva, séta a frissítőasztalig, víz és izó, majd mehetünk tovább. Három órán át sikerült tartani ezt a dolgot, 6 kört mentem óránként, ezzel nagyon meg voltam elégedve, bár Vili mikor lekörözött kérdezte hogy nem-e vettem vissza nagyon, mondtam hogy nem, nagyon hosszú lesz ez a verseny, próbálok tartalékon menni, ami sikerült is, kényelmesen orron át is tudtam levegőt venni és haladni. Sajnos azonban annyira elvitte az agyam, hogy éjszakai futás, akkor pedig már jó idő van, hogy nem éreztem annyira melegnek a helyzetet, hogy hűtsem is magam, így csak ittam, de nem locsoltam, persze ez később gondot is okozott.

Este 11 körül azonban éreztem hogy valami nem kóser, visszaesett az addigi tempóm, kezdett fájni a combom mintha elfáradt volna (persze az se lett volna meglepő ennyi edzéssel), gondoltam a puha talajon való futás többet kivett belőle, de a gyomrom is szólt hogy nem jó valami, séta közben már enyhe émelygést éreztem. Gondoltam kevés volt a cukor és kicsit leesett, akkor menjünk csak sétálva és fokozatosan pótoljunk mindig egy picit, volt nálam Sponser, de annyi nem hogy végig nyomjam, így csak most kezdtem el, de elég szarul esett a tömény cukros cucc, ettem mellé áfonyát, mazsolát, ittam a vizes kólát (hogy ne büfiztessen felkevertem még itthon vízzel, jobb lett volna ha van nálam szénsavas is) hátha megnyugszik a gyomrom. A zsíros kenyérrel addigra már leálltam, sétálva vártam hogy jobb legyen a helyzet. De nem lett.

Éjfélre már annyira rossz volt, hogy elgondolkodtam hányok egyet és tiszta lappal újrakezdtem az étkezést, de egyrészt nem szeretek hányni, másrészt pedig semmi tétje ennek az egésznek, nem fogom itt hánytatni magam emiatt, bár így gyorsabban úrrá lettem volna a problémán. Úgy volt abbahagyom inkább az egészet a picsába, lemondom a 24 órásat is, ezért kár odamenni… végül a mellett döntöttem, hogy megállok, séta közben nem javult semmi, a gyomromban összeállt minden, meg se mozdult, kértem a polifoamot és eldöntöttem, hogy 1 órára lefekszek, majd lesz valami. Eszembe jutott hogy mégis van nálam szénsavas, vittem két doboz Monster energia italt, egyiket felbontottam, kortyoltam belőle majd hanyatt fekve vártam hogy a gyomrom kicsit feldolgozza a cuccot, mikor felültem akkor sikerült párat böfögni is, amitől könnyebb lett a gyomrom, na mondom akkor ez bejött, várok még, iszom a Monstert, dolgozok az ügyön, ez most ilyen, meglátjuk mi lesz belőle. 7 óra telt addigra, maratonnal a hátam mögött, hajnal 1-kor újra visszamentem a pályára, kellett pár kör mire visszamelegedtek a lábaim, tudtam kocogni, jól esett a dolog, haladtam, de már zsíros kenyérrel nem terheltem a gyomrom, az UTT-n ugye nem ettem eleget, itt meg valószínűleg túl sokat, szóval ebből is lehetett most tanulni, de a lényeg az volt hogy újra a pályán köröztem.

Sajnos sokáig nem tartott az örömöm, mikor meg-meg álltam frissíteni, ömlött rólam a víz, pedig már hajnal kettő volt, de valamiért rohadt melegem volt, a gyomrom újra elkezdett jelezni enyhe émelygéssel, megint jött a séta és az agyalás hogy most mi legyen, leültem picit (2:30 körül volt ekkor), mert eddigre a talpamon lévő bőrt már fájósra tapostam (erre bevettem egy fájdalomcsillapítót is), mondom míg pihenek felveszem a zoknim, lecserélem a szandált a másikra és meglátjuk mi lesz. Panaszkodtam ott Erikának hogy megint szar, rohadt melegem van, kohónak érzem magam akiből ömlik a meleg, erre ő bedobta a tuti: miért nem mosdok meg a kutaknál, volt 2 kút a pálya mentén ami közel volt, nem kellett nagyon letérni. Beugrott hogy a Balcsin is ez volt a gond, a megemelkedett testhő miatt voltam rosszul, bár azért messze nem volt nyári hőség most, de próbáljuk meg mit veszíthetünk. Háromkor, fél óra pihi után visszamentem a pályára fürdeni. Köröztem szépen lassan zenével a fülemben és minden körben, mindkét kútnál megálltam, leguggoltam, fejem nyomtam a hideg víz alá, mostam a sapkám, ittam jó pár kortyot, csurom vizes lettem és fél négy körül olyan dolog történt, amire elég nehéz magyarázatot találni ismerve az előzményeket, jó lett volna valami teljes testmonitor, hogy megnézzem mi okozta, de lehet ki se lehetett volna mutatni semmit 🙂

