Nem igazán akarom bő lére ereszteni ezt a mostani beszámolót, már a mártélyi 12 órás után / közben megfogalmazódott bennem, hogy tulajdonképpen mi a fasznak járok én ilyenekre egy ideje. Tudom, sokszor leírtam miért csinálom még mindig, hogy milyen jól eső érzés ennyire elfáradni, a kontans fájdalom és az abból való felépülés, a szervezet regeneráló funkcióinak aktiválása és társai, de az a helyzet, hogy már ezek is alig tudtak meggyőzni arról, hogy nekivágjak egy-egy versenynek.

Zéró motiváció minden téren sajnos. Az utóbbi hónapokban, eddig csak a sporttal kapcsolatban régóta fennáló – menjen a faszom edzeni – helyzet fogta magát és kiterjedt életem más területeire is. Munka, hobbi, stb. Nyilván vannak olyan helyzetek mikor nem lehet azt mondani, hogy menjen a faszom dolgozni, csinálni kell ez nem kérdés, csak kurva szar mikor egy általános nyomottság van az emberen, relatíve kreatív munkát végzek, de ott se élveztem egy percét se hosszú hónapok óta, a hobbim nem is említem, ott is a kurva nyomás, hogy nem lehet 5 évnyi szívást kibaszni a picsába csak úgy, mert most olyanom van, szóval jóideje csak jövök a műhelybe, leszegem a fejem aztán próbálok haladni mindennel, ha csak kicsit is, de legalább valamennyit. Egyáltalán nincs bennem izgatottság, kíváncsiság semmi iránt, legalábbis ami elérhető és kivitelezhető a kereteimen belül (mert pl. egy Ferrarit szívesen hajtanék egy napig, de hát ez nem opció ahogy sok más sem).

Hívja ki hogy akarja, életközépi válság vagy enyhe depresszió nekem mindegy, de hosszú ideje fennáll ez a nihil állapot minden kapcsán ami körülvesz. Az hogy elinduljak futni csak egy kurva órát, elképzelhetetlen energiába kerül rávenni magam, látszik is a számokon, alig-alig sikerült néha az idei évben, annyit futottam a mostani versenyt megelőzően az mint korábban egy hónap alatt, ráadásul majdnem a felét versenyeken… pedig tudom hogy egy kellemes órás kocogás is jót tesz a pszichémnek, de már ott se éreztem mindig azt a kitisztultságot, koncentráltságot és céltudatosságot, kedvet mint korábban. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy mikorra odajutottam nagynehezen a hobbim kapcsán, hogy végre megtestesüljön az úgy tűnik végleges autó, beszartak a gépeim körülöttem, szóval csak tovább húzódott minden, várni, várni mindig minden szarra és nem haladni – és persze tudom, hogy ezt a negatív spirált magam csavarom magam köré, de egyáltalán nem tudtam / tudok a pozitív dolgokra figyelni jó ideje.

Így már a mártélyi szenvedés közepette elgondolkoztam rajta, hogy egy időre abbahagyom ezeket a hosszú versenyeket, az is lehet hogy a futást is teljesen, de az egy igencsak szenvedős és nagyon hosszú megmérettetés volt így úgy voltam vele, majd kialszom, még mindig kapaszkodni akartam a korábbi jó élményekbe mentálisan, de most az összes csillag együttállása már kevés volt ahhoz hogy ezen fordítson és mivel ide be voltam már nevezve eljöttem. Előtte való napokon egy percet nem foglalkoztam fejben a versennyel, kimaradt vagy 1,5 hét futás is, kb. olyan érzés volt elindulni reggel mintha csak valami hétköznapi dologra indulnék, de ezek nem azok, vagy akiknek az, azok nem ezen a szinten vegetálnak a sport kapcsán mint én.

Szóval odaálltam a rajthoz mindenféle kedv nélkül, fejemben a félig megszületett korábbi gondolattal, hogy nem akarom én már ezt szinte semennyire, még ezen legyünk túl valahogy… ennek megfelelő volt a versenyen is hangulatom, pedig az állapotomhoz képest egész sokáig sikerült egész jó tempót mennem, stabilan hoztam a 7 percen belül kilométereket, de nem volt könnyedség a mozgásban egyszer sem, nem kellett fogat csikorgatni még, de nem jött el az a pillanat, ami általában 1 órányi mozgás után jön, hogy bemelegedett minden és ha csak egy rövid ideig is, de könnyen haladok és csak úgy elmegy mellettem az idő, ki tudok kapcsolni. Itt nem nagyon tudtam, végig figyelni kellett, belül motiválni magam valahogy tartsam a tempót, ha már egy időre búcsút veszünk egymástól, ne szálljak már ki idő előtt és menjek haza a francba. Természetesen így utoljára sikerült a frissítést is elbaszni, ahogy a nagy könyvben meg van írva, egyszer azt vettem észre, már azt se tudom mikor mit csináltam utoljárta, ettem vagy ittam vagy mi a fasz történt, de nem is nagyon izgatott dolog, közeledtünk a verseny feléhez és egyre nehezebb volt tartani a kívánt iramot, éreztem hogy ebből már úgysem jövök vissza, az edzettségem sincs meg hozzá meg az idő is kevés hogy életet leheljek magamba, szóval amíg tudtam még bele-bele kocogtam, aztán valamikor 3 óráva a rajt után ráhagytam az egészet és csak sétáltam (meg persze össze vissza ettem és ittam…)

Akkor ott nagyon határozottan bevette a gondolat magát a fejembe, hogy inkább kiszállok, ettől az erőltetett menettől az életkedvem is elmegy, még majd 3 órát itt sétálgassak, bár az idő gyönyörű volt, a szél a hűvösebb helyeken tudott szar lenni, a lábaim is elkezdtek fájni, a jobb seggembe nyillalni kezdett a forgónál valami ha próbáltam kocogást imitálni, tudtam ez még nagyon nagyon hosszú lesz ilyen állapotban, főleg othhon hagyott fülhallgatóval 🙁

Számolgatva azonban fejben picikét kiderült, hogy ha tudom tartani a 10 perces ezreket (hahahaha) akkor koppra, de meglehet egy maraton, ami milyen szép kis búcsú lenne ettől a világtól! Szóval összeszedtem minden maradék motivációm (még a táska legbelső kis zsebét is átkutattam érte, hátha ott is lapul korábbi versenyekről egy kevés) és fejembe vettem, hogy majd 3 órát ebben a tempóban fogok végignyomni. Ebbe nem fér bele, sem leülés, sem lassabb séta semmi, mert akkor kicsúszok az időből és ugyan eldöntöttem azt is, hogy leszarom, mert akkor időn túl fogom elérni az órám szerint a 42 km-t, de nem búcsúzok e nélkül a klasszikus táv nélkül.

Gondolhatod hogy felcsigázott a gondolat, most azt várod, hogy majd arról írok mennyire megváltozott a hangulatom és hogy így céllal a szemem előtt mennyivel könnyebb volt, de nem fogok hazudni. Minden kibaszott körben azt vártam mikor lesz már ennek az egésznek vége, minden egyes körrel csak 10 perc telt el, a pálya minden pontján csak az járt a fejemben, milyen faszom hosszú egyenes jön, hogy most jön az a fos kavicsos kanyar, hogy milyen kibaszott szánalmasan nézhetek ki, ahogy próbálom a futást imitálni, mert a klasszikus séta mozgás jobban nehezemre esett a tempó tartásához és az istennek nem tudtam 9 perc alá szorítani a köreim, hogy legalább kis előnyre szert tegyek ha beütne valamit, mert akkor oda az egész… Kis kikapcsolódás volt Misi bácsival sétálgatni egy darabon, aki 82 évesen is minden évben itt van a versenyen (Mártélyon is ott volt), évente 3-4000 km között sétál és bazdmeg alig bírtam vele tartani a tempót ami ilyen 9:10-9:20 körül volt, mesélt a pályafutásáról, aktívan sportolt egész életében, de bennem végig az a hang ismétlődött, hogy legyen már vége…

Drága nagyfiam is eljött újra, tavaly majd 50 km-t teljesített, azóta őt se tette tönkre a sok edzés és hogy attól-e vagy mitől, de jóideje görcsölt a lába, hiába a só, hiába a magnézium, szóval az utolsó másfél órára összeterelt minket a verseny és méterre pontosan ugyanazt mutatta az óránk, szóval ha tudjuk egymást húzni, akkor mindketten elérjük amit kitűztünk mára. Neki is fájt mindene, nekem is, ő is unta, én is, felváltva káromkodtunk, kedvünk se volt nagyon beszélgetni, csak szurkoltunk a többieknek akik folyamatosan köröztek le minket. Szépen lassan letelt az utolsó óra is és egy percre nem lankadhatott a tempónk, hogy meglegyen a 6 órán belül maratoni táv (tudom, tudom hogy a maraton nem 42, hanem 42.2 km, de ezt ezen a ponton már kurvára leszartam). 5 óra és 58 percnél estünk be hivatalosan az utolsó körünkről, de ekkor még várt ránk 270 méter, hogy az órák regisztrálják a 42. kilométer elérését, itt még hajtottunk, hogy beférjünk az időbe, érdekes jelenet volt mit ne mondjak… mint mikor régebben még a ház előtt futkorásztam hogy meglegyen a kerek 10 vagy 20 kilométer 🙂

Visszabattyogtunk átvenni az érmet, leülni kicsit, de nekem az össze vissza frissítéstől minden bajom is volt, a lábaim égtek mint a fos, a fejem tiszta volt, a gyomrom se fájt, de tudtam jól, hogy ezt úgy basztam el ahogy illik, csak emiatt a lassú baszakodás miatt volt, hogy az alacsonyabb pulzussal a szervezet tudott kivenni még annyi energiát ami kell neki… Közben pedig, elöntött az a kellemes érzés, hogy most egy jó időre megszabadulok ettől vagy az is lehet hogy örökre. 12 éve kezdtem el, rengeteg dolgot átéltem, mindenhol kipróbáltam magam a magam módján, a rövideken át a 24 órás versenyig, futottam 4 napig a Balaton körül, teljesítettem 100+ km-es versenyt szintidőn belül, körözgettem a helyi Spar maratonon a parkolóban 120 kört, amíg el nem értük a maratoni távot, futottam 12 órát 5 fokban, esőben, szélben, 65 km-t a Tisza tó gátján 40 fokban árnyék nélkül, sose voltam 100 kiló alatt, de lettem második félmaratonon és az utóbbi 7 évben én voltam a „papucsos hülye” a versenyeken.

