Egy fehér póló, egy műanyag szalag és egy kis fémdarab – mit meg nem tesz az ember ilyen apróságokért
Az idei évem futás szempontjából már sokkal komolyabban alakult mint az előző, jöttek a kilométer dús hónapok amint az év eleji betegségek elmúltak, három fő cél lett kitűzve az évre, tavasszal megnézni a sárvári 24 órást, nyáron az UTT-111 majd ősszel egy 12 órás. Mindez azért, hogy valamikor az álom versenyemre be merjek nevezni egyéniben, az UltraBalatonra. A szülinapomra kért és kapott teljesítmény diagnosztika is azt a célt szolgálta, hogy minél hatékonyabban tudjam felhasználni az edzésre szánt időt és még a Fuss Te Is Akadémiára is jelentkeztem, ahol Lőrincz Olivér 12 hetes edzésterve alapján fogok felkészülni egy őszi 4 órás maratonra. Egészen júniusig saját edzéseket tartottam, ahogy időm engedte mentem, heti 5-6 edzésem is volt, hétvégente egy hosszabb, hétköznap kb. 1 órások, de persze ezek csak mentem ahogy jólesik futások voltak, majd a teljesítmény diagnosztika után kaptam állóképesség fejlesztő 4 hetes tervet, hogy a Tisza tóig még beletegyük amit lehet. Ez a verseny volt az én mini UltraBalatonom, ugyanaz a cég szervezi, mindenképp látni akartam belülről egy ilyet, hosszabb versenyeim mind körözgetősek voltak és bár ebből nem lett tókerülés biztonsági okok miatt, hanem gáton való oda-vissza futás, de nem zavart, örültem is neki hogy eltévedni nem fogok és alig kell figyelni valamire (persze voltak nyaralók, horgászok akik jártak-keltek, de nem voltak sokan).
Rengeteget foglalkoztam fejben is a versennyel, kicsit zavart a sárvári butaság, hogy nem sikerült a 100 km, mindenképp át akartam törni ezt a lélektani határt és borzasztó nehezen adta magát, de erről később. Mivel a kihívás kirívóan magas volt, így arra gondoltam, hogy a 2 évvel ezelőtti Balaton SzuperMaraton mintájára megint csinálunk egy jótékonysági akciót a szegedi Egy ebéd egy esély alapítvány részére, szintén kilométer örökbefogadás formájában. A verseny hetében már kiderült, sokkal sikeresebb lett ez a kampány és többszörösen is elkeltek a kilométerek, még nem végleges szám – 173.000 Ft-ot sikerült gyűjteni az éhező gyerekeknek, amit az alapítvány nevében is nagyon köszönök mindenkinek!
Megmondom őszintén ez nem csak az alapítványnak volt segítség, mentálisan, tudat alatt dolgozott a tény, hogy sikeres volt az akció és biztos szerepet játszott a sikeres teljesítésben, még ha közben nem is jutott eszembe a dolog. Egy ilyen verseny elég jelentős anyagi teher is, de szerencsére a munkahelyem és a vásárhelyi BNI csoport tagjai segítették az indulásom, amit ezúton is köszönök nekik, a szegedi SFI Nutrition pedig a frissítőim összeállításában, kalóriák számításában segített.