Ugyanis pont úgy nézett ki a dolog, mintha az agyam addig folyamatosan gátolta volna a dolgokat, hogy ne csináljam tovább majd egyik pillanatról a másikra feladta volna ezt a harcot és azt mondta volna: „Tudod mi bazmeg? Akkor menj ahogy bírsz…”.
Azt vettem észre addigra 9,5 órányi menet, egy nagyobb és egy kisebb holtpont után, hogy egyre gyorsabban tudok kocogni, a lábamban lévő savasság szinte teljesen elmúlt, a talpamban lévő fájdalom egyre kisebb (ezek lehettek a fájdalomcsillapító hatásai is), a zenétől teljesen kizártam a külvilágot és csakis a futásra figyeltem, meredten bámultam a rekortánt magam előtt, nem létezett semmi más, nem néztem senkire, nem válaszoltam senkinek, csak mentem és mentem, egyre gyorsabban. Pont olyan volt, mint egy alapos bemelegítés után mikor elkezdesz futni, hogy egyre könnyedebb a dolog és csak élvezed az egészet. Bár a „zenében” amit hallgattam nincs sok dalszöveg, inkább ipari zajnak minősítenék sokan, de ennek az ipari zajnak az üteme pont egyezett a lépéseim tempójával, a dalszöveget sokszor fennhangon „énekeltem”, nem érdekelt senki és semmi, csak két dolog: minden körben az egyik kútnál megállni inni és lemosni magam alaposan, két körönként pedig az asztalnál kis frissítést magamhoz venni. Addigra már csak a Monsterben és a mazsolában bíztam, pár szem mazsola + egy korty energia ital, összerág, lenyel majd mint aki most kezdett futni folytattam az utam, nem kellett séta hogy felvegyem a ritmust, egyből bele a közepébe, ment a zene és bár tudtam hogy ez az állapot nem tart örökké azt is tudtam, hogy csak ez az élmény megért akkor ott bármit és igyekeztem minden percét kiélvezni (persze egyszer megnéztem a pulzusom, nehogy a vesztembe rohanjak :D).

Egészen hajnal ötig, másfél órán át úgy köröztem a pályán mint talán senki, addigra persze sokan küzdöttek ezzel-azzal, fáradtak, de mentek így vagy úgy én pedig szó szerint állva hagytam őket, nagyon várom a körönkénti időket, hogy milyen tempóban köröztem, érzésre 6 perc elejét mondanék, de az ilyenkor csalóka. Szívesen végigmentem volna így, de hajnal öt után éreztem hogy a combomból egyre gyorsabban fogy ki a delej, cserébe egyáltalán nem bántam, legbelül vigyorogtam mint a tejbetök, fejben és gyomorban jól voltam, elfogadtam hogy ebből most ennyi jutott, egyre világosabb lett közben, fél hat felé jártunk és teljesen elkészültem az erőmmel, már csak csoszogtam. Nem vártam a végét mint máskor szoktam hogy megszűnjön a kínlódásom, mert most nem kínlódtam, kiderült annyival később fújják le mint amennyivel később kezdtük, így még volt időm egy utolsó körre, kis szőlőcukor és víz, zenét már letettem megtette a hatását aznapra, a pályán csak a 12 órások voltak, menet közben üdvözöltük egymást, örültünk hogy végigbírtuk… Sikerült hamarabb visszaérnem mint a hivatalos befejezés, az volt a szabály, hogy ha el tudod kezdeni, akkor be is fejezheted, bár már nem akartam, de csak elmentem még egy utolsó utáni körre, hogy végül 12 óra 4 perc elteltével, ha jól emlékszem eddigi 12 órásaim közül a legkevesebb kilométerrel, de a legnagyobb élménnyel, 79,5 km-el befejezzem a bulifutást. Dupla maratonnak örültem volna, 4,5 km hiányzott hozzá, de nincs bennem csalódás. Jól kezeltem két holtpontot is, hiszti helyett a megoldáson járt a fejem és ezért meg is kaptam az ultrázás ajándékát, a teljes újjászületést és koncentráltságot, önfeledt futást másfél órán át. Az éjszakával egyáltalán nem volt problémám, egyszer sem voltam álmos, simán haza is vezettem, aztán itthon jöttek a bajok. Délelőtt volt egy 40 perces kiesés szó szerint, majd ebéd után 2 órányi „alvás”, bár annyira fájtak a combjaim és máshol is konstans fájdalom volt bennem így nem volt egyszerű, egészen hétfő reggelig nem is sikerült pihennem. Közel 100.000 lépést regisztrált az órám, 6500 kalóriát számolt ami a franc tudja mennyire pontos, viszont úgy hogy tegnap már pótoltam vissza elég sokat, folyadékot főleg, ma két kilóval mutat kevesebbet a mérleg mint a futás előtt (amit persze a héten tuti visszaszedek :))

Kiegyenlített a verseny, így egálra állunk egyelőre, bár idén igazán nem volt fair tőle, hogy a táv mellett a hőséget is bevetette mint nehezítő tényezőt, én pedig még azt a szívességet is megadtam neki, hogy kísérő nélkül álltam oda. Persze voltak akik így is végigmentek, egyszer talán én is végig fogok tudni menni így, addig azonban fog kelleni valaki, valakik, már ha találok elvetemült alakokat, akik több mint 10 órán át akarnak a tűző napon hesszelni.

