A hétvégi futásomnak külön sztorija van. Nejem ajánlotta figyelmembe ezt a versenyt, ami először került megrendezésre, hogy ez szép vidék, kirándulhatnánk és neki megfelelő motiváció lenne, hogy a 8 km-es távra felkészül és így elkezdi a rendszeres mozgást. Sajnos a felkészülése elmaradt, így csak én indultam a versenyen, de sikerült megbeszélni öcsémékkel és a szüleimmel, hogy vigyáznak a gyerekekre, így egy hosszú hétvégét csináltunk kettesben.

Harkányban a Hotel Arborétumban sikerült Bónusz Brigádos szállást szerezni, gyönyörű helyen egy erdőben volt az árnyékos oldalon a szobánk, a levegőt harapni lehetett. Szombaton időben felkeltünk, megreggeliztünk és elindultunk Palkonyára. A táj gyönyörű, nekem alföldi gyereknek már egy homokozó domb is felkelti az érdeklődésem, itt akadt bőven látnivaló. Palkonya egy kis falu, mily meglepő főként borászatból élnek az emberek, kis ódon pincesora megtelt élettel és rengeteg színes ruhát viselő futóval. A szervezésen picit lehetett érezni, hogy első alkalommal rendezik, elnyúlt a helyszíni nevezés + nem is számítottak rá, hogy ilyen sokan lesznek. A hangosításban se hangzott el kellő információ, ami meg igen az kicsit hamis volt, ugyanis 11-kor a rajt időpontjában elmondták, hogy 40 percet csúszik. Bemelegítés után elég szarul esett, akármennyire bulifutásra vettem, csak készültem fejben már. Sétáltunk még egyet, ismerőseink is átjöttek Pécsről, beszlégettünk és szerencsénkre a rajt közelében maradtunk, ugyanis 40 helyett 20-25 perccel később rajtoltatták a mezőnyt…

Nagyon vártam a rajtot, szép lassan kezdtem, olyan szűk volt az út, hogy nagyon előzni sem lehetett, de nem is akartam, az a 440m szintemelkedés nem tűnt soknak, de nem vagyok én hozzászokva, jobb óvatosnak lenni… kb. 100 méter(!) után dobtunk egy jobbost és jött egy olyan kaptató amit az elején még próbáltam megfutni, de hamar rá kellett jöjjek, ennek nincs itt az ideje. Gyalog a combomra támaszkodva küzdöttem fel magam, nagyon hosszú volt és kemény, a vádlijaim totál beálltak, a jobb térdem nyilallt, gondoltam magamban kurvajól kezdődik mi lesz még itt 19 km-en át. Felértünk a dombtetőre, mindjárt egy frissítő pont… Persze pici asztal, két ember, sok futó, kellett sorban állni mire jutott mindenkinek, 1-2 szőlőcukor, mert az éreztem, hogy a reggelit fel is dolgozták az izmaim 🙂

Ezután jött a másik kedvencem, a lefelé menet. Egy erdei ösvényen, csak sétálva, totál hátradőlve egy erdő széli földútra vezetett. Azt ugye nem kell mondjam, hogy egy széttaposott aszfaltos cipőben milyen jó volt, de nem panaszkodásnak szánom, igazából félig aszfaltos, félig terep volt szóval talán igazán jó döntés nem létezett. Mivel nem volt sár így kicsit az aszfaltos felé hajlott a mérleg. Lényeg a lényeg próbáltam minél többet nézelődni, szebbnél szebb helyeken mentünk, de ugye sokat kellett nézni hova lépek ki ne menjen a bokám.