A kísérőm a versenyen az a barátom volt, akivel ovis korunk óta ismerjük egymást, végignyomtuk az izzasztóan kemény középső és nagycsoportot, az általános iskolát és a gimnáziumot is. Anno gimnáziumban versenyszerűen atlétizált, ifjúsági VB 10. helyezett volt 100m-es síkfutásban, kíváncsi volt hogy is néz ki egy ilyen verseny belülről, szóval elkísért életem első 100 km-ére. A 100-as stimmelt mindkettőnknél, csak a mértékegység nem – a verseny kapcsán pedig hoztam azt amit gondolhatnak az emberek egy ilyenről, hogy nagyon nehéz egy ilyen amatőrnek, bár nem volt kifejezett célom bemutatni 🙂
Pénteken délután érkeztem a szállásra ami a szomszédos faluban Tiszaszőlősön volt, hogy még este fel tudjam venni a versenyközpontban a rajtcsomagom. Járt még lecsó vacsira, egy üveg bor és egy jégkrém is a nevezőknek, nagyon profi felszerelés, szervezés, bazár – sokat nem maradtam, mentem vissza készülni a másnapra. A szálláson kinyitottam a rajtcsomagot hogy megnézzem a pólót… pfúúú ez nagyon tetszik és a méret is pont jó, ez kell nekem, de ha nem fog sikerülni a verseny nem fogom hordani, egy újabb kudarcot nem fogok magamon mutogatni. Bekevertem a kapott izókat, amit kell a hűtőbe, ruha kikészít, krémek, elektronikai cuccok feltöltése, tervezet áttanulmányozása. Késő este érkezett meg Laci, akivel átvettük a másnapot, mikor hol találkozunk, mit kell odahozzon (ez tiszta hülyeség volt, igazából mindig kellett volna minden, nem is értem miért nem azt írtam hogy a nagy táskába pakoljon be és hozza azt, mindegy, nagy dráma csak egyszer volt). Az alvás jól sikerült, kb. 5 órát tudtam nyugodtan aludni, megreggeliztem időben és vártam hogy a természet tegye a dolgát, egy ilyen hosszú verseny előtt muszáj produkálni, mert hamar kirázódik és nem azzal akartam tölteni az időt a versenyen hogy budira járok. Minden jól sikerült és kicsit késve de elindultuk a rajt helyszínére. Mire odaértünk, már „csak” húsz perc volt a rajtig, máskor hamarabb oda szoktam érni hogy kicsit múljon a feszkó, pici nyújtás, minimális melegítés és álltunk be a rajtzónába. Szólt a zene, a speaker minket méltatott, hogy az egyéniek micsoda hősök, én úgy voltam vele majd a végén kiderül, ideállni még nem sok(k)ból tart 🙂
Elrajtoltunk. Az órámon a GPS-t kikapcsoltam, csak pulzus alapon a kapott értékek alapján futottam, persze az izgalomtól az egekben volt, de aztán szépen 5-6 kilométer alatt helyreállt a rend és a felső határán futottam terv szerint. A frissítés már 30perc után kiderült, hogy sok lesz, cipelni is meg a nagy kulacsok kényelmetlenek elöl a zsákban, gyors újratervezés és a váltópontnál már adtam is le Lacinak a két nagy kulacsot, maradtak a Camelbak puha kulacsai. Imádtam a zsákot, nem véletlen ilyen drága, a puha kulacsok főnyeremények, nem lötyögnek, nem zavaróak, a zsákban elérhető helyen volt a szőlőcukor és a kis kaja amit nyomtam 10 percenként. Egyik kulacsban izo volt, ezt ittam az indián lepényemhez, a másikban víz, ezt nyomtam a szőlőcukorhoz. tudom mindenki szőlőcukor ellenes de engem megnyugtatott és 20 percenként ettem egy picike darabot, nem is volt semmi problémám belőle, már amíg a gyomrom rendben volt. Felhős, hűvös időt jósoltak, esetleg záporral, ehhez képest eléggé meleg lett idejekorán, kerestem a frissítőpontokon a jeget, tettem a sapkám alá szorgosan, a tempóm a tervezetten belül volt picivel, majd fél 12 körül megérkezett az első zuhé. Ez baromi jól esett, nem zavart hogy eláztam, nagyon hiányzott és feldobta az akkor még jó hangulatom. Kb. 4 óra 50 perces maratonom volt, láttam hogy szépen alakul az előnyöm a szintidőhöz képest, tartom magam a papírhoz. Mire megszáradtam a második zuhé is megjött, ez ugyan kisebb volt, de még mindig szintén „jóleső”, a ruhám bár tartalmazott új elemeket, tökéletesen vizsgázott. Tudom alapszabály hogy versenyen nem veszünk fel új cuccot, de kompressziós ujjatlan felsőt fehéret sehol sem találtam, 3 boltból is rendeltem és egyik sem tartotta be az ígért határidőket így mindet le kellett mondjam, csütörtökön maradt a Decathlon, ahol vettem egy rugalmas anyagú L-es sajnos fekete pólót (bár mivel kánikulát nem mondtak, nem zavart a színe). Ez kellőképpen feszes volt és sehol nem szereztem felül olyan kidörzsölést ami fájna vagy gátolta volna a fürdést. A tapadós gatyámban ugyan futottam, de hosszút még nem, imádtam azt is, 2XL-eset választottam, ezt egészen a hasamra is feltudom húzni és ott is marad, amin jót röhögtek edzésen a többiek, de amellett hogy nem dörzsöli ki a derekam, még „fűzőként” is funkcionál 🙂 A cipő már kipróbált darab volt, de itt lett csak igazán vizsgáztatva: minden tekintetben hibátlan. Végig kényelmes volt, nem égett a talpam, csurom vizesen is gyorsan kitaposható belőle a víz, nem áll a víz benne, az injinji lábtyűvel tökéletes páros voltak, egy deka vízhólyagom se lett és minden körmöm megvan, egyik sem fáj.