Nem biztos hogy csak ezen ment el a dolog, de a legnagyobb részt ennek tulajdonítom, az összekészített cuccaim zsákban elegek voltak, az előreküldött csomagjaim a váltópontokra jók voltak, elegek lettek volna és a szandál volt a legkisebb probléma az egészben.

Már pénteken elutaztunk és bár a vacsora jól sikerült, finom volt, meg is ettem az egész pizzát, de eléggé ideges voltam így csak éjfél körül sikerült elaludni, fél ötkor pedig már ébresztő volt, 7-kor rajt, kell két óra mire mindent elintézek, időben reggelizek, iszok, wc stb. Hatkor indultunk a rajthoz, akkor még egész jó idő volt, de ahogy jött fel a nap úgy érződött hogy már korán reggel elég jó ereje van, de valahogy a fejemben nem a kánikula fogalma mocorgott, az nekem a Szeged Maraton volt, olvastam 31 fok körül lesz, de enyhén felhősen, mondom vízparton mindig fúj a szél, már itt kicsit félrevezettem magam, de nem vészesen, csak agyban nem éreztem ennyire durvának. Hétkor elrajtolunk és nekem folyamatosan csak azon járt az agyam hogy mikor mit kell csinálnom, hol kell felvennem a csomagjaim (ezeket biztos ami biztos felírtam az alkaromra is) és figyeltem, hogy véletlen se siessek, ezt az elején csak elbukni lehet. A terv az volt, hogy a kb. 4 km-es szakaszokon kocogok míg meg nem látom a szakasz végét és előtte kb. 500 méterrel sétára váltok, hogy addig a gyomrom megnyugodjon, iszok a sportitalomból amik a kulacsaimban voltak és eddig mindig elegek voltak a futáshoz, átgondolom kell-e most só stb. Odaérve mindig megittam vagy 3-4 pohár vizet (félig töltik nyugi :)), kis izót, pici séta után pedig folytattam a dolgom. A hosszabb szakaszokon kb. a közepén csaltam bele egy kis sétát, hogy kitoljam a fáradás határát, ezzel ugyan vesztek némi időt, de jobb mintha kifutom magam az elején és a végén csak kóválygok a pályán.

Nagyon sokáig tök ügyesen csináltam ezt, jó volt a tempóm, nem futottam gyorsabban a tervezettnél, kb. ugyanazzal a 2-3 emberrel kerülgettük egymást mikor ők sétáltak én futottam és előztem, mikor én akkor ők vissza. Meleg volt már délelőtt is, de annyira nem volt durva, minden ponton volt (még) jég, ebből megpakoltam a pólómat elől (a jeget a zsák alsó pántja megtartotta és pont a mellkasomat hűtötte) illetve raktam a hátamhoz is, szintén a póló alá, azt meg maga a zsák tartotta lapocka magasságban. Fogtam 1-1 darabot a kezembe, azokkal felváltva dörzsöltem a tarkómat, amikor meg elég kicsik lettek a számban vártam meg míg elolvadnak. Mikor egy-egy kósza felhő eltakarta a napot és friss volt a jég, esküszöm még volt hogy fáztam is, de ahogy telt az idő úgy lett egyre nagyobb hiánycikk a jég, már volt ahol csak két darabot vehettél pedig állítólag csak az egyénieknek járt és minden ponton volt 12 zacskó, de tök mindegy hány zacskó van, ha kánikula van egy árnyék nélküli versenyen, akkor hozatok a pontra hogy mindig legyen… volt ahol a néni foghatta meg csak a jeget kesztyűben és akkor vele pakolgattam a pólóba, elég nevetséges volt é persze volt olyan hely is ahol nem volt. Amit magammal tudtam vinni a pólóban az azért 15-20 perc alatt megadta magát és mikor elég kicsit lett végigcirógatta a hátamat vagy a hasamat és vagy a grand kanyon közé csúszott vagy elöl keresett magának kiutat. Onnantól viszont a vizes cucc rajtam egyre melegebbé vált és mikor már alig várod a frissítő állomást ahol közlik hogy nincs jég, így marad hogy fejedre / magadra öntesz egy kis hűtött vizet és elindulsz a következő pontra… de ez a víz még kevesebb ideig hűt mint a jég…