Nem szeretném eldobni teljesen a hétköznapokban a kocogást, remélem egyre többször lesz kedvem nekivágni és egy órácskát mozogni, bár lehet csak sétálok, még nem tudom. Most a hidegbe nem vágyok sehova az biztos, majd valahogy próbálom a minimális állóképességem fenntartani, hogy a jövő évi helyi félmaratonon rajthoz álljak és teljesítsem, de ami ennek a blognak az alapját adta, a maratoni futásokon túl, az egy jó időre elköszön. Aztán ki tudja, soha ne mondd hogy soha 😉

És egy slussz poén a végére: itthon néztem meg, hogy végül 37 kört teljesítettünk Benivel, ami a hivatalos pálya hosszal számolva 43 km meg egy pici 🙂 Szóval sikerült még egy picit jobb érzéssel lefeküdni aludni, mint egyébként…

Hú hát nem is tudom hol kezdjem, igazából az eleje nem a megszokott beszámoló lesz, azt a végén megkapják azok akik arra vágynak 🙂

Hetek óta gyűltek a felhők a fejem felett, a projekt amin dolgozom március óta január 1-el kellene elinduljon és sorra jöttek az egyre összetettebb feladatok, amitől alig haladt előre az a folyamat, aminek a végén egy olyan verzió áll elő, amivel az alapvető feladatokat már legalább meg lehet csinálni és január 1-el tudnak benne dolgozni. Ez kezdett minden egyes eltelt nappal egyre inkább frusztrálni.

Mellette ott van az autós projektünk, amin szinte egyedül tudok dolgozni meg egyelőre finanszírozni is, ez utóbbi nyilván összefügg a „munkámmal” is, de hát az élet nem pont az olcsóbbodás felé halad és rohadtul felbasz az egész, erre tönkrementek a nyomtatóink így aztán az autós sztorival haladni se lehet és minden kezdett afelé mutatni hogy legszívesebben kiállnék az udvarra ordítani… nem tudtam fókuszálni, nem volt meg a menetrend hogy mikor mivel fogok foglalkozni, egyáltalán az se volt hogy milyen feladatok vannak, így sorba se tudtam őket rakni, erre persze hogy reagáltam? Úgy van, a legszarabbul, elhagytam az edzést, mert hát most arra nincs idő, igaz többet tehettem volna 30 percnyi futással mint bármivel, de én csak ástam bele magam a teendőkbe, vettem elő ami szembe juttot, az agyam zsongott, totál homályba tapogatózva kerestem megoldásokat hol a gép előtt hol a műhely asztálnál. Persze ez a stressz nem múlt testi dolgok nélkül sem, nyilván ilyenkor mindig beüt egy kis takony vagy köhögés, ez most sem maradt el és hát ezt sem kell kiheverni rendesen, közben is haladni kell, mert sehol nem tartok (igaz fingom sincs mennyi feladat van hátra) ettől csak még jobban felbasztam magam, mert nyilván nyűgösen, leverten még annyira se tudtam dolgozni és tudtam hogy ebből a spirálból valahogy ki kell lépni, amire tökéletes időpont volt a tegnapi 6 órás futás Szegeden. Heti egyszer eljutottam azért mozogni, de nem igazán estek jól, nyilván el is volt szokva tőle a szervezetem, itthon próbálkozok felüléssek meg lábemeléssel, súlyzókkal kicsit javítani a derekamon, mert az is egyre inkább fájt, de azk nem őucolnak ki úgy mint egy jó futás. Csakhogy jó futás nem jutott ebben az időszakban, szóval ilyen megmentőként tekintettem arra a szombati napra.

Eldöntöttem: kibaszottul szarni fogok mindenre aznap! Még az órámat is levettem, nincs az az isten hogy ott szörnyűlködjek a tempómon vagy a pulzusomon. Vettem egy jó nagy fejhallgatót, az nem esik le mint a kis fülbe dugós cuccom, hozzám senki ne szóljon egy büdös szót se, erről messziről látszik hogy máshol vagyok. Tempóban meg ha sétálok végig körbe körbe az se érdekel, tényleg szarok a világra most 6 órán keresztül és bassza meg mindenki ott ahol van 😀

Kicsit tompított a dolgon, hogy pár nappal a verseny előtt elmúlt a takonykórom, igaz maradt kis köhögés, de nem volt vészes, ebben a delírium tremensben eltöltött napok alatt is sikerült kicsomózni eddigre a munkámban zajló folyamatokat és végre a haladás útjára léptem, szóval annyira nem voltam kikészülve mint előtte, de ragaszkodtam ahhoz hogy mindenféle kényszer nélkül fogok most ott egy szombatot eltölteni. Össze kell rakni kicsit a fejemet és fel kell állítsak határokat, ezt nem hagyhatom hogy a dolgok még egyszer így össze csomósodjanak.

No ilyen állapotban vágtam neki tegnap reggel 9-kor a kedvenc versenyemnek, ahol ha jól számoltam már hetedjére indultam 🙂 Az első órában még adtam esélyt az ismerősöknek, hogy váltsunk pár szót, annyit még kényelmesen kibírok, főleg hogy az elejétől kezdve én volta ma pályán a leglassabb. 70 éves bácsik, nénik köröztek le folyamatosan, de nem érdekelt, én ide nem futni jöttem, hanem meditálni. Ehhez ez a tempó illett ami valahol 7:30 és 8:00 között volt kilométerenként. Annyit azért szerettem volna megcsinálni, hogy egy maratont összecsoszogok ott, de úgy voltam vele, majd nézem néha a köridőket és eldöntöm belefér-e, erőlködni nem fogok egy percig se rajta. Az 1160 méteres pályán frissítéssel mindennel 7 kört tudtam menni óránként az elején, hát mondom ha ezt a feléig tudom csinálni akkor a második felére lassabb tempó is elég, nem igényelte a szervezetem, tudtam volna gyorsabban is menni, de leszartam. Annyira kényelmes volt az egész, hogy ha nem viszek zenét, ott vágom fel az ereim az unalomtól, nem azért mert nem haladtam, hanem mert annyira semmilyen volt a tempó, tényleg mintha sétáltam volna, szóval a második órában pattant is a buksimra a giga füles, teló övtáskába és már durrant is Azahriah kezdésnek. Hát életem legjobb döntése volt ez a füles. Direkt olcsót válaszottam ami valamennyire bírja a vizet, egy Lenovo, 8.000 Ft volt az egész, annyira jól szól amennyire ilyenkor kell kocogáshoz és nem azon voltam hogy jaj hány kör van még, jaj mennyi idő van hátra, jaj a lábam, jaj a derekam, ebben a nagyon nagyon kényelmes zónában végre elvesztem a külvilág elől.

5 perccel csúsztam ki a „tervemből” amikor féltávhoz értem, továbbra is remekül voltam, igaz néha már már éreztem hogy a combjaim fáradnak, mert mégsicsak 3 órája topogtam ott körbe körbe, de nagy gáz nem volt. Elővettem a telefont és mondom megnézem már egyáltalán hán kör kell a maratonhoz, mert hogy többet nem megyek az hétszentség. Legyen meg egy kellemes 42 ebben a csodaszép őszi napos időben, nyomassza saját magát az aki edzett is erre valamit 🙂 36 kör megy pici volt a maratoni táv, sikerült úgy mennem a negyedik órában, hogy 26 körrel zártam, az eddigi 6-7 kör / óra helyett elég volt az 5 kör / óra. A régebbi Csicsó ekkor azt mondta volna: jaj de jó, ha megnyomod egy kicsit, akkor meglehet a 45 km is! A mostani ezt abban milliszekumdumban elhesegette a francba és azon volt, hogy óránként azt az 5 kört, jókedvvel, kényelmesen lehozza!

Ehhez a kör harmadát simán lesétáltam, a maradékot meg még lassabb tempóban lecsoszogtam, de így is 10:30 körüli köröket mentem, szóval hiába voltak extra frissítéseim, maradt időm bőven, az utolsó órára előnnyel mentem és tudtam hogy simán meglesz a maradék 5 kör. A zene továbbra is ment, jobbnál jobbak, totál feldobott hangulatban voltam, a tavaly kitapasztalt frissítésnek hála, semmi émelygés, semmi gyomor gond, erő annyi amennyi, de azt tudom hogy az edzetlenség oka, talpam fasza…. VÉGRE szemben az elmúlt napokkal, hetekkel zéró nyomással, nem akarva többet mint amennyit elbírok, nem itt is stresszt húzni magamra, hanem kikapcsolni, okosan, betartva a dolgokat fogom befejezni teljesen elégedetten a versenyt.

Persze amikor látod hogy ugyan megvan a 36 köröd, de 11 perc még hátravan az időből, akkor előjön belőled az állat és azt nem hagyod ott 😀 Úgy voltam vele, ennyit engedek a bennem jó mélyen alvó versenyszellemnek és mivel erőlködni se kell hozzá, lehozom még azt az utolsó kört. Így is lett, kicsit sétálva, de beértem a célba, ráadásul úgy, hogy a visszaszámlásra is figyelve, az utolsó másodpercben ugrottam át a mérő pontot – a sors iróniája, hogy a rendszerben van pár másodperc késés, szóval az utolsó köröm hivatalosan nem került regisztrálásra, ezt nekem kell elhiggyétek hogy így volt 😀 Majd’ 43 km-t sikerül 6 óra és kb. 2 másodperc alatt megtenni, aminek egyáltalán nem volt ma jelentősége, vagyis egy pici igen, de csak a végén.