A tempó tervemet sikerült tovább életben tartani és nem lassultam be, így egészen féltávig tartottam, olyan jó bőrben voltam hogy úgy volt megkérem Lacit írja ki az ismerősöknek, hogy minden a legjobban alakul, de tegye hozzá a verseny csak innentől indul, mintha valamit megsejtettem volna. A visszafordító pont előtt volt a váltó zóna, itt leadtam Lacinak a hátizsákom is, mert el kellett mennem WC-re, nem volt dráma, de jobbnak láttam megszabadulni a cucctól. Miután végeztem vissza Lacihoz, zsák fel, aminosav tabletták be (ezeket óránként vettem be), gyors frissítés és induljunk el vissza! 6 óra 48 perc alatt tettem meg az 55 km-t, ami abszolút a terv szerint ment. Az hogy már visszafelé megyek, pszichésen elég sokat adott, innentől már kifelé megyek az erdőből, csak nem láttam hogy neki egy baromi nagy falnak…
Tankolás féltávnál
A gyomrom ugyanis 56-57 km táján elkezdett rendetlenkedni, émelygés, hányinger jött, nem ment a frissítés, jött az erőtlenség, nem tudtam vele mit kezdeni, próbáltam tartani legalább a verseny szintidejének tempóját, hogy az előnyöm ne fogyjon drasztikusan. Kis séta, kis futás, de az se gyorsan, nem akart múlni, víz se tetszett neki, izó se, cukor se, kóla se, a szar is ízetlen volt ahogy szokták mondani, de így ugye én is egyre erőtlenebb lettem, a talp fájdalom is erősödött, mentem szépen a hiszti felé. Mivel az izóban volt a magnézium, külön meg nem vittem, így a combhajlítóm elkezdett görcsölni, jelezgetni, ettől se lettem vidámabb, de egy kedves biciklis kísérőnek hála kaptam egy Biotech Magnashot-ot, ez helyre is tette a dolgokat, de a gyomrom még mindig nem volt az igazi. Szóltam Lacinak, hogy hozza ide az MP3 lejátszóm, mert már unom magam meg a csoszogást, kell valami hogy elterelje a figyelmem, de csak messzire tudott parkolni, 10 perc lett volna, abban maradtunk a következőnél ott lesz nála, de az 9 km-re volt, ez baromi szarul esett, nagyon sok volt ott akkor (persze mikor végre odaértem én is meg ő is elfelejtette így a következő két szakaszt is a nélkül kellett megcsinálni :D). A baj ott volt hogy már komolyan kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy inkább hányok egyet, amit utálok, de az újraindítás után hátha jobb lesz, infúziót nem hoztam magammal… végül nem mertem megcsinálni, kivárásra játszottam és 71-72 km körül végre-végre elkezdett jobb lenni. Az addigi másfél órás előnyömből fél óra ráment ugyan erre, de nem zavart, örültem hogy újra megy a frissítés és tudok kocogni, bár messze nem abban a tempóban ami a tervben szerepelt, de addigra az már felülíródott… még így is gyorsabb voltam a szintidőnél, tehát apránként de tovább gyűlt az előny, amit mondjuk persze a frissítőpontokon való megállásokkor elhasználtam, de az 1 óra stabilan megvolt.
78-nál, itt kezdődött a jobb széria
Miután elkezdtem egyre jobban lenni és tudtam kilométereken át kocogni, nagyon feldobott a dolog és boldogan robogtam a cél felé a gáton, ami lehet hogy a Tisza tónál van, de ugyanolyan unalmas mint bármely más gát, visszafelé már nagyon ingerszegény volt a dolog, odafelé már mindent megnéztünk, kilométernyi egyenesek, ívelt kanyarok, végeláthatatlanul, ami itt még nem is volt akkora probléma, nem úgy később.