Közben a szandi is bejelentkezett, mert hát persze a lábam is elázott egy-egy tusolásnál és vizesen már csúszkált a lábamon ami 30 km után már kidörzsölt egy kicsit, így meg kellett álljak, hogy leragasszam, ami persze csak száraz bőrre ragad, ami nem volt rajtam, így betuszkoltam a tapaszt a lábam és a szandi pántja közé, úgyis odaszorítja, hátha nem esik ki, mászik el, gyűrődik össze. Kibírta egy helyben, így ez a problémám megszűnt, de 35 környékén éreztem hogy fogy az erőm, pedig addig még a Sponsert is megittam amennyit kellett, de persze azt is már melegen sokszor, hiába raktam jeget a kulacsba is, hamar elolvadt a sok lötyögtetéstől. Maratonhoz érve már többet sétáltam mint kellett volna, tempóm is visszaesett, egyre hosszabbnak tűntek a szakaszok, enyhe hányingerem is volt, valamit ki kellett találjak. Kapóra jött hogy 2 éve eléheztem és üres volt a gyomrom, így mondom akkor megpróbálok enni szilárdat, valamivel többet mint az a pár paradicsom meg áfonya eddig, a következő ponton ráadásul volt meleg étel, na akkor ott leülök szépen, lenyugszok, eszek nyugiban, iszok, hűtöm magam. A Sponsert kiöntöm a francba mert melegen már nem bírtam inni, inkább víz legyen nálam az fontosabb. A táv negyedénél kb. 45 perc előnyöm volt, tudtam hogy jócskán fogyni fog ebből, de muszáj megállnom. Elvertem 15-20 percet erre (borzasztó szikkadt paradicsomos tészta volt) és ugyan jobb lett tőle, főleg a gyomrom (első tanulság: sokkal több szilárd kaját kell bevigyek, finom szendvics stb.), de az addigra fellépő energia deficitet nyilván nem tésztából fogom rövid idő alatt fedezni, elindulva már tudtam kocogni, gyorsabban a szintidőnél, betettem az MP3-at is hogy elvonja a figyelmem arról milyen hosszú egy-egy szakasz, ami persze csak fejben volt hosszú, mondom ha marad valamennyi előnyöm és a tészta is elkezd dolgozni meg közben amiket és bedobok a pontokon, hátha egyszer erőre kapok… nem így lett.

A fordítónál már csak 9 perc előnyöm maradt, ami nem probléma, mert a végén nézik csak a szintidőt, akár 1 órára is lefekhettem volna, csak utána ugye vissza kell dolgozni az elvesztegetett időt. Frissítés után elindultam vissza, szembe a nappal, várva hogy valami történjen, de nem lett jobb semmivel, csak a gyors gyaloglás ment, de ezzel egyre hosszabbra nyúltak a frissítő pontok közötti szakaszok időben, a nálam lévő 1 liter folyadék elment locsolásra, ivásra, hamar megmelegedett vagy elfogyott.

Délután négy volt, 60 km-nél jártam és az járt a fejembe hogy lehetne kibírni a hűvösig valahogy a pályán és a csodában bízva folytatni a versenyt, de még legalább 3 órán át tartott volna a hőség, árnyék nélkül és minimális vízzel kellett volna sétálnom, eddigre az a kevés felhő is eltűnt és a szél sem volt hűsítő, hanem csak kavarta a forró levegőt, ami végül megtört és felhívtam az orvosi szolgálatot, hogy ha nincs sürgős esetük akkor valahogy a következő váltópontig, ahová értem tudnak már jönni vigyenek el. Végül elbeszélünk egymás mellett, mert ő településekről magyarázott én meg a kilométerekről és egy szomszédos szakaszon keresett a motoros. Végül az egyik szervező aki ment vízért, mert az is elfogyott sok helyen nem csak a jég, ő vitt be egy másik egyéni feladóval együtt Sarudra.

Itt leültem, szóltam a családnak hogy abbahagytam, ne aggódjanak, jól vagyok és akkor éreztem csak meg, hogy milyen kurva meleg volt. Addig valahogy nem éreztem azt az igazi rekkenő hőséget, itt viszont igen.

Olyan szempontból büszke vagyok magamra, hogy sok dolgot jól csináltam és amiket nem azokból pedig sokat tanultam, így már tapasztaltabban tudok nekivágni egy kihívásnak, de ha kánikuláról van szó, akkor nem egyedül. Szerencsére már többen jelezték, hogy jönnének kísérni, majd látjuk hova megyünk és mikor.

Mára teljesen rendbe jöttem (bár nyilván gondolhatjátok hogy leégtem, klasszikus parasztbarna vagyok :)), a lábamon nyilván a két hólyag több idő, de egy kis izomláz a combomban és semmi egyéb, ha nem lenne ma is kurva meleg még futni is volna kedvem 🙂 De csak kedvem 🙂

Gratulálok mindenkinek aki végigment, az egyénieknek külön!