Idén júniusban a 42. szülinapomon nem tudtam magam megajándékozni 42 kilométerrel, de jobb is, mert ez a tegnapi felért 3 szülinappal annyira jó volt megélni így. Sikerült pontot tenni sokmindenre, eldönteni mit fogok másképp csinálni, még akkor is el vagyok maradva a munkával, mert hiába tudom mennyire jót tesz egy kis futás is, látjátok 10 év után is bele tudok esni egy ilyen hibába. És ezzel a „futással” tettem egy kis koronát erre a 10 évre, tudatos voltam, beláttam mi az ami most a lényeg, jól frissítettem, egyszerűen mindent jól csináltam ezen a hat órán 🙂

És ahogy ígértem a legelején pár gondolat az eddig megszokott beszámolók szerint:

Hát ez kurva jó kis futás volt, megint elhoztam a 100+ kilós szandálosok kategóriájának aranyérmét hiába mentem alig 43 kilométert és bár a lilahagymás zsíroskenyértől rengeteget fingottam, de mivel zenét hallgattam így nem nagyon érdekelt a dolog! A felénél pisáltam egyet, ezt még mindig keveslem, de több folyadékot meg nem merek inni. A combjaim égtek mint a fos, megint szar volt aludni, de a vádlim meg az achillesem észre se vette a dolgot…

A legutóbbi szegedi futásról írtam mennyire álltam értetlenül a dolog előtt ami ott várt rám, mert az hogy fizikálisan erősen limitált vagyok a korábbi évekhez képest az rendben van, el tudom fogadni, mert nem teszek semmit nagyon ellene, de hogy fejben egy percre ne legyek képes erőt venni magamon, ez akkor fordult elő először. Nem mondom hogy ezzel az éjszakai futással olyan sokat foglalkoztam volna fejben, mert kibaszott fárasztó hetem volt, rengeteg a munka és nagyon odafigyelős, amire az elmúlt jó 5-6 évben nem nagyon volt szükség és felvenni a ritmust küzdős, de nagyon élvezem csinálni és azt ami ki fog jönni ennek a végén az meg rohadt menő lesz, ez az egyik oka hogy a sport nem tölt be olyna központi szerepet a másik meg a rekorder kocsi, bár az ráérős, de még így is sokkal izgibb mint elmenni futni 🙂 Főleg ebben a kurva melegben…

Azonban továbbra is szeretem magam fizikálisan fosra tenni (hogy aztán a test regeneráló funkciói beinduljanak), pozitív velejárója a jelenlegi helyzetemnek, hogy egyre kevesebb is elég már ehhez, így már egy fingi 6 órás verseny is garantálja hogy tutira kikészülök. Megmondom őszintén ha nappal lett volna ez a verseny, biztos nem indulok el rajta (jó, lehet mégis), de így hogy éjszaka volt volt kedvem menni a 30 fok ellenére is. Szegeden voltam eddig csak 12 órás éjszakai futáson, az első szenzációs ultra csodát adott a kezembe a teljes tanácstalanság utáni feltámadással illetve Algyőn egy félmaratonon de azt sérülés miatt nem tudtam befejezni, azonban valahogy az a csend, nyugalom megfogott. Ennek megfelelően nagyon vártam a versenyt, a másik fő ok pedig az volt hogy végre szülővárosom közepén kerül megrendezésre és ugyan van itt évente félmaraton, de az kivisz minket a vasút mellé eléggé jellegtelen utakon, nem nagyon szeretem az útvonalat, az ilyen több órás versenyek viszont „kis” körpályán kerülnek megrendezésre, így a frissítés is könnyebb, egy helyre kirakom és itt pl. kb. 10 percenként elhaladok mellette. Kicsit aggasztott, hogy majd biztos lesz pár gyökér aki nem bírja ki beszólás nélkül, ennél jobban csak az ittas gyökerek aggasztottak, de egyrészt vittem fülest zenét hallgatni, másrészt pedig sikerült leépíteni a helyi éjszakai életet így tök üres volt a legbelebb belváros este kilenc és hajnal három között. Csak a Fekete Sasban zajló lagzik rondítottak a képbe, de én ugye nem hallottam, azonban előttem futó csajszin láttam hogy akadt ünneplő emberke akivel szájkaratézott egyet.

Egyedül frissítési „tevem” volt a versenyre, a korábbi hatórások jó tapasztalataiból, ezt szabtam a helyi pályára, mert itt nem 1 km volt egy kör, hanem 1,3 km és az eddigi jól működő frisítések 3 km-enként voltak, a két kört sűrűnek találtam a hármat meg soknak, de mivel meleg volt így inkább válaszottam a két körönkénti de picit kevesebb frissítést (víz+kóla). Óránként pedig jött a zsíros kenyér + vittem hozzá vegyes vágott savanyúságot, hogy az édes szájízt ellensúlyozzam, volt sótabletta és aminósav is nálam + a bevált ORS poros kulacs.

Tempó tervem nem volt, úgy votlam vele majd ami jól esik, ez nem volt túl magas, de szerettem volna minél tovább bírni a kocogást mint olyat, kilométer célom nem szerepelt, egy maratont azért kitűztem, az talán belefér 6 órába. Csináltam a dolgom rendesen, jól ment a frissítés, gyűltek a körök és kicsit kevesen voltunk, ettől eléggé hamar eluntam a dolgot és bevetettem az újonnan vett fülest és elkezdtem zenét hallgatni másfél óra után. Azaz elkezdtem volna, ha gyerekkori cimborám akik éppen itthon vannak az USA-ból nem jön le mellém kocogni kicsit a családi bulijuk után két pálesz meg három sör és szalonna sütést követően 😀 Szóval zene ki és dumáltunk sokat kocogás közben 🙂

Két és fél óráig meg is voltam elégedve magammal (fejben is!!), idejét nem tudom mikor futottam két és fél órát egyben relatíve jó állapotban, de a gyomromban kezdtek meggyűlni a cuccok, éreztem hogy nem bír velük, pedig túl nem ettem magam, talán a folyadék volt sok, nem tudom, de az a kevés erő is elment így sétára váltottunk amíg feldolgozza a cuccokat, addig is gyűlnek a körök legalább. Nagyobb baj volt viszont hogy a derekam kezdett elég erősen jelezni, hogy nem tetszik neki az edzetlenség és konstans fájt, egyre jobban, hiába ültem óránként mikor ettem is pont azért hogy pihentessem, nem segített. Próbáltunk néha kocogni kicsit, de nem volt jó, tudtam hogy itt most egy nagyobb szünetet kell tartani, mert nincs értelme megsérülni, hátha jobb lesz a gyomor is meg a derék is többet tud pihenni.

Így 4 órával a kezdés után leültem, úgy voltam vele rászánok egy órát. Óvatosan azért eszek iszok, főleg cukrosat, előkerült a Monster energiaital is mint mindig 🙂 áfonyával… Cimborám közben még ment két kört és megköszönte de neki az 15 km elég volt, sose futott még ennyit 🙂 Másra is hat a verseny hangulat 😉

Beszélgetve telt el 50 perc mikor úgy gondoltam hogy megpróbálok sétálni pár kört az utolsó egy órában, addigra már a maratont elengedtem mint olyat, 28 km fölött voltam, beértem már a 30-al is, hétvégi hosszú edzésnek jó lesz, legalább mozogtam… Felkelve nem volt túl rózsas a helyzet nyilván, a derekam sokat javult a gyomrom sem éreztem problémásnak, na de minden izmon beállt, le voltam savasodva, de hát mondom sétálni csak tudok már még egy kört egy óra alatt.

Ekkor jutott eszembe az mennyire felkúrt a legutóbbi szegedi eset és mondom az nem lehet hogy ilyen béna lettem fejben is, tessék szépen megpróbálni kocogni ne pedig sétálni. Mindegy mennyivel, csak kocogás legyen és ne séta. Mivel a cukrom rendben volt, nem hisztiztem egyszer sem a verseny folyamán így elkezdtem határozott karmozgással felvenni valamilyen futó tempót és hát sokkal nem volt gyorsabb mintha sétálnék, de legalább közlöm a szervezetemmel, hogy márpedig azt csinálod amit én mondok.

Zene természetesen a fülben, kihűlni nagyon nem tudtunk, mert én végig kurva melegnek éreztem az időt, mozgás közben picit jobb volt ugyan, szóval az izmok annyira nem voltak hidegek és elkezdtek működni a végtagok. Körről körre egyre jobban, egészen annyira hogy sikerült a verseny eleji tempóra gyorsulni egy kör erejéig. Akkor ránéztem a pulzusra és láttam hogy ez viszont nem a verseny eleji zóna, szóval a végét járom az állóképességemnek és mivel semmi sem múlik rajta visszavettem picit a tempóból… jött volna ez magától is, mert onnantól körről körre esett vissza a sebességem, a pulzusom viszont maradt ugyanolyan magas, a végén már igazából sétálva se lett volna lassabb, de most én voltam a főnök és végigkocogtam az utolsó egy órát a leülés után. A lábaimon éreztem, hogy üresek, legalábbis a combjaim, a vádlik és az achilles teljesen jó állapotban voltak és vannak így lassan két nappal a verseny után, a combokban viszont iszonyat izomláz van 🙂

Nem érdekelt az eredmény egyáltalán, hogy mennyit sikerült, itt most csak szerettem volna visszavenni kontrolt a szervezet fölött olyan helyzetben mikor majdnem minden szar 🙂 Így nagyon elégedetten hagytam abba a versenyt, 38,2 km-t mentem ami annyira nem rossz (nyilván nem a hat órához, hanem az öthöz amíg mozogtam :)), ha nem kell leüljek meglett volna a maraton, de most ki nem szarja le. Visszacuccoltam a kocsihoz (mert vittem asztalt meg széket) és hazamentem lefürdeni. Tudtam hogy aludni kár is megpróbálni, négyig adtam időt magamnak elálmosodni, de lefeküdve fél hatig csak forgolódtam 🙂 Előjöttek a régi szép -ennél sokkal hosszabb- futások emlékei, mikor minden mozdulatra megfájdul valami, hogy a lábak konstans fájdalomban vannak és pihenni kellene de nem tudok 🙂 de belül nem bántam egyáltalán, nagyon jól éreztem magam!

Annyira fáradt voltam, hogy tegnap nem volt erőm ezt megírni se, ma pedig a munkát is kihagytam, az órám szerint is még napokig nem leszek „top” formában 🙂 Na de sokáig ez nem marad így, mert kitűztem hogy kicsit kevesebb mint 3 év múlva, 45 évesen visszamegyek a Tisza tóra, elnézve a nyarakat nem biztos hogy a hivatalos időpontban, de teljesíteni akarom a 130 km-t egyben, mezítláb, szandálban 😉 Addig viszont dolgozni kell sokat hogy legyen idő felkészülni rendesen…

Essünk túl a jó híren: a 100+ kg-os, szandálos kategóriában most sem találtam legyőzőre! Ennyi elég is… szevasztok!

