… avagy  zoknid és cipőd még akkor is képes folyadékot raktározni, mikor már nem gondolnád.

Nem tudom mit és hogyan írjak, a két énem (ikrek vagyok csillagjegyileg) itt vívódik milyen jellegű legyen a bejegyzés. Az egyik az atyaúristen, hát ilyen kemény dologban már rég volt részem és sajnáltatná magát, a másik pedig, ember, hülye vagy, mentél 54 kilométert, mocsárban, esőben, nettó kb. 7:18-as átlag kilométerekkel és olyan endorfin löket csapott meg már mikor végre száraz cucc volt rajtam és tudtam, hogy sikerült, hogy olyat még soha nem tapasztaltál. Talán valahogy próbálom összemosni, mert mindkettő igaz volt valahol.

Ez az esemény egy teljesítménytúra (sok futóval), ami arról híres, hogy évről évre olyan gáz a nevezési procedúra, hogy arról ha filmet forgatnának se hinné el senki. Jó előre felkészítettek, de persze amikor élőben látod, nem hiszel a szemednek. Egy jó fröccs mellett bárkinek szívesen elmesélem részletesebben, itt nem pazarolnék rá karaktert. 30, 60 és 90 kilométeren lehet indulni, mi a 60-ra neveztünk, korán reggel már ott voltunk Szegeden, hogy időben tudjunk indulni, sikerült is 7 óra körül elrajtolni, de erős nyomás alá kellett helyezni a szervezőket. Az eső az eseményt megelőző 4-5 napban folyamatosan esett, azon imádkoztunk csak ma ne! Akkor még nem tudtunk vagy nem akartunk belegondolni, hogy a gát teteje, amin a túra 95%-a zajlik füves és nyomvályús és milyen lenne hülye gyerek ha nem csupa gány. Kényelmesen startoltunk cimborámmal, életünk leghosszabb távja várt ránk, tudtuk itt nagyon észnél kell lenni, mert van 3 ellenőrző pont, A-ból megyünk B-be, ha valami beüt csúnya vége lesz. Felmentünk a töltésre és láss csodát, sár, vizes fűcsomók, hova lépjek hogy nehogy beázzon a cipőm, b*zmeg ez nagyon gáz, futunk és 7:40 / km, kínos röhögés, már csak 58 km és társaival ütöttük el az időt miközben mint a hegyi kecske kerestük a magasabb pontokat.

Két verzió volt: futunk a pici fűben, de az tócsás, de lehet haladni vagy futunk a nagyobb fűben ami nehezebb, de nem tócsázol, de a fűről lerugdosod a cipőd orrával a vizet, ami hova folyik? Na hova? Igen, oda. 5 km után már mindkettőnk zoknija vizes volt, de hősiesen kerestük a megfelelő ösvényt, ami nem volt és imádkoztunk (nem tudom minek) csak fel ne ázzon a lábunk.

12 km-re volt az első ellenőrző pont, aki fut tudja milyen állandóan változó talajon lépkedni, szemünk a következő lépés landolási zónáját kereste, a monoton fűcsomók suhanásától ha felnéztünk mozgott a táj 🙂 Sok lehetőség nem volt nézelődni az egyébként iszonyat látványos Alföldön, szürke, esőre álló időben, azt kerestük hol a jobb menni. Sehol nem volt jó. A pihenőnél kis szerviz, pecsételés, ital, müzli. Gyerünk tovább, persze bent 30 fok ahol szédülsz, kint 6 fok, ahol fázol. Inkább kint voltunk, ahol persze lemerevedtünk, no uccu neki, szedjük fel újra a hőmérsékletet, kocogjunk. Nem sokkal a pont elhagyása után a gyomrom szólt, hogy a tegnap esti Nimród kehely (somlóis-gesztenyepürés csoda) is szétnézne ha volna rá mód. Ekkor kb. 16 km-re voltunk a következő ellenőrző ponttól, csendben, egymás mellett mentünk kilométerről kilométerre, én küzdve az egyre fokozódó hasgörccsel és közben persze maradt a hova lépjek az egyre vizesebb cipőben, zokniban, ekkor még -nem tudom miért- valamiért fontos volt, pedig már k*rvára mindegy volt az egész 😀 Kis séta, kis víz, egy csoki, f*sz kivan, hol a vége, jó a tempó (olyan 6:40 körül is mentünk) eltelt a 18 kilométer, amit egyre inkább vártam. Nem tudom elmondani milyen a gáton, az Alföldön 30 km-t futni úgy, hogy tudod, még 24 km hátravan. Ha fel is néztünk láttunk egy kanyart, ami volt vagy 2 kilométer, aztán egy másik ami 3 kilométer majd egy egyenes, ami 4-5 kilométer: SOSE LESZ VÉGE EMBER és sár és hova lépjek és már megint befolyt b*szná meg.

Már mikor a gátőrház felé sétáltunk lefelé a gátról ahol az ellenőrző pont, dobtam le a hátizsákot a cimborámnak, intézze a papírmunkát, míg én is elintézem a budiban az én papírmunkám. Igazi tanyasi pottyantós volt, kis nosztalgia, de az akkor ott jelentette a MINDENT. Egy baj volt az akcióval csak, hogy a reggel gondosan elhelyezett vazelint a papír viszi ám! Tudtam, hogy ez nem most lesz gáz… hanem a végén a tus alatt… (be is jött a tippem), cserébe a görcs megszűnése újra feldobott, ettünk, ittunk és mentünk tovább. Jó hangulatban kezdődött a következő kb. 14 km-es etap, visszatért az erőm, fejben jól voltam, kocogtunk.