Ha már a Facebookon láttad mi volt a hétvégén és elkönyveltél totál hülyének, annak van alapja, csak picit hagy árnyaljam a képet ezzel a beszámolóval 🙂
(Ez a beszámoló tartalmazni fog kivételesen pár kisebb videót is, nem vágtam őket, elnézést az amatőr kamera munkáért és az elhangzó trágár szavakért, ezek megtekintése kiskorú számára nem ajánlottak)

Sajnos a téli alapozás két buta sérülés miatt fogalmazhatunk úgy, hogy elmaradt. Ettől nem kicsi rossz kedv lett úrrá rajtam a futás kapcsán, hirtelen felindulásból lemondtam minden versenyemről fejben, minek odamenni stb. ahogy ilyenkor kell picsogtam magamban és híztam a zabálástól… Aztán kezdett látszódni az alagút vége és már régóta szerettem volna alföldi gyerekként kicsi hegyeket is látni, ott futni, saruban, mezítláb a természet lágy ölén, na meg végre kis felfelé-lefelé, hátha más izmok is dolgoznának, áhh, annyi előnyt tudnék felsorolni hogy kár folytatni. Janinak a futócsoportból jeleztem hogy itt az idő, ez az év a mindent vagy semmit éve lesz, menjünk, hogy ha puding is vagyok legalább szép helyen legyek puding, kitűztünk a második sérülésem előtt két jó hosszú „edzést”. Mindkettő kellően elrugaszkodott a valóságtól, így nekem való. Felkészülve semmi értelme odaállni. Ebbe kicsit belerondított a második, bokámat érintő sérülés, így a március másodikára kitűzöttet kértem, legyen csak egy 30 kilométeres. Mondta oké.

Nem hagyott nyugodni… utazunk ennyit és ne legyen terep maraton, csak mán… Jani benne volt, könnyű neki, ilyeneket edz jó ideje, küldött is egy útvonalat. 47 km – 1800 méter szint – 6 óra alatt letudta (erre mindjárt visszautalok).

Megkérdeztem többször, hogy az útvonal olyan hogy én 106 kilóval egy aszfaltos saruban tudok ott menni? Azt mondta igen. Ez nálam úgy csapódott le, hogy ilyen turista utak mint mondjuk a Szalajka völgyben, csak korlát és aszfalt nélkül, egymás mellett, letaposott úton megyünk, kocogunk ha tudunk, szép a táj, élvezzük.

Megkérdeztem hogy mikor tudunk vizet vételezni, mert én az izzadósabb fajtából való vagyok, óránként kell a 0,8-1 liter folyadék, ó persze, megoldható, max 15 km-enként, de tud ő is adni ha kellene a hátizsákból… hát mondom sok akadály akkor nem maradt, Jani leszaladta 6 óra alatt, de ő nem én vagyok, legyen 8 óra nekünk, menjünk.

Mint kiderült a bázis Szobon lesz, ahol a feleségem rokonai laknak, így már mindjárt jött a család nagyja is, a legkisebb maradt, tudtam hol megaludni a happening után, kellemes időt mondtak, én pedig készen álltam 😀

Előző nap vendégek jöttek, kis csülök, bor, kevés alvás, hajnali indulás, logisztika ezerrel, Jani felvétele Pomázon, irány Szob, lepakolás, rokont megkértem hogy Drégelypalánkról ahonnan a rajt lesz a kocsit hozza már vissza. Terv szerint Szobra értünk volna célt, de ez a műúton is kurva hosszú volt, pedig nem gyök kettővel gurultunk. Na de odaértünk, gyors fazonigazítás, 1 liter izó bekeverve a két kulacsba, GPS, stb…. INDULÁS!

Persze azonnal egy kellemes kis emelkedőn indultunk, bemelegítés nélkül, minek az, úgyis lassan megyünk (egy hülyeség), faluból aztán rátértünk a terepre, de tök jó volt, az jött amit vártam, de ez sokáig nem tartott 🙂 Jött Drégely vára.

Ehhez vezetett fel kétféle útvonal: 750 méter hosszan, lankásan vagy 280 méter hosszan, egyenesen fel. Itt tértünk le először arról az útról, amire sose tértünk vissza 😀 Ez egy igazi kaptató volt felfelé. Száraz úton legalább, emelgettem a csülkeim, azok meg a túlsúlyos felsőtestem, a pulzusom gyorsabban mászott fel, mint a Tesla P100D sebesség mutatója, de hát itt vagyunk az elején, ne bénázz már Csicsó, menjél…

Felérve persze sikerült pihenni picit…

Miután lemásztunk a várból, folytattuk utunkat tovább a piros jelzés mentén, ahol is jött a második meglepetés… egy frankó dagonya, amit jól meg is dolgoztak a munkagépek… jött a merülés, talpra sár tapadás, hol a francba menjünk el és társai. Végül a fák másik oldalán a dzsindzsásba ami még tavasz révén csupa kopasz – sikerült kikerülni.