A többi része már nem ilyen rózsás a dolognak 🙂 Szomorú alkalom hogy billentyűzetet ragadok, 10 év után az első alkalom hogy egy versenyen nem a leghosszabb távon indulok… ez van, puding lettem már fejben is, oda se merek állni a pöcsméregetésre. Továbbra is nagyon kedvelem a szegedi U.R.H. által szervezett versenyeket és mivel azt se tudom mikor voltam utoljára versenyen adta magát hogy jöjjek erre a terepfutó eseményre. Álltam már itt összetett dobogón is 50 km-en (igaz nem jött el senki rajtunk kívül Mátéval) meg nem is tudom hányszor teljesítettem az 50 km-t, most a második leghosszabbra, a 28 km-re jöttem. Gondoltam ennyit valahogy összekaparok. Hát szó szerint kaparás lett belőle, de meséljék el a szerveim és testrészeim ezt az „élményt”:

Rajt előtt

Agy: ez tök jó lesz, ne fossál, az idei alig 400 futott kilométeredben voltak jó pillanatok, persze koránt sincs olyan állóképességed, de ennyi kell most a hétvégére!
Gyomor: majd 3 km-enként kérek kólát vízzel, kör végén 7 km-nél meg valami szilárdat, szeretem ilyenkor a sajtos virslis kiflit meg hátha lesz dinnye!
Agy: jól van oké, mint a múltkor az fasza volt úgyis.
Termosztát: haladni kéne mert kezd meleg lenni…
Agy: nyugi már még el se kezdődött már de hisztizel, szokjál hozzá, a fele a pályának a gát tetején van ha kisüt a nap #mindmeghalunk.
Lábak: ez volt a bemelegítés? fasza, nem ígérek semmit…

Első kör

(200 méter után)
Lábak: csak szólok, hogy a bal comb forgód már most fáj.
Agy: mitől? most indultunk!!
Lábak: meglepetés!
Agy egyre nagyobb része: te, amúgy kurvára semmi kedvem ehhez…
Agy kisebbik része: kussolsz, nyomjuk, kell egy kis futás, alig csinálunk valamit mostanában!
(Letérve a gátról irgalmatlan kavicsos, murvás rész)
Agy kisebbik része: lejtőn szoktunk futni nem? Legalább ott…
Talpak: normális vagy? nézd már mekkora sziklákon kell egyensúlyoznom, fáj mint az állat!
Agy nagyobbik része: látod, hagyjuk a francba mondom, ha tovább csinálod végig blokkolni fogom a szerotonin termelést, nekem te örömködj itt.
Agy kisebbik része: na, ez így nem lesz jó, sétáljunk…
Lábak: de hát most indultunk, nem mentünk még 500 métert, jó mindegy, bennem van erő csak szólok, itt minden ok…
Agy kisebbik része: köszi, legalább te…

(Betérve a kavicsról az erdőbe)
Agy nagyobbik része: na jó ha annyira akartok futni, menjetek… idióták.
Lábak: végre, 6 perc közepe-eleje! Nyomjuk!
Termosztát: na itt fasza idő van, nem akarsz itt maradni? Bár most hogy nézem ordenáré pára van, inkább húzzál a francba!
Lábak: megyünk-megyünk nyugi.
Talpak: itt jó a talaj is, bírjuk!
Agy nagyobbik része (1 km után): na jó, ennyi volt, séta csicska 🙂
Agy kisebbik része: heh?
Lábak: heh?
Agy nagyobbik része: mondom séta, nincs kedvem hozzá…
Húgyhólyag: szólhatok?
Agy kisebbik része: kuss! Tartod!
Húgyhólyag: ok 🙁
Agy kisebbik része: menjünk már könyörgöm…
Agy nagyobbik része: na jó…

(Visszaérve a rajthoz a kör felénél)
Gyomor: vizet! vizet!
Agy kisebbik része: kapod nyugi… kólát is
Lábak: faszom, most lépcsőn fel a gátra?
Agy kisebbik része: ahan, nyomjad, azt mondtad van erő…
Lábak: hátööö… erre nemigazán.
Gyomor: megy az energia mindjárt!
Szív: a pulzus jó, gyártsad de izibe a delejt!
Termosztát: itt faszán meleg van, nem akarsz sétálni inkább?
Agy nagyobbik része: DE!
Agy kisebbik része: ne már!!! jó de akkor csak kereszteződésig…
Agy nagyobbik része: ott egy tábla utána 10 méterrel, inkább addig 😉

(A táblánál)
Agy kisebbik része: na próbáljuk meg…. van egy láda kitéve hideg vízzel, ott hűtjük magunkat kicsit, addig legalább kocogjunk el!
Agy nagyobbik része: na jó…
Termosztát: haladj már…
Lábak: én nyomom látod, erő még mindig van…
Agy kisebbik része: persze bazmeg, nem jöttünk még 5 km-t…
Húgyhólyag: ööö srácok!
Agy kisebbik része: kuss!
Húgyhólyag: ok 🙁

(Le a gátról, visszatérve a sétányra, hűvösbe)
Termosztát: na ez király, nyomjuk meg…
Agy nagyobbik része: na, menjetek…

(Két kilométerrel később)
Agy nagyobbik része: séta!
Agy kisebbik része, lábak egyszerre: DE MIÉRT?
Agy nagyobbik része: csak…
Agy kisebbik része: faszom…

(Végre első kör vége, már csak három, de fingom sincs mit keresek itt, nem értek semmit, ha akarok tudok futni, de alig akarok)
Gyomor: vizet, kólát, valami szilárd kaját, sótablettát, bármit!
Agy kisebbik része: itt van, kérem a tápot, le kéne nyomni valahogy az agy nagyobbik részét!
Húgyhólyag: csak szólok, hogy ez már több annál, hogy elhasználjuk mint izzadtság, ütemezz be egy pisát…
Agy nagyobbik része: úgysincs kedvem futni, végre meg lehet állni…
Agy kisebbik része: jaj ne már… jó, mindegy de utána futunk?!
Agy nagyobbik része: jó.
Lábak: én még bírom, nyomjuk!
Talpak: itt sincs semmi extra…

(Annak ellenére hogy már fejben kicsit jobban lettem, továbbra is felváltva futottam és sétáltam mindenféle ok nélkül…)
Végbél: hé, itt egy fing, ettől jobban leszel!
Segglyuk: meg ne próbáld, még torlasz van, kéne szarni inkább…
Agy kisebbik része: na jó mostmár elegem van, mindent kitaláltok, csak hogy futni ne kelljen, tartsad, most végre tudtunk menni 2 km-t 6 perc elejébe, mindjárt vége a második körnek…
Agy nagyobbik része: csak szeretnéd 😀
Agy kisebbik része: ahh megint séta, nem hiszem el…
Lábak: nem unjátok még?
Agy nagyobbik része: nope… 😀

(A harmadik körre már erősen sütött a nap a gáton, gondolhatjátok mennyit segített)
Termosztát: hol az a kurva láda a vízzel???
Agy kisebbik része: megyünk nyugi itt lesz mindjárt, 700 méter…
Segglyuk: csak szólok hogy a kört nem fogod tudni befejezni ezzel a csomaggal!
Agy kisebbik része: oké, kör felénél akkor szarunk, nem hiszem el, még ez is, srácok nem segítetek!!
Talp a kavicsos részen: kezdem unni, rohadt hegyesek keress már valami simább talajt…
Agy kisebbik része: nincs, kuss, csináld a dolgod!
Lábak: hé, ne beszélj így vele, ő legalább hozza a legjobbját, nem úgy mint a másik részed… vegyél végre egy kurva cipőt!!!
Agy kisebbik része: jó, igaz, bocs, inkább sétáljunk akkor mert tényleg nem lehet menni semerre…
Agy nagyobbik része: jól csinálod ifjú tanítványom 😀
Termosztát: tűz ez a szar, haladj már be az erdőbe ha kérhetem…

(Az erdős rész úgy ahogy eltelt kisebb civakodásokkal, visszaértem a kör feléhez)
Gyomor: hé, hova mész, kell a kalória tudod!!
Segglyuk: most én jövök, sebesfosat érkezik az első vágányon!
Agy kisebbik része: gyomor, víz van, érd be azzal…
Gyomor: Király 🙁
Agy kisebbik része: át kell másszak a gáton fel és le, nincs az az isten hogy visszamenjek a frissítőasztalhoz, vizet kapsz szarás után.
Termosztát: kurva meleg van a gáton, sokat igyál!
Gyomor: ne!! csak lötyögni fog….

(persze sokat iszok, de a gát tetején már alig tudom magam rávenni a kocogásra, alig várom a ládát a vízzel, ami mellett egy közkifolyó van, ott valamivel jobban felfrissülök, az erdei sétányon visszfelé végig felváltva megint kocogás és séta)
Lábak: hát nem azért, de nem kéne többet edzeni? kezd fogyni belőlem a szufla…
Agy kisebbik része: De 🙁 egyszer még fogunk edzeni meglásd…
Agy nagyobbik része: HAHAHAHAHAHAHAHA!! A lófaszt!
Talp: kéne valami mert csak csúszkálok a saruban…
Agy kisebbik része: Tudom, már csurom víz a ruha, folyik lefelé, nem tud megszáradni, bocsi…
Húgyhólyag és segglyuk: itt minden oké!!
Agy kisebbik része: Még szép, egy kör van, nektek kuss mostmár!