Délután négy körül megint felhők gyülekeztek, elég csúnyák és már eléggé hűvös volt ahhoz hogy „jól essen” a dolog, iszonyat felhőszakadás kerekedett, rengeteg víz hullott alá, hamar tócsák is lettek, jött a tapicskolás és a ronggyá ázás harmadjára is. Itt már a fáradtságtól is eléggé fáztam és az esőtől se lett jobb, de mivel jól voltam gyomorilag és haladtam, mentem tovább csináltam a dolgom. 85 km-nél annyira jó kedvem volt hogy pózoltam egyet a táblával, Laci tájékoztatott hogy továbbra is megvan az 1 órányi előny, minden fasza és már „csak” 26 km van hátra. Persze az akkor még elég sok, de tudatosan az elejétől kezdve mindig csak a következő frissítőig gondolkodtam, nem volt szabad belegondolni mennyi még a teljes hátralévő táv és idő.
Itt tényleg minden klappolt
Jött a verseny utolsó 3 szakasza, 3 szakasz már csak, el se hiszem, van elég előnyöm, lassan sötétedik, frankó zene szól a fülemben haladunk ha lassan is, talán meglehet a dolog, még akár innen már csak sétálva is. Persze a futó tempóm is már csak a szintidő tartására volt elég, a frissítőkön amit időztem az már csökkentette az előnyöm, de volt elég, nem zavart a dolog. Ami elkezdett zavarni, hogy megint kezdődött egy enyhe rosszullét, megint az a fránya gyomor, nem igaz, próbáltam eszegetni, iszogatni, hellyel-közzel lett jobb, de igaznak nem nevezném… e mellé ahogy ment a nap, úgy jöttek a szúnyogok, elképesztő mennyiségben. Ha nem imitáltam futást csak sétáltam azonnal megtámadtak, szúnyog riasztó persze Lacinál akivel majd csak 6-8 km múlva találkozok. Bíztam benne hogy a köztes frissítő ponton lesz a személyzetnél, elvégre ők is ebben ülnek. Mivel nem voltam jól és egyre inkább kezdtem rosszul lenni, jöttek a szúnyogok ami egy szélmalom harc volt és csak idegeltek, egy kisebb fajta pánikrohamot voltam kénytelen elfojtani, mert nagyon felcsesztek. Ráadásul a frissítő pont se akart feltűnni sehol sem, visszafelé már bekapcsoltam a GPS-t az órán hogy lássam a tempóm is és tudjam mennyi még a frissítőig, de valamit elszámolhattam és korábbra vártam mint ahol volt, ettől már annyira bekészültem, hogy azt feltételeztem hogy eltévedtem egy szaros gáton ahol csak egy út van. Se előttem se mögöttem senki sehol, sötét, már a fejlámpa is kell (az meg nem vonzza a bogarakat a pofámba), szóval fennhangon káromkodva, sétálva, kocogva néztem mikor tűnik már fel. Egyre erősödött bennem az eltévedés esete is, kezdtem szétesni fejben, ami persze a frissítésnek se tett jót, a gyomrom pedig egyre rosszabb lett, egyenes út a szakadék felé.