Persze közben rájöttem, rohadtul messze vagyunk attól a tempótól amit Jani nyomott is, nem is értem hogy csinálta, szerinte csak simán mérges volt és nyomta, de én akkor sem hiszem. A terepfutóknak sem hiszek 🙂 Ez kizárt.

Meneteltünk rendületlenül, ahogy a pulzusom engedte. Persze innentől már ha volt választás hogy menjünk nyílegyenesen a Saturn V rakéta állványának megfelelő meredekségű vonalon vagy a nyugdíjas kerülőn, akkor a kerülőn mentünk…
Ilyen választásból egy volt.
Csak kinyírtam volna magam feleslegesen, bár meg kell hagyni, se savasodás se beállt izom, vádli, comb nem jött elő és egész jól voltam energetikailag, csak néha az emelkedőn meg kellett állnom egyszerűen, mielőtt a szívem átugrik a hátizsákomba.

A meredek cucc tetején átváltottunk ereszkedésbe picit, ami hasonlóan meredek volt és hát itt sem volt barátom a gravitáció, megdolgoztak a combjaim azért hogy ne száguldjak lefelé a lejtőn fától fáig. Lefelé menetben is teljesen jól tartott a saru egyetlen egy pántja ami a nagy lábujjam és a mellette lévő között húzódik, gyakorlatilag azokon volt a testsúlyom, mivel a poros talpam kicsit csúszott az egyébként nagyon jól tapadó talp felső részén. Még vizesen is jól tart, de egy vaddisznós feltúrt szakaszon ahol eléggé lehetett süppedni elég sok por került be a talpam és a saru talpa közé, amik nagy része kis rázás hatására eltűnik, de amik begyógyulnak a talpamba, azoknál kézzel kicsit rá kell segíteni. Szóval emiatt a por miatt kicsit jobban összehúzódott a lukam lefelé menet mint mikor mondjuk itthon ülök a TV előtt és nassolok, de sikerült leérni és végre jött egy kis jutalom.

Mert ha jön egy nem várt akadály, a természet kompenzál és lehetőséget ad arra, hogy megtisztulj, feltöltődj, élményekkel gazdagodj, kikapcsolj…

Hát hogy a viharba ne gázolnék át, nem is értem minek kerestem száraz utat, erről szól ez az egész sarus szarakodás idefent, mivel sütött a nap, 5 perc után már totál száraz volt a lábam és felfrissült 🙂

Ezt követte még egy átkelés, ahol már nem gondolkoztam, mentem egyből, mondom, sőt, ki is öblítem kicsit a lábam alól a cuccot, de olyan rohadt hideg volt a patak, hogy égette a lábam, így amint tudtam menekültem belőle 😀

Vizesen aztán nem várt más mint ez…

Felfelé megint, állítólag valami csodás hely felé és majd ott ebédelni fogunk mert micsoda kilátás meg minden, csak nekem oda valahogy fel kellett jutnom és ezen az emelkedőn kb. 3x álltam meg és nem azért mert a lábam nem bírta, azoknak még mindig nem volt semmi baja, egyszerűen annyira ziháltam, muszáj volt „pihenni” ami abból állt hogy nem mozogtam, de ugyanúgy kapaszkodtam minden lábujjammal az összes elérhető fix pontban 🙂

Felértem és valami elképesztően csodás látvány tárult elém, igaza volt Janinak, megérte feljönni.

Ebédelni azonban nem tudtam, mert nyálam nem sok volt, éhes se voltam, vizem elfogyott… Jani adott egy keveset a sajátjából, de inkább mentünk tovább, mert itt már eldőlt, hogy végig nem fogunk tudni menni, ránk fog sötétedni és ugyan van lámpánk, de nincs értelme strandcuccban a hegyekben kolbászolni, mert mikor el-el tűnt a nap, már annyira nem volt komfortos a hőérzet. De a lábaim még mentek, erőltetett menetben tudtam menni, haladtunk ahogy tudtunk, nem volt okom picsogásra.
(Bocsi, ez a videó kicsit szelesre és hosszúra sikerült)

Ahogy mentünk, mendegéltünk Jani szólt hogy menjek nyugodtan az úton tovább, ő elszalad kis havat fotózni, mert nem gondolta, hogy idén még fog látni és gyorsan lő pár képet. Mondom oké … ekkor még nem sejtettük hogy közelebbi kapcsolatba is fogunk kerülni a hóval 😀

Ez viszont hamar eljött és ezen a ponton kezdtem érezni, hogy ez az útvonal már egyáltalán nem az, amire az elején gondoltam és azt vizionáltam hogy ugyan küzdős de kellemes környezetben kocogunk egyet kettecskén.