(Visszaérek a harmadik kör végén is eszek iszok)
Szem: jé, dinnye, gyomor kérsz?
Gyomor: nyomjad tesa, miért csak most vetted észre? de kóla és víz is kell!
Agy kisebbik része: utolsó kör jön, vigyázzba áll mindenki és csinálja a dolgát, 7 kibaszott kilométer az egész!
Lábak: tele a tököm az egésszel, majd ha többet edzzel jobb lesz, most örülj ha kocogni bírok
Talp: én még mindig csúszkálok, plusz a szar kavicsok már nagyon fájnak, óvatosan lécci…
Agy nagyobbik része: én már meg se szólalok, az én munkámnak itt vége…
Agy kisebbik része: na… végre
Termosztát: mondtam már hogy kurva meleg van a gáton?
Agy kisebbik része: az bazdmeg… mindjárt itt a láda a vízzel… de mindegy, legalább úgyn éz ki 4 órán belül sikerül végezni 🙁
Agy nagyobbik része: mit vártál, örülj hogy végig tudtál menni…
Agy kisebbik része: hát mondjuk nem sokat segítettél…
Agy nagyobbik része: trollolóóó, szokjad tesa, most így tartotta kedvem…
Agy kisebbik része: menj a picsába

(Sikerült befejezni a kört, 4 órán belül végeztem szaros 28 kilométerrel)
Lábak: amúgy annyira nem vagyok szarul, csak sok volt egyszerre
Talpak: így hogy a gát tetején megszáradt a szandál egész jó volt végül… legalább volt kis bőrradír
Gyomor: itt fasza minden, toljál kis kalóriát aztán uzsgyi haza…
Agy: hát legalább ez pozitív, hogy a frissítés megint jól ment…

(Átsétálok a gáton a kocsihoz…)
Szem: mondjuk a kocsi végig tűző napon állt…
Termosztát: na ne….
Agy: jólvan, még jó a klíma, így csurom vizesen nincs is jobb!
(tüdőgyulladás likes this… nyugi nem lett bajom…. remélem :D)

Tudom hosszabb a szokásosnál, hidd el többször átgondoltam hogy nem-e kéne csak egy rövid összefoglalót írni 🙂 de aztán ahogy ma a gáton és a susnyásban is, így itt is a nehezebb utat válaszottam, ilyen formátum még úgysem volt 😀

U.R.H. 50mHz – 28 km – 3 óra 52 perc, de teljesítve

Na végre ideértem a gépemhez a futás másnapján, reggel kilenckor indultam a nappaliból, most 10:30 van 🙂

Arról már számtalanszor írtam, mennyire nincs fókuszban nálam a futás, eljárogatok a többiekkel ha úgy adódik, padozok is néha de annak nagy része csak emelkedős séta sorozat nézéssel egybekötve, tudatos munkát nem végzek, sok más dolog köti le az energiáim, amik most fontosabbak mint X km-t Y idő alatt lefutni és fosra tenni magam edzéseken… Ezzel nincs bajom, továbbra is szeretek kocogni, nagyon jól kikapcsol és kipucol, jókat tudunk közben röhögni, beszélgetni, jó a társaság és legalább nem pusztul le az kevés állóképességem amit lassan 10 éve kapargatok össze.

A U.R.H. hat órására akkor is eljönnék ha csak sétálni tudnék annyira szeretem ezt a versenyt és szerencsére mások is szeretik, idén is nagyon sokan voltunk – talán a legtöbben – de sajnos a házi sütik elkerülték a figyelmem, ami furcsa lehet első hallásra az én számból, de tegnap valami olyan történt amit nem nagyon értek hogy milyen bolygó együttálllás eredménye volt a teljesítményem. Nyilván másokéhoz képest eltörpül, de magamhoz képest ez egy egyáltalán nem volt várható.

Sokat küzdöttem korábbi versenyeken a frissítéssel, a végén mindig azt éreztem hogy a lábaim el se fáradtak annyira, milyen kár hogy nem tudtam magam kifutni, de a fejem nem engedte vagy a gyomrom, erőtlen voltam és kedvetlen az esetek többségében. Persze ahhoz hogy ezek kiderüljenek el kellene járjak hétvégente 30-40 km-es futásokra, próbálkozni ezzel-azzal, de mivel azokra nem járok így maradtak a versenyek mint tesztelés. Egyik közös futás alkalmával beszélgettünk és Jani említette hogy a doki a gyomor nyűgjére ORS port írt fel, ezt hányós, fosós, magas lázas betegeknek írják fel hogy gyorsan helyreálljon a szervezet elektrolit háztartása. Hát mondom annyira mindegy, kipróbálom ezt is sok bajom nem lesz tőle azok alapján ami benne van. Ennyi volt a terv az egész versenyre, amivel előre készültem. Fejben sejtettem, hogy majd megint valami félremegy aztán jön a kínlódós séta, de hát mindegy, kb. semmit nem teszek azért hogy jobb legyek, miért is várhatnék el valami jobbat. Nem futottam idén havi 100 km-t, 810 km-el jöttem a versenyre, ez fingilingi egy 6 órás végig futásához.

Miközben öltözködtem találtam ki hogy hogy fogok frissíteni, eddig mindig csínján bántam a folyadékkal, hogy ne terheljem le a gyomrom, ne lötyögjön, futás közben az emésztés amúgy is háttérbe szorul van jobb dolga is a szervezetnek. Na mondom magamnak szarok rá, 1 kör az 1100 méter, 3 körönként megállok inni. 2 pohár víz meg 1 pohár kóla. Ez kb. 3 deci folyadék és kis cukor is van benne. Ha lötyög akkor lötyög semmi nem múlik rajta. Az időjárás tökéletes volt, 12 fok, párás, ködös idő, a rajtban fáztam ami jó ilyenkor, rövidben álltam oda, két karvédőt húztam fel, azokat gyorsan le tudom dobni ha túl meleg lenne bennük. Ennyi folyadékot nyáron se iszok meg (a gyomrom miatt), mondom tuti sok lesz.

9:00-kor elindult a verseny és hamar 6 perc eleji tempónál találtam magam, de nagyon komfortos volt, montam magamnak akkor csináljuk ezt, menjünk ahogy jól esik, nem kell itt óvatoskodni, faszt érdekli, erő beosztás meg pulzus jajj ne menj 145 fölé, savasodás, mittomén csináljuk, rakjuk magunkat fosra mihamarabb oszt legalább mentünk egy becsületöst. Legyen az 10 vagy 15 kilométer. A maradékkal majd lesz valami.

Hát 1 óra után kezdtem gyanút fogni hogy valami nem stimmel. A frissítést betartva, 9 körnél jártam, már egy liter folyadék volt bennem, korábban menet közben megálmodtam, hogy akkor minden 9 kör után leülök (tudom ez nem jó, de a derekam igényli), iszok az ORS-ből pótolni a sókat, meg odasétálok és eszek szilárd kaját. Ez egy kis szelet zsíros kenyér volt, ráraktam egy szelet csemege uborkát meg egy kevés lilahagymát majszoltam hozzá. Legurítottam egy pohár kólával és visszaálltam sétálva a mezőnybe, pár perc után elkezdtem kocogni, de megint hamar ott voltam hogy tartom a 6 perc elejét…

És ez így volt a második órában is, 2:15 körüli félmaratonom volt, a frissítést továbbra is körre pontosan tartottam, nem elsietve és mentem tovább. Mellém szegődött egy ismerősöm aki érdeklődött mi ez a szandál mánia nálam, mert évek óta csak ebben lát, mitől működik ez, hát mondom pont hiányzott hogy még beszéltessenek is, de akkor már 5:50 körüli tempóban poroltam körbe körbe. Mindig visszavettem 6:10 környékére, de utána mindig visszagyorsultam, nem is tudom már melyik de volt 5:46-os átlagú kilométerem és kibaszottul élveztem. Fejben tökéletesen tudtam figyelni mindenre, úgy teltek el körök hogy észre sem vettem, a szervezetemmel minden rendben volt amire nem is tudom mikor volt példa utoljára.

Jó ez teljesen nem igaz, mert teljesen érhetetlen módon a bal bokám elkezdett szúrni már az első óra után, de ezt egy kicsit másfajta landolással sikerült kompenzálni, tudtam hogy a végén szar lesz, de nem kellett lassítsak, mert nem fájt.

A pulzusom 160 alatt alig volt, de a gyomrom dolgozott, savasodni se akartam, sőt legnagyobb meglepetésemre a félmaraton után pisi inger jeleit véltem felfedezni magamon. Mondom ne már, hát ilyen 9 órányi baszódás után szokott ez jönni, most meg máris? Irány a budi, hoppá itt más is lesz, szartam egy jót és teljesen megkönnyebbülve állta vissza a versenybe. A 30 km-t 3 óra 20 perc után értem el, amit el se hittem, hogy én frissítéssel együtt tudok 30 km-t menni bőven 7 percen belüli átlaggal. Itt már úgy voltam vele, tök mindegy mi lesz, ez betyáros volt. Persze elindult a számolgatás fejben, mennyi idő van még és milyen köröket tudok menni, 2 óra 40 percem volt 20 kilométerre és akkor elérem az 50 km-t, ami teljesen felfoghatatlan volt akkor.

Sajnos maradt is az, mert elkezdett a tempóm bezuhanni, de végre nagyon is pontosan tudtam mi az oka! Igen, az a kevés edzés ennyire volt most elég, de szerintem tuti valami olyan bolygó együttállás is volt ami kihozta ezt belőlem, idejét nem tudom mikor volt egy ilyen hosszú futás ennyire jóleső. Innen már tudtam hogy a maraton biztos meglesz, kényelmesen, az 50-et el kell engedni, a 45-öt is tudom hozni talán, de sok ülés nem fér bele, mert addigra 7:40-8:30 között tudtam csak futómozgást imitálni, sőt bele-bele is kellett sétáljak azokba a körökbe. A frissítésem se követtem már, de jól voltam fejben, nem voltam kedvetlen, csináltam a dolgom, persze ittam ettem, mikor mit és hogy, kis szőlőcukor kúrával próbáltam erőt csiholni combjaim kohójába, de nagyon el voltak nehezülve a lábaim. Ekkor már jóideje teljes zsibbadás állt beléjük, fájdalmat sem éreztem, állandósult az állapot és nem sikerült kimozdulni belőle. Nagyon lassan telt az idő, 10 perc alatt mentem egy kört, konstans állapotban, kicsit fentebb öltöztem mert már így lassan menve hideg volt, először csak egy sapka meg kesztyű került fel, később már egy pulcsi is, így legalább nem fáztam és mentem körről körre, nem kerestem kifogást miért ne menjek és üljek le inkább pihenni, ez is ritka nálam 🙂

Végül 41 kört sikerült összegyűjteni, ami felszorozva 47.6 km összesen és kurva jó volt végre abbahagyni az egészet és úgy leülni, hogy onnan már nem kell futás miatt felállni… Persze a kocsiig el kellett sétálni valahogy, gyorsan megszabadultam a vizes cuccok egy részétől, Máté felesége segített a lábamra húzni a melegítőt mert nem tudtam odáig elérni ülve sem. A lépésben haladtam új értelmet nyert annyira elkészültek a lábaim az erejükkel 😀 és ez még se sokkal jobb, a bokám persze fáj, térgyeim, combom kuka, achilles offon. Viszont ezek az igazi nagyon jó fájdalmak, amiket mindig is imádtam mikor nem azon ment el egy verseny, hogy fejben szétestem. Az alvás borzasztó volt (ahogy az X-Faktor is), de hátha ma már sikerül pihenni rendesen, mert össze kell kapjam magam a következő időszakra, elég érdekesnek ígérkezik, de erről úgyis hallani fogtok amint beszélhetek róla.