De egyre inkább kezdett hatalmába keríteni, hogy mi a f*szt keresek én itt, csak a fűcsomókat nézem, olyan sz*r így futni, hogy akár sétálhatnék is… és ekkor sétáltunk. Sajnos egyre többet voltunk kénytelenek sétálni, a cipőt, zoknit már lesz*rtam, úszott az egész, jah és persze közben azért az eső is eleredt egy kis széllel, mert hát 6 fokban az annyira jó érzés. A sapkákból csapkodtuk a vizet, próbáltunk kocogni, de jó ha 500-800 métereket sikerült, fűcsomó, fűcsomó, fűcsomó… Az hogy, a bal lábfejem belső oldalát a cipő dörzsölte is a vizes zoknival, már csak hab volt a tortán (szerencsére nem lett baj belőle). Nagyon nehéz volt ez a szakasz, vártuk az ellenőrző pontot mint zsidó a messiást. Fáztunk, már annyit nem tudtunk futni, hogy visszamelegedjünk, kesztyűt nem vittem én marha, pumpáltam az ujjaimmal meg dörzsöltem, hogy egy kis melegséget öntsek bele. Végre odaértünk az utolsó(!) ponthoz, innen már célegyenes, ez kb. 42-43 km-nél volt. Tudtuk, 11-12 km van hátra innen, de látva az előző 14 km-es teljesítményünk, sok jó nem várt ránk. A ponton ott találtuk a szegedi Ultra Futó Klub három tagját, hogy milyen okból nem tudom, de ők a 90-es etapjukat 60-nál befejezik, ami valahol kis jó érzéssel töltött el minket, hogy ők is befejezik, mit várunk mi magunktól életünk első ilyen megpróbáltatásán. Ami a legfontosabb volt, hogy zúzott köves út vitt -no nem sokáig- tovább, amin végre lehetett haladni, nem azt kellett bámulni hova lépjünk és nem fájt semmi, jó hát mentünk vagy 7 perces kilométereket, de ha maradt volna az út, kifutottunk volna a világból.

Az utolsó 11-12 km-nek soha nem akart vége lenni. Persze nagy része sétálva ment, motiváltuk egymást, na addig a kanyarig kocogunk, de addigra már hamarabb váltott sétára aki kitalálta, mint a másik, teljesen felőrölt minket a helyzetünk. Rövidre zárva, beértünk Makóra főként sétálva, ahol már csak 1500 méter és MŰÚT várt ránk a célig. Simán tudtunk kocogni, nem esett szét a mozgásunk, továbbra se fájt semmi és nagyon vártuk a gimnáziumot ami megpróbáltatásaink végét jelentette. Olyan euforikus dolog nem volt a megérkezés, inkább megkönnyebbülés. Kis nyújtás után én is meg tudtam enni a gulyáslevesem, átöltöztem száraz cuccba és indultunk haza.

Viszont az, hogy se vádlim, se a combom nem mutatta jelét se annak, hogy hét és fél órája dolgoztatva van az megmondom őszintén váratlanul ért. A sétálásoktól függetlenül soha ilyen jó állapotban nem fejeztem még be eseményt, pláne nem egy ilyet. Persze ülve lemerevedtek az izmok, de kis mozgatás után gond nélkül jártam-keltem, guggoltam, álltam fel, semmi fájdalom vagy fáradás. Persze végig az új technikával futottam, orr légzéssel, 54 km-en, ilyen terepen ez nem lehet placebo hatás. Korábban 21 km-től nem tudtam járni. Tudtam enni, cukrommal nem volt baj és jött a minden futás utáni felhőtlen érzés, az a tudjátok, most nem tud megbántani senki, nem tudok haragudni senkire, a felhőtlen öröm és nem feltétlen a távtól függött ez a dolog, vagy attól, hogy soha ekkora távot nem teljesítettem. Hanem attól, hogy jól esett, hogy nem hajtottam szét magam, hogy a célba érkezés után pár perccel már ki nem sz*rta le mi volt a gáton…

Ha a bruttó időnket nézzük, amiben minden megállás, az egy kaksizás, frissítés, pecsételés benne volt, akkor az 54 kilométert 8:20-as átlaggal teljesítettük 7 óra 30 perc alatt, ahogy becsültük a nettó időnk az valahol 6 óra 45 perc környékén lehetett, amivel pedig 7:18-as átlag jön ki, ami kicsivel több a tervezettnél, de mikor terveztük, f*ngunk sem volt mi vár ránk.

Ennek ellenére azt kell mondjam, ide nem fogok többet jönni, ez nagyon messze áll tőlem ebben az időpontban. Ha nyáron, szárazon a nyomvonalon lehet menni, akkor nekivágnánk, de ez így nagyon kemény. Lehet, hogy csak most és lehet majd holnap más lesz, de nem hiszem. Műúton gond nélkül meg lett volna végig rendesen a táv, ezt érzem a lábamban és tudom a fejemben, de nem ott volt és így kellett megcsinálni. És MEGCSINÁLTUK.