Itt kezdett kicsit komolyra fordulni a dolog, ugyanis lassan jöttek szembe is emberek és egyikükön se volt strandgatya és saru, hanem túrabakancs és síruha. Éreztem legbelül, hogy ezt most annyira nem vicces, nem nehezteltem emiatt Janira, mert szegény szabadkozott hogy ezt végképp nem gondolta volna hogy még van hó errefelé. Amivel nem is lett volna baj, csak éppen még legalább 8 cm mély volt, fagyott hó formájában vagy sima jég vagy a járatlan út, már ahol volt lehetőség kikerülni. Na ott én kikerültem, de volt ahol nem lehetett egyszerűen…

Itt nem volt más be kellett vállalni a süppedést bokáig, mert legalább tartotta a lábam a cucc, nem csúszkáltam és tudtam haladni, még ha lassan is, mert több erőm nem nagyon lett az elbújó nap és a megerősödő szél mellett. Célunk a Csóványos tetején lévő kilátó volt, ahol legalább kis szélvédett zugot találunk. De ez araszolva elég lassan jött el. Itt sokat nem is fotózgattam, videóztam, mert nem annak volt az ideje, inkább a koncentrálásnak és nem pánikolásnak. Utóbbinak amúgy se lett volna sok értelme egy térerő nélküli helyen, segítséget se tudunk hívni, na meg ha tudnánk, mit mondjunk? Van itt valaki aki eltévedt miközben a strandot kereste és nem tud lejönni? Miután jól kiröhögték magukat biztos azt mondták volna, akkor meg is érdemli, maradjon ott 😀 Igazuk lett volna. Ennyire hülye még én sem vagyok, hogy direkt vágjak bele ilyenbe így, de helyzet volt, meg kellett oldani. Máshogy ne lehetett csak ha haladtunk, de legalább azzal nem volt gond, hiába fáztam picit, a lábaim még mindig bírták 20 km után és csak a zihálás miatt kellett meg-megállnom, cukrom is rendben volt.

Elértük a kilátót, ahol kis magnéziumot és még vizet (még mindig Janitól) vettem magamhoz, míg beálltunk a csigalépcső alá ami a szélvédett helyet jelentette, hogy aztán a turisták akik egyre többen voltak a fejünkre csöpögtessék a saras hideg cumót a bakancsukból. Inkább kijöttünk. Két út volt, egy kb. 10 km-es egy településre ahová tudunk hívni autót vagy 3 km a kéktúra útvonalán el a Nagy hideg hegyi turista büféig, ahol feltöltődünk.

Nyilván nem volt kérdés, fázva, víz nélkül merre indultunk, de sajnos a sok sár és olvadt hó, konstans csúszós réteget képzett a talpamon és lefelé kellett haladnunk és össze vissza csúszkált a lábam a saru talpán, szólta ez így nem lesz jó, gyors szerviz kell, így nem fogok tudni lemenni. Leültem egy kis tisztáson és levéve a sarukat egy kis papírzsepivel megtöröltem a felületeket, amik már így nem csúsztak, de a sarunak a bőr pántja a sok víztől meg hidegtől felért a titán szilárdságával és a rögzítő pötyit az istennek nem tudtuk átbújtatni a pánt előre kiképzett nyílásain. Kínunkban már röhögtünk, Jani a lefagyott ujjaival próbálta a lefagyott lábamra felrögzíteni a sarut, mert én nem értem el rendesen… ezzel elvoltunk egy ideig, miközben Jani jelezte, hogy nézd már milyen jó kis vihar jött itt fel a völgyben. Úgy is volt, fasza szürke hófelhők gyülekeztek, nap elbújt, szél felélénkült, rajtam nincs lábbeli és leizzadva ülünk a semmi közepén…

(Ide egy reklámszünetet képzelj el, hogy fokozzam a feszültséget vajon mi történt)

Nos annyi történt, hogy nem szakadt le az ég szerencsére és a saru pántját is sikerült jobb belátásra bírni, így folytattuk utunkat, immáron már jobb kedvvel…

Egész gyorsan elértük a meleg szerviz pontot, persze útközben nem egy csapattal találkoztunk, de nem mertem felnézni rájuk, csak köszöntünk és mentünk tovább, hogy úgy tűnjön: igenis tudjuk mit csinálunk… (dehogy tudtuk).

A büfés aranyos volt, mikor beléptem kérdezte nem-e melegem van… mondtam de, azért öltöztem így. Közöltem Janival, hogy most hogy több mint 6 óra után végre tényleg tudunk vizet vételezni, először az utunk folyamán, el fogunk számolni Szobon ha visszaértünk, de most megveszi amit rendelek 😀 Két izót, forró teát, kólát és vizet vettem magamhoz na meg próbáltam kis szilárd kaját magamba tömni, de nem kívántam, kicsit szarul is lettem a melegtől, a tea is lassan hatott, de megvártuk míg jobban leszek, addig hazatelefonáltam hogy induljon értünk a felmentő sereg. Két út volt lefelé a királyréti parkolóhoz, egyik turista útvonalon, másik a szerviz úton ,amin kocsival is járnak. Egyik 3-4 km-el rövidebb. Megkérdeztem milyen állapotú a másik, azt mondta műút, murvás stb. Mondom mindegy milyen hosszú, ott fogunk lejönni, nem kockáztatok (ez jó döntés volt, mert lefelé láttuk hogy elég dagonyás lett volna a rövidebb út).