Szellemi takarításnak fejben tökéletes volt a tegnap és végre jelét adta a szervezetem annak, hogy annyira nem épült le az elmúlt több mint egy évben!

Az utóbbi időszak nem épp futás-centrikus, a kisautóm körüli hercehurca elviszi a fókuszt jócskán és az időt is, de azért én még mindig szeretek járni ilyen helyekre, kicsit szétcsapni a szervezetem hogy aztán az öngyógyító folyamatok által egyszer én legyek Superman. Már ha kapok akkor alsógatyát ami nem szakad szét rajtam. Hogy miért írom ezt az mindjárt kiderül.

Erre az eseményre a szomszédos faluban került sor, régebben nagyon sokat futottam erre, itt is ahol a verseny zajlott és a pálya végig nagyon jó volt, nem volt unalmas egyáltalán, haladós volt fejben is és nem végeláthatatlan kínlódás. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy most új frissítőt hoztam magammal, nemrég volt egy online előadás hogy ilyenkor mi játszódik le a szervezetben és elég meggyőző volt az előadó, így hát vettem a termékükből. Igaz nem edzek sokat, de eddig mindig elkedvtelenedtem hosszabb futásokon, gyomrom szar volt, elemnt a kedvem és pont ezekről mesélt az előadó, hát mondom teszek egy próbát.

Nem okozott csalódást, fejben és gyomorban (majdnem) végig tök jól voltam, éhes voltam többször is amire már nem is tudom mikor volt példa, nem voltam fejben béna és nem akartam abbahagyni a francba az egészet mikor kiürültem. Persze messze nem tudok jól frissíteni, de már végre van egy alap amiből ki tudok indulni. Sokkal jobb volt a lábkomfortom is, kevésbé álltak be az izmaim és bármikor (ha a fejem úgy gondolta) tudtam kocogásra váltani. Sokkal könnyebb volt rászánni magam és magamhoz képest egész jó tempóval tudtam csoszogni még a végén is. Persze az edzés hiánya kiadta, a hátam kivan mint a fos, sokat kéne erősíteni a törzsizmokat, de örültem ha akadt 1-1 órám padozni, de végre azt éreztem hogy legalább azt a kevés állóképességet ki tudom kocogni magamból, legalábbis nagyrészét, nem az van hogy fos a gyomrom és szarok az egészre. Azért 4 óra után már kicsit azért a gyomromnak is elég lett a szmötyiből és kezdett hisztizni, nehezen büfiztem, de legalább kellett pisálni, ez is új elem volt a versenyen 🙂 Ekkor inkább átváltottam sótabletta + Monster Energy + víz kóla egyéb szilárd cuccokra és visszaállt szépen a helyzet a hasamban, maradt az edzetlenség miatta csoszogás.

Ami miatt viszont úgy volt otthagyom a picsába az egészet, az a hacukám. Vettme nemrég egy minsőgéinek gondolt tapadós rövidgatyát, mert hát alul jócskán összeérnek a combjaim (Töci szerint a vádlijaim is, de nincs kikopva a szőr, szóval hazudik) és az eddigi nadrágjaim pont ott voltak varrva. Vettem korábban egy olyat ami nem ott van varrva hátha tovább bírja. Tovább bírta mitagadás, de mikor fossa össze magát? Hát persze hogy versenyen. Először nem is értettem mi csíp odalent, mikor ez jó nadrág, tapiztam magam odalent és meglett a rohadék, hát hátul a varrásnál elszakadt és frankón dörzsölt. Mondom király, mert amim van hosszú nadrágom, az is szét van szakadva (van olyan ami nincs, de szerinted azt hoztam?) hiába veszem fel. Na de hoztam magammal egy guriga kinezio szalagot. Haha! Körbetekerem a combom, van elég és problem solved. Ahan, ahogy képzeltem. Megálltam, elővettem a szalagot, ollót, elkezdtem lehúzni a hátulját hogy ragadjon és elkezdtem pelenkát csinálni magamra kinezio szalagból. Hogy ugyan mit gondoltak rólam azt nem tudom a többiek, kétrét görnyedve matatok a tökeimnél, lóg belőlem 5 méternyi kék szalag, mert persze kiesett a kezemből és elgurult, összecsavarodott, összeragadt, felbasztam magam feltekertem amit tudtam, amiből persze a legkevesebb jutott a gatyalukra, de legalább elszorította a combom, gyorsan visszavettem a rövidgatyát, legalább nem látják és mentem tovább. Persze gondolhatod hogy nem tartott sokáig, mondom akkor felhívom cimborám aki azt mondta egy körül kinéz (ez negyed egykor volt), addig cowboy járásban eltotyogok, hozzon már otthonról egy jó gatyát nekem. Nem vette fel. Írtam SMS-t, hívtam öcsém (mert Macánál ebédkor nincs teló), ő se vette fel, na mondom szarok a világra, visszaveszem a szakadt hosszú gatyát, hátha nem ott van a luk azon mint ezen, felhúztam a hónomaljáig, megkötöttem, mindent felhúztam amennyire tudtam, rögzítettem és egész jó volt, amíg két körrel később pisálnom nem kellett… Gondolhatod.

Végül így mentem inkább végig, egész viselhető volt és fürdéskor sem akartam berepeszteni a tükröt az ordításommal ahogy víz éri. Az időjárás futáshoz jó volt, de ha megálltál a metsző hideg szél nem viccelt, így sokáig állni nem volt opció mert garantált tüdőgyuszi a vizes ruhában, lehet tudat alatt ez is hozzájárult hogy inkább kocogtam amennyit tudtam.

Mint írtam tök jól éreztem magam közben a nehézségek ellenére, örültem hogy a gyomrom viszonylag oké, edzeni meg majd fogok ha akarok, de valahogy nem akartak gyűlni a kilométerek amit nem értek a mai napig. Tavaly a szegedi hatóráson kurva sokat sétáltam, szét voltam hullva, szar volt az egész, de mentem 45 km-t. Most alig akart meglenni a 44 km, pedig sokkal többet kocogtam és ahogy néztem a köridőim, olyan sokat nem ültem (vagy álltam a pelenka készítéssel) mint akkor. No mindegy, hát ez így jött ki, hazaérve relatíve tök jól tudok járni, jobban mint máskor, nagyon jól esett enni, jókedvem volt szóval bevált ez a cucc. Amúgy ez az i:am cég izotóniás itala, óránként ittam meg egy zacsit, óra végén meg kis zsíroskenyérrel nyomtam szilárdat is a bélbe hogy ne csak lötyögjön az izo.

Azt nem tudom idén még hova keveredek el, bár Szegedre tuti megyek októberben, de a Tisza tó idén nem opció…. vagy de? 😀 😀

Eredetileg menet közben úgy voltam vele elintézem ennyivel az egészet, semmi különös nem történt a már megszokott dolgokon kívül. Sajnos. Vagy nem is sajnos. Nem tom.

Ugyan a sporttal gyakoribb kapcsolatban vagyok mint az ezt megelőző időszakban, de azon kívül hogy megmaradjon ez a valamicske kis állóképességem nem igazán érdekel a dolog. Pedig heti három padozás van, jó nem szaggatom szét a felületet rajta, olyan tatásan, de 6-10 km között összekaparok rajta, mellé behoztam súlyzós edzéseket is heti kétszer, mert a derekam csak nem szereti ha kocogok, szóval váll, kar, felülés, plank mittomén próbálok odafigyelni jobban hogy ne csak egysíkú dolgot csináljak mint eddig, heti 5x minimum hengerezek, válltól bokáig, sok alap fájdalom csökkent tőle az elmúlt időszakban, de más nincs, ami igazán hiányzik a hétvégi hosszabb 3-4 órás futások, de arra olyan szinten sajnálom az időt, hogy azt el nem tudom mondani.

Szóval próbálom csinálni, de ennél többet most nekem nem ér a dolog, nem igazán érdekelnek versenyek, teljesítendő céljaim nincsenek, de utálnám ha teljesen leépülnék. Főleg hogy könnyebb nem lettem az elmúlt időszakban sem, szép lassan kúsznak fel a 10 dekák, de az a kúra amit 3 éve csináltam azt nincs az isten hogy újra megcsináljam, nem azért mert annyira durva, hanem nekem nem ér annyit. Inkább legyen mellé valamennyi állóképességem aztán kész.

Jelenleg minden gondolatom a közeli jövőm körül forog, a kisautó amit kitaláltam és megcsináltunk Csabival nagyon közel van ahhoz, hogy kiderüljön meghatározó része lesz-e a jövőmnek, akár annyira hogy csak azzal foglalkozhassak akár csak mellékesként, mindkettőnek nagyon örülnék és ha ez nem lenne se lenne szorosabb kapcsolatom a futással, egyszerűen nem érdekel már annyira, csináltam az elmúlt 8 évben sokmindent, rengeteg jó élmény kapcsolódik hozzá, de ennél többet nem akarok rá áldozni, de amennyit rááldozok az remélem sokáig megmarad.

Szeretem azért csinálni, nagyon jól kipucol fejben és nagyon jó társaságot köszönhetek neki, nem csak helyben hanem pl. itt Szegeden is. Habár most csak a szandálos (nem létező) kategória dobogójának legfelső fokára sikerült fellépni, a 100+ kg-os (khm 110+) dobogón (szintén nem létezik) a második helyre szorultam, erről mindjárt írok részletesebben.

Szóval adott volt az idei második versenyem a Tisza tó után, idén több már nem is lesz és ahogy írtam hétvégén hosszabbakat nem futok hogy a frissítést gyakoroljam, kipróbáljam, nosza, itt ez jó lehetőség. Így aztán nem is érkeztem kilométer céllal, csak annyit szerettem volna hogy ha lassan is de 6 órán keresztül tudjak kocogni úgy hogy nem baszódik el a gyomrom. Három és fél óra után viszont megint elbaszódott, éreztem hogy feszül, alig ettem szilárdat, folyadékból vittem be a szénhidrátot, sok folyadékot se ittam az tuti, kb. 8 decit óránként, de vagy ezt az izót nem bírja vagy nem tudom, de megint jött az enyhe émelygés, feszülés büfögni se tudtam hiába ittam szénsavasat, mindegy is, majd egy következő alkalommal máshogy csinálom. Igen ám, de magamhoz képest olyan jól ment az első 3 óra, hogy 27 km-el fordultam rá a második felére, jaj mondom de jó lenne 50 km-t menni, ám ekkor még nem voltam gatya.