4,5 km-nél értünk oda a Vylyan pincészethez, ahol szintén frissítő várt ránk, de nem nagyon voltak képben milyen 300 futót ellátni egy csapból vízzel. Az idő ugye mindegy volt számomra, kivártam a soromat, kis sós, kis szőlőcukor, bámészkodás, ugyanis egész Villány ott terült el előttünk, menjünk tovább felfelé, megint felfelé. Ami meglepő volt számomra, hogy tudtam felfelé is futni. Persze nem a kaptatókon, de a keddi lábkapkodós technika beválni látszott, tudtam rendesen rádőlni az emelkedőre és nem volt megerőltető kocogni. Lefelé a lankásabb részeket amiket meg lehetett futni, igyekeztem jó tempóban megcsinálni (valahol 5:30 körül érzésre) , persze fékezve picit, ésszel és orron át lélegezve, hogy ne pörgessem túl  témát, mivel a pulzusmérőm a szálláson hagytam, így fogalmam nem volt se időről, se pulzusról, de nem is bántam. Nézelődtem rengeteget, főleg mikor felfelé sétálni voltam kénytelen, lesz pár kép a poszt végén, de az nem adja vissza milyen gyönyörű is egész Villány a tavaszi napsütésben a magasból.

10-12 km környékén, mert néha rákérdeztem hol is járunk körülbelül, az tűnt fel, hogy ugyanolyan erőben vagyok mint az elején, tudok tempót futni lefelé és felfelé is ami elviselhető nem sétálom inkább hanem megy a futás, kocogás. Sorra értem utol az emberkéket, nem siettem, ahogy jól esett úgy csináltam. Két FutaPécs taggal mentem leginkább, az ő GoPro kamerás képeikből is töltöttem le párat, ezúton is köszönet érte Varjú Vilmosnak 🙂 A sok dűlő után egy nagyon durva erdős-lejtős részre értünk, sétálva is nagyon észnél kellett lenni. Egy nyomvonal volt teli ágakkal, meredeken lefelé erdő jobbról-balról, csak a levelek között szűrődött be napfény, amitől az árnyékok igen furcsán vetültek a talajra további rejtőzködést adva a lukaknak, bukkanóknak. Továbbra se fájt semmi, jó állapotban voltam, a terepfutás elvonta a figyelemem, egyáltalán nem tudott monoton lenni a futás, csak úgy repültek a kilométerek. Két fiatal sráccal beszéltük, hogy az a 440m szint azt jelenti, hogy felmegyünk 15 darab 10 emeletes tetejére majd vissza. Ez először meglepett, de az méginkább, hogy ennek ellenére milyen jól bírom, mert már csak 2-3 kilométer volt hátra.

Kiérve az erdőből rá is kanyarodtunk a célhoz vezető aszfaltos útra, enyhe lejtővel. Na itt olyan jól éreztem még magam, hogy volt még 4-5 befogható futó, uccu neki, van vagy 7-800 méter hátra menjünk. Sorra értem utol őket, kb. 5:00-5:20 közötti tempóval, az előbb említett két fiatal srác meg is jegyezte, hogy itt a lapos aszfaltos részen az alföldi gyerek hogy rákapcsolt 🙂 Egyikük próbált befogni mikor elhaladtam mellette, hallottam, hogy tempót váltott, de le tudtam reagálni és még jobban dőlve sprintelve befejezni a versenyt. A célban póló le az érmet is elfelejtettem, nagyon melegem volt, kifulladtam az utolsó sprinten, de hamar visszaállt a pulzusom, kis víz és begyűjtöttem a trófeát.

A jó állapotomra nem nagyon tudok magyarázattal szolgálni, az alábbi dolgok jutottak eszembe:
– kihagytam a csütörtöki edzést és előző éjjel is jót tudtam pihenni, rendesen reggelizni, de ilyen volt már máskor is
– alig több mint egy hete kezdtem el rendeszeresen szedni a BCAA aminosavat, ami ugye kitolja a fáradtság küszöböt és segíti az izomépítést, lehet hogy ez is segített, ártani nem ártott az biztos
– egyszerűen csak jó napom volt és minden összeállt 🙂

Bármi is volt, nagyon jó érzés volt végig érezni, hogy erőteljes vagyok és így fejben is egyben tudtam maradni. Mindenhol ittam, mindenhol banán vagy dió vagy szőlőcukor csak egy-egy pici és menjünk tovább.

Mindenkinek ajánlom jövőre ezt a versenyt, addigra a szervezési fiaskókat is javítják (bár nekem nem volt bajom vele, kivétel a rajt időpontját), kihívásnak sem utolsó és a látvány magáért beszél, jöjjenek a képek.