Kilépve a büféből, lehűlve, lemeredve egy új világ tárult elénk. Fáztunk mint a szar és még csak mozogni se tudtunk. Cserébe mondjuk volt bennünk energia (Janinak nem volt rá szüksége, de én picit szomjas voltam már) és olyan úton jöttünk le, amire én az elején gondoltam. Igaz néhol fagyott volt és jeges, de tudtam kerülni vagy nem volt olyan mély és nem süllyedtem bokáig, de nem érdekelt ugyanis ha sétálni kellett akkor tudtam enni / inni, ez feldobott, amikor viszont száraz volt az út, akkor futottunk (!!!).

Nem elírás, tényleg tudtam még kocogni ezek után, amin én voltam a legjobban meglepődve és tök jól haladtunk lefelé a lankás lejtőn, kedvünk maximális volt, egyre lentebb azért a levegő se volt olyan hideg, szél se fújt annyira, na meg a mozgástól tudtuk fűteni magunkat és a gondolattól, hogy egy fűtött autó tart felénk egyenesen a mennyekbe éreztem magam. Itt már azért kicsit elég volt aznapra megoldandó feladatokból. A parkolóba vártunk picit, itt 32,8 km-t mutatott Jani órája, de elindultunk az autó elé hogy ne fázzunk, így összesen kb. 35 km-t tettünk meg, cirka 1500 méter szintemelkedéssel, 7 óra alatt 😀

Rengeteg dolog félremehetett volna, elég lett volna egy talpam alól kigördülő kő lefelé vagy felfelé, valami ami megvágja a lábam, de minden elkerült, mellém állt a szerencse picit és már a végén azt mondtam hogy ez egy igazi kaland volt és ugyan nem ilyen körülmények között, de nyáron, száraz úttal bármikor jövök megint ha lehetőségem lesz rá, mert ennél jobb állóképességi edzést nem tudok elképzelni 🙂 Nagyon irigy vagyok azokra, akiknek a kertkapuból indulnak az ilyen jobbnál jobb ösvények, útvonalak és nem kell neki 2,5 órát utazniuk az első dombig és remélem úgy unják ők is ahogy én az Alföldet, nehogy már nekik jobb legyen 😀 Ja és lehet veszek valami terepre alkalmas lábbelit… igen, egy terep mintás talpú sarut 😉

Még egyszer szeretném elmondani, magamtól nem jöttem volna el erre az útvonalra ha tisztában vagyok vele előre, ennyire még nem ment el az eszem, de örülök neki hogy happy end lett a vége és így plusz egy sztori az unokáknak majd mikor a hintaszékben mesélek nekik egy Józsiról, aki mezítláb ment fel a hegyre…

Itthon pihizve Csipi hívta fel a figyelmem az alábbi cikkre, amit jobbkor nem is írhattak volna a szempontomból 🙂

https://hvg.hu/gazdasag/20190303_790_ezer_forint_buntetes_is_jarhat_strandpapucsert_egy_olasz_turistacelpontnal?fbclid=IwAR3rigRutPExelNpDFI02VQ74X6_75ijNMVBQul-6n70JIl5rF68KD5GR98

Reggeli invitalasomra csak Endi jelezte jöttét, némi bizonytalankodás után 9-kor találkoztunk a Vámháznál. Mivel ő harmadik napja fut kis levezetés volt neki a tempó, nekem meg kellemes haladós.
22 km-en át dumáltunk és bruttó 6-os kilométerek lettek, ahogy terveztük 😉 Sajnos a végére megfájdult a bokája, remélem hamar kiheveri.
Miután elváltunk még az utolsó két kilométerem sikerült 5:16-ra és 5:06-ra hozni. Ha tudtok menjetek, isteni az idő futáshoz!

Reggel sajnos nem tudtam menni a terv szerinti 2 óra kocogásra, kicsit kaotikusak az állapotok körülöttem idő ügyileg, de annál jobb állapotban érkeztem az esti edzésre 🙂
A szokásos bemelegítés után 10×400 méter várt ránk, 1:45-re kellett volna hoznom mindet (közte 40 másodperc pihi), ami átlagban szerintem meglett 🙂 Persze az első elfutva lett 1:37, utána jött 8 db rendes 1:40-1:50 közötti időkkel majd a végére kaptunk 1 perc pihit és kért egy leggyorsabbat. Sikerült, 1:34 alatt és minden szempontból az utolsó volt 😀 Hazakocogtam és elkészítettem egy 6 tojásos tükröst, csípős kolbásszal kétféle hagymával, paradicsommal, pirospaprika és olasz fűszerkeverék a tetején… most jól vagyok 😀