De fél órára rá jött megint ami a Tisza tavon, csak most biztos más miatt, mert ott a sok szilárd kaja okozhatta, itt meg a folyadékos talán, de mintha falnak mentem volna 30 perc alatt visszaesett a tempóm, persze az edzetlenség is belejátszik, de szerintem az lassabban következik be és legalább kifutom a combomból ami benne van, most annak semmi baja. Hát akkor ennyit az 50 km-ről, de ebből nem csináltam drámát, így alakult, elsétálok maratonig, aztán leülök és megvárom a többieket. Szépen gyűjtöttem a köröket, a cukros cutymutytól fejben tök jól elvoltam, bár elfelejtettem eltenni az MP3-amat, de így is valahogy tök gyorsan telt az idő, sétáltam ahogy tudtam, persze közben kezdett minden lemerevedni meg fájni, főleg a jobb talpam ami még a Renátó féle 400m-es versenyről származik, azt egyszerűen nem tudtam helyrehozni, de majd most kipihentetem.

Telt múlt az idő, minden körrel jött 1-1 km is, és ahogy néztem az órát arra lettem figyelmes, hogy hát nekem biza’ maradni fog még vagy 25 percem a maraton után. Ó bazmeg, mondom magamban, nem akarok szégyenszemre fél órával a vége előtt leülni és nézni a többieket (tudom az elején ez volt a tervem), inkább sétálok tovább az is még két kör, legalább többet megyek mint tavaly 🙂 Hát igen, de hogy néz ki hogy 44 km-t megyek (hajrá Hamilton!) mikor 45-öt lehetne, csak hát ahhoz kéne valami kocogást imitálni. Hát akkor imitáljunk.

Nekiduráltam magam, szédítő 7:40-es tempóra sikerült feltornászni az addigi 9:30-asokat, de kurva szarul esett, a gyomrom nem volt az igazi, hiába próbáltam csak osonni, csak lötyögött ott bent a cucc, de mindegy, 45-öt mész Kiss Attila ha a fene fenét eszik is! A versenyen csak a befejezett kör számított, tört kört nem mérték le, az utolsó körre 5:51-kor indultam el, háh mondom meglesz hát 9 perc alatt tudok menni most egy kilométert, ja bazmeg tudsz, de egy kör több mint egy kilométer. A kör kb. 2/3-adánál hallottam hogy még 2,5 perc van hátra, ó ne már bazmeg ez még kurva messze van, de mindegy, nyomjuk meg, bementem 6 perces tempó alá és 16 másodperccel sikerült…………..kicsúszni az időből 😀 Nyilván mindegy volt hogy 38 vagy 39 kört megyek és hogy X. vagy X+1. vagyok csak nah, jó lett volna.

Az órát 45.43 km-nél állítottam le és bár tényleg nem számított és nem is számít most se hogy mennyi lett, de közben ott jó volt elhinni az 50-et a felénél és jó volt megcsinálni a 45-öt a végén, még ha ezek futás szempontjából nem komoly számok.

A szervezés ismét tökéletes volt, isteni sütikkel, amiket a sétának hála meg is tudtam kóstolni, közben kilátogattak cimborámék is, pont jókor, mert a sétában el tudtak kísérni egy darabon így nem volt annyira egyhangú, nekik is pacsi érte.

Most helyrerakom a talpam, hogy ne fájjon és az edzések ugyan maradnak, de verseny nélkül, előre a STE4LTH sikeréért!

Ja és a 100+ kg-os dobogó, hát srácok, ha nem látom a saját szememmel nem hiszem el. Az első 3 órában mentem a 6:20-6:40-es tempómat, mikor mellettem egy nálam nagyobb darab – főleg hasban – fickó elkocogott. De olyna 6-os ezrekkel kb. Nézem a rajtszámát, piros, egyéni. Kizárt, hát ne viccelj már, ekkora béllel még egy óra és úgy kell újraéleszteni ha így megy. De csak jött megint, lekörözött, újra, és újra, mondom tuti váltó tag csak nem kaptak zöld rajtszámot, ezt így nem lehet már három órája csinálni. De lehetett, Lukács Krisztiánnak hívják és 58(!!!) km-t futott le. A végén csak megkérdeztem már hogy milyen X-men ő, mert ilyen mutációval én is kibékülnék. Tavasszal nyomott 62 km-es hat órást, páros UB-t csinált idén, nem hittem a szememnek. Úgyhogy haver, ha olvasod, innen is pacsi újra, brutál vagy!

Legalábbis ami a maraton feletti dolgokat illeti. Nem az idei UTT tehet róla, erre még év elején beneveztem és mondhatni egész jól is alakultak a futások még akkor, bár már korántsem voltak olyanok mint az ezt megelőző években. Már 2019 sem volt olyan… Először mesélnék a mostani dolgokról, aztán leírom magát a versenyt is.

2013-ban kezdtem el mozogni, előtte hosszú hosszú évekig nem csináltam semmit és az ülő munka kifejtette nem túl áldásos hatását. Iskolai éveim alatt versenyszerűen kosárlabdáztam és elkezdett hiányozni a fizikai fáradtság. Sógornőm és nagyon jó barátom példáját látva én is belevágtam a „futásba”, a helyi futópálya ideális lehetőséget biztosított. 700 méterig jutottam első alkalommal, cserébe nagyon kezdett érdekelni ez a dolog és bár testi adottságaim nem éppen optimálisak ehhez, de fejben kurva makacs tudok lenni. Kérdezzétek meg erről a családom. Talán emiatt sikerült alig másfél évnyi „felkészülés” után a Balaton SzuperMaraton egyéniben és talán minden egyes elmebeteg rajthoz állásomat is ennek köszönhetem, miért ne tudnám én is teljesíteni. Miért ne lehetne Crocs papucsban maratont futni vagy 12 órázni, miért ne lehetne 106 kilósan célbaérni az UTT-n 111 km-en és miért ne lehetne mezítláb egy szandálban futni. Mondjuk a mezítlábas, minimalista stílusról cikkek is születnek, a makacs kövér futókról kevésbé, de nekem fontos volt. Sokat foglalkoztam 2018-ig a futással, sokat is edzettem (jó tudom nem sok évi 3000 km futós körökben, főleg akik ultrákon indulnak – magamhoz képest sok volt) és azért valamennyi eredménye is volt. Simonyi Balázs mondja, hogy a futás őszinte: amennyit beleraksz annyit tudsz kivenni belőle. 3-4 évig a lehetőségeimhez képest sokat raktam bele. Ilyenkor voltak a kicsik a gyerekek meg jöttek sorban, még több aszisztanciát igényeltek, ehhez képest gondolom hogy sokat raktam bele. Én elfogadom hogy valaki ilyenkor is simán elmegy napi több órát edzeni, csinálja, én nem ez vagyok, de fontos volt és sokat foglalkoztam vele. Makacskodtam.

De én már csak ilyen szarul vagyok összerakva, mikor elkezdtem belemerülni a grillezésbe, akkor nem csirkemell szeleteket akartam jól megsütni, hanem 2-3 kilós oldalast és tarját egyben átsütni egy Tesco-s fedeles grillkocsiban. Persze aztán lett smokerem és elég sokat sütöttem ilyeneket, mert fontos volt. Ez nem makacsságból, hanem mert érdekelt.

De én már csak ilyen szarul vagyok összerakva, mikor a gyerekkori álmom, a modellautózás ütötte fel a fejét az elsőszülött érkezésekor, akkor nem álltam meg egy bolti kisautónál, hanem rá nem sokkal (a nem sok relatív, pár év is volt :)) a világ legnagyobb modellautóját kínáló vállalkozásnak voltam sokadmagammal együtt az alapítója. Talán ez volt a legfontosabb, rengeteg energia és idő ment el rá, párhuzamosan kb. a futás elharapózásával, de fontosak voltak és sok időt igényeltek.

Próbáltam úgy távol lenni itthonról, hogy mondjuk éjjel jártunk a műhelybe, munkaidőben míg alig voltak itthon (ovi, bölcsi) próbáltam futni és este bepótolni a lemaradást vagy addig menni míg aludtak délután, nem kell belemagyarázni hogy menekültem itthonról, a ami napig nincs rá okom és nem is fogok külön bekezdés szentelni annak, hogy a család mennyire fontos, aki ismer tudja hogy az az első, de nem fogok „Imádom a családom” közös szelfit posztolni a Facebookra, mert nem oda való. Akinek meg adok a véleményére ismer annyira hogy nem kell elmagyarázzam mit jelentenek a kölkök itthon, de mindemellett kell önzőnek is lenni. Igenis kell magunkkal is foglalkozni, közösen felállított és néha áthágott keretek között, anyuka járjon shoppingolni, barátnőzni, sportolni ha szeretne, én műhelybe mentem és futni, mert nekem fontosak voltak és most is azok, csak másképp.

Tavaly már kezdett háttérbe szorulni a futás, nem voltam annyira éhes, nem akartam annyira megmutatni, a 2018-as fogyás eredményei is szépen elmúltak, visszamásztam 106-110 kiló környékére, de azért elmentem a hegyekbe szopni egy jókorát, kánikulában lett egy maratonom, pont ugyanennyit szoptam az UTT-n szintén kánikulában, csináltam egy éjjeli 12 órást egy hatalmas csodával benne és 24 órát is kibírtam talpalva. Értékelhető eredményt futás szempontjából nem értem el, de nem is volt már annyira fontos, az edzés elmaradtak, a súly nőtt, a műfaj iránti őszinte rajongásom miatt mentem és bár sikerült olyan dolgokat megtapasztalni, amit előtte soha, így nincs értelme csinálni.

Idén szerettem volna újra nekidurálni magam év elején, jól is indultak a dolgok, de már egészen másfelé járt az agyam. Van egy nem túl hosszú bakancslistám és kicsit önzőségből megintcsak, de annak is nekiláttam. Igen, az UltraBalaton is rajta van, de nem mostanában lesz, a többihez meg időn és pénzen kívül nem sokminden szükséges. Így lett kis asztali esztergám, hogy a nekem szükséges dolgokat el tudjam készíteni magamnak, így lett 3D nyomtatóm hogy a nekem szükséges dolgokat el tudjam készíteni magamnak, így lett hegesztőgépem, hogy miért azt gondolom sejted és így kapok egy szép nagy új műhelyt az udvarban, na miért? … Így van 🙂

Közben más területen is sikerült kihúzni egy pár tételt, mélyen belül vágytam egy kompromisszum mentes kisautóra, nem tehetek róla, írtam már, én már csak ilyen szarul vagyok összerakva, mindig ott volt bennem a hiányérzet és lehet tudatalatt ennek kivetülése volt mondjuk a futással kapcsolatos elszántság, de aztán sikerült kihúzni ezt a listáról. Másik ilyen volt mikor meghirdették a nagycsaládos autós sztorit. Ezzel kapcsolatban kétszer állítottam le magam pszichomókus segítésével (ez nem igaz :)) hogy nem, nem cserélünk, elférünk a Fordban is, szépen karbantartjuk jó az amire kell, de harmadjára már nem ment. A folyamatos fellángolások alatt jött szembe a lehetőség a világ legszebb családi autója kapcsán és nem tehetek róla, de én már csak ilyen szarul vagyok összerakva, az a szar járt a fejemben és ha van dolog amit tudok magamról az az, hogy ha valami beeszi magát a fejembe – van egy kölön polcom erre ott jó mélyen, lakattal ellátva hogy egykönnyen ne szabaduljak tőle – akkor minden félreeső pillanatban abba az irányba terelem a dolgaim hogy azt onnan eltüntessem. Lehet ez egy Balaton SzuperMaraton, egy UTT, egy kisautó vagy egy nagyautó. Most is így volt, nem nyugodtam. És meglett.

De ezen rengeteg pozitív ami történt körülöttem azzal is járt, hogy kopni kezdett a rajongásom és elszántságom, nem akartam NAGYON a dolgokat és a rangsor is átalakult. Elkezdtem lenyugodni legbelül – lehet a korral jön ez már – de ez attól is volt, hogy most jelenleg abban a szerencsés helyzetben vagyok (mondjuk teszünk érte sokat), látom hogy merre fogok járni 1-2 éves viszonylatban, hogy az az irány amit kitűztem az messze túlmutat azon, amin a hason fekvő kisgyerek álmodozott a vasárnapi ebédek után a Kyosho modellautó katalógust lapozgatva. Lehet hogy a futásnak köszönhetem mindezt, rengeteg dolgot tanított meg nekem, főleg hogy hogyan viszonyuljak különböző körülményekhez, hogy a legmélyebb gödörből is van kiút és hogy az ember bármire képes, ha elég fontos és tesz érte. Tudom, hogy ha elég fontos lenne az UltraBalatont is meg tudnám csinálni, hiába szólnak a fizikai adottságom ellene. Ahogy azt is tudom hogy kellően sok elbaszott autó, hegesztés és esztergálás után ott fog állni a műhelyben egy vagy sok olyan általam kreált kisautó, amik vagy rajtam maradnak vagy túladok rajtuk de nem ez a lényeges része a történetnek. Így mondhatom, hogy az utóbbi időben elégedett vagyok és nincs szüksége az agyamnak arra, hogy makacsságból teljesítsek megterhelő fizikai erőpróbákat.

Pedig kurva jó érzés. Nem csak az ha sikerül beérni. Maga az hogy teljesen kimeríted magad, az izmokat, az inakat. Hogy a fájdalomtól utána képtelen vagy egy jót aludni mert minden mozdulatra felriadsz, hogy másnap se tudsz kapaszkodó nélkül felállni a WC-ről, képtelen vagy lefürdeni mert ég a bőröd… de ahogy egy ismerősöm írta nem is tudom melyik bejegyzésemhez: a fájdalom az ahogy a gyengeség távozik a szervezetből. Ebben azért van valami. A fájó izmok előbb utóbb erősebbek lesznek, az égő bőr megkeményszik, a porcok is erősödnek és fejben is sokat tanít olyanokról amiknek aztán akár hasznát is veheted máshol az életben. Ja és rengeteget ehetsz!! Ezt ki ne hagyjam 😀

UTT 2020

Már utaltam rá az elején hogy miért is indultam el ezen a versenyen idén, messze messze az optimális állapotomtól, alig 480 km-t futva 6 hónap alatt összesen, ennek a triplája kellett volna talán, de igyekeztem támaszkodni az elmúlt 7 év összes tapasztalatára. Talán ennek köszönhető, hogy legalább egyszer sikerült „körbefutni” országunk második legnagyobb tavát. Minden olyan bejegyzésem újraolvastam, amiben emlékeztem hogy valami nagy szopás volt és hogy hogy kéne kezelni, fejben sokat foglalkoztam a versennyel, többet mint fizikálisan 🙂

Sajnáltam hogy nem lesz eső, azzal képben voltam hogy a meleg nem a barátom, bár tűző napot, kánikulát nem mondott, picit reménykedtem hogy lehet szerencsém, de aljas idő volt, inkább így ezzel tudnám jellemezni a szombati napot. Reggel az előző napi esőnek hála kimondottan hűvös volt, széllel együtt néha fáztam is, de idővel a fátyol felhők megmaradtak ugyan, de a meleg jött és így nem úgy érződött. Mivel az állapotom ugye nem volt elég így a 20 perc kocogás, 5 perc séta taktikát választottam, a séta alatt frissítettem a nálam lévő izóval és vízzel, bevettem a tablettáim óránként és egész jól tartottam magam ehhez, szépen gyűlt az előnyöm, nem siettem, tudtam hogy a sok kicsi sokra megy, így elég ha minden kilométer csak picit jobb mint a szintidő. A hajnal fél négyes kelés ürítés szempontjából nem hozott sikert így az elején némi ballasztott voltam kénytelen cipelni a folyadékon felül, de 25 km-nél sikerült megszabadulni tőle, ettől jobb lett a gyomorkomfortom, bár 18 km környékén volt egy kisebb hullámvölgy, de betudtam ennek. Akadtak gondok lábfejnél is, mert hiába ragasztottam le, az persze lejött, így kellett pótolni, de volt nálam olló is meg ragacs is, gyors szervíz után mentem tovább, de hát én már csak ilyen szarul vagyok összerakva, hogy mezítláb szandálban akarok futni.

35 km környékén újra felütötte fejét a gyomor gond, azzal tisztában voltam hogy sok szilárdat eddig nem ettem, reggel nyolcig volt kb. elfogadható futó idő, utána jött a sunyi párás meleg, a frissítőnél leerőszakoltam egy kis vajas kenyeret, paradicsomot, sajtot, kovászos ubit meg rá egy adag jó cukros őszibarack befőttet, ittam rá, bevettem a só és amino kapszuláim, majd mivel úgyis egy alig 2 km-es szakasz jött, végigsétáltam, hagy nyugodjon meg a gyomrom és hátha felszívódik valami.

A gyomrom már nem fájt és az enyhe émelygés is emúlt, de az erő csak nem jött. Hiába az izó, a cukros cuccok, a kóla (jó persze, a faszért nem edzettem többet mi? :D) már 5 órája talpalok, pisának se híre se hamva… egy frissítőnel megkérdeztem, hogy ne haragudjatok, de egyébként milyen idő van, mert nem érzem pontosan. Vizes cuccban, túlhevülve tavaly se voltam képben hogy konkrét kánikula volt, most is mondták hogy nagyon szar nyomott párás idő van… na mondom akkor adjatok jeget, valahogy megpróbálok lehűlni és jött a B terv ami a haladást illeti.

500 méter séta, 500 méter kocogás. Ezzel kb. tudom hozni a szintidőt, van kb. fél óra előnyöm, a feléig ha elmegyek, visszafelé már lassabban is lehet kocogni, futás után frissítek, séta közben nem lötyög a gyomrom, kellett 20 km a fordítóig, fejben tökéletesen láttam hogy ezt végig tudom csinálni. 500 méter kocogásra bármikor ráveszem magam. He-he. Kis hülye.

Sajnos semmi sem segített, hiába tömtem már a szőlőcukrot, locsoltam magam, mindenem csurom víz volt, csúszkált a lábam a szandálban, lejöttek a ragacsok, de már nem fájt hogy dörzsöli, minden más fájt… és egyre jobban. Nem bírtam már 100 métert se kocogni, az utolsó 10 km az egyre fokozódó melegben egyre nehezebbé kezdett válni. Azért volt az utolsó 10 km, mert mivel teljes kört mentünk már éreztem magamon, hogy semmi értelme visszafelé elindulni. Hiába vetném be a korábbi évek összes praktikáját amiket végigpörgettem fejben. A fordítótól nem messze ott a kocsim. Ha nem lett volna ott is abbahagyom, nem volt erőm sétálni. Reggel ötkor pisáltam utoljára, hiába a sok sok liter víz, kóla, izó, valahova eltűnik, a szőlőcukor is mintha nem is ettem volna, pedig eddig mindig észhez térített. De hát mit csodálkozok, heti átlag kb. 20 km futással, az eddigi évek sok sok szopásából tanult dolgok miatt mondhatom el egyáltalán hogy egyszer sikerült körbefutnom a Tisza tavat idén.

Az út a kocsiig hosszú volt. Nagyon hosszú. 2 km kb., de nem esett jól. A szagom alapján azt hitték egész éjjel buliztam, a járásom alapján azt hitték egy rögbi csapattal buliztam, akik aztán begináztak és csúnyán megcsináltak mind… magamon hagytam a rajtszámot, legalább magyarázkodni ne kelljen… Szegény Máté előtte nem sokkal hívott hogy Poroszlónál vegyem már fel, mert neki meg szétmentek a lábai…

A szálláson sikerült lefürdeni, nem csípett nagyon sehol leszámítva a lábfejem, de nagyon fájtak az izmaim… Inni hiába ittam, továbbra se kellett pisilni, egészen este nyolcig, akkor is csak alig. Nyilván nem erre fogom rá, de valahogy nekem ezt a meleget egyáltalán nem tolerálja a gyomrom, lehet erre is dolgozni kéne, franc se tudja, de igazán ennyire nem is érdekel, mert most már más a fontos, amire jobban szeretnék figyelni.

Futni továbbra is fogok, egyelőre jobb agytisztítót nem ismerek, a jelenlegi leromlott állapotom se szeretném hogy tovább romoljon illetve egy nagyon jó társaságot sikerült összerántani vele, aminek sok jó ismerőst köszönhetek, de ezeket a maraton feletti dolgokat, amikről itt firkáltam ezt-azt, egy időre, míg újra elég fontos nem lesz – elengedem.

A többi apróbb futásról Facebookra dobok majd fel képet, kis rövid beszámolóval – hátha megjön másnak is a kedve és nem egyedül kell szandálban állnom a rajtban – de már nem makacsságból állok oda, hanem élvezetből.

Sziasztok!