Végre feltűnt a pont, ahol komplett szúnyog hadosztályok voltak jelen, de szerencsére volt riasztójuk így befújtam magam, ettem 2 db kisperecet, egy kis víz és mentem tovább, egyre romló állapotban. Az utolsó előtti találkozási pontunkig nagyon nehezen telt az idő és ráadásul az utolsó előtti szakasz volt a leghosszabb a maga 11,2 kilométerével, benne egy frissítőponttal. A „futó” tempóm jó ha 9 perces volt, a séta 10. Sétálva nem haladok, igaz futva se, de legalább olyan mintha, kurva hosszú ez a szakasz és rosszul vagyok, kínomban éneklős zenéket hallgattam és danolásztam hogy teljen az idő, de a gyomrom már teljesen kész volt. Mire odaértem a frissítőpontra, már semmit sem kívántam, csak hogy valahogy beérjek és legyen vége. Tudtam hogy sétálva is meglesz, de az utolsó váltópontig és szakaszig még 5 km volt hátra, az sétálva több mint 50 perc, ez teljesen megborított, fussunk valahogy, de az se gyorsabb továbbra sem és hánynom kellene jóideje. Tök sötét van körülöttem, szúnyogok legalább nem basztattak, el is ültek már addigra talán, nem látom merre visz a gát, sehol senki, az itthoni éjszakai romantikus edzésekre a fejlámpával egyáltalán nem hasonlít most ez a helyzet, nagyon egyedül vagyok és rosszul. Ha itt van nálam telefon felhívom Lacit, hogy jöjjön értem és hagyjuk abba, kilátástalan volt a helyzetem, hiába tudtam hogy elég a séta is. Egy lehetséges megoldás volt: a tempómón nem tudok változtatni, de talán a gyomrom komfortján igen, vagy bejön vagy nem: hánnyunk egyet. Nem kellett sokat kéretni, de semmi se jött… sokadjára sem… ekkor már leesett hogy a gyengeségem oka nem az össze-vissza kajálás-ivás, hanem hogy tök üres a gyomrom. Az elmúlt időszak nem odafigyelése eredményezte hogy nagyon keveset és rendszertelenül frissítettem. Jó, a probléma diagnosztizálva, csak valahogy abba kellene hagyni az öklendezést, mielőtt egy vadász azt hiszi éppen egy párosodni vágyó szarvasbika vagyok és rám lő. Ekkor jutott eszembe az is, hogy nincs nálam telefon és még mindig sehol senki, szóval nem sokra megyek a mentős doki telefonszámával a rajtszámon, ha nem tudom abbahagyni az öklendezést meg kell várnom valakit / valamit vagy szólni a vadásznak, hogy lőjjön nyugodtan.
Szerencsére csak elmúlt a dolog és meglepetésemre hiába nem jött ki semmi, de jobb lett a gyomorkomfort és egy kis vízzel gyorsan tettem is bele valamit míg jól érzi magát, illetve egy minimális szőlőcukorral próbáltam úrrá lenni az energia deficiten, hogy hátha legalább fejben kicsit helyreállok. Tempó persze fos továbbra is, de már ingerenciát sem éreztem a gyorsabb haladásra, odaértem az utolsó váltópontra, innen már csak 3,6 km, ráadásul civilizáció, Tiszafüreden vagyok újra, reggel hétkor voltam itt utoljára, 15 órával ezelőtt, sok helyen grilleznek, máshol koncert és én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy legyen már vége, elegem van, hiába fogok beérni, egy percet nem fogok örülni ennek, tudjuk le valahogy és végre hagy ülhessek le valahol, hogy helyrerázódjak. Egy előttem lévő szintén egyéni indulóval hozott össze a sors kb. 700 méterrel a cél előtt, aki épp eltévedni készült egy kereszteződésben ahol csak egyenesen kellett volna menni, de pont nem világított rá az útfestésre, jól kész volt már ő is 🙂 így egymás mögött értünk be végre a célterületre, lecsippant az óra, megvan az utolsó ellenőrzés is: vége van.
Semmilyen megkönnyebbülést nem éreztem, nagyon fáradt voltam és erőtlen, jött Laci egyem meg ujjongva hogy baszki megcsináltad, sikerült, meg 111 km, ez hihetetlen, de képtelen voltam átérezni, elballagtam a célhoz, ahol megvártam egy előttem beérkezett lányt akit köszöntenek, majd jöttem én… végre itt van az a kurva szalag, az enyém ez a műanyag színes izé, „odakocogtam érte”, kérték a hivatalos célfotóhoz hogy mosolyogjak, de csak valami nagyon erőltetett rémlik, bár lehet arra se futotta, Laci is kérte, mondtam hogy nem fogok, nem tudok örülni, túlságosan is fáradt vagyok hozzá…
Teljes az apátia
Leültem és egyből elkezdtem újból émelyegni, fázni de nagyon, sétáltam és próbáltam jobban lenni, hogy kocsiba tudjak ülni. Sokáig nem kellett kolbászolnom szerencsére, de közben meg egyre-másra jöttek befutók, csapat is, egyéni is – csak azt tudnám hol a francban voltak mikor szükségem lett volna rájuk, hogy legalább embert lássak 😀 Fogalmam sincs.
Visszamentünk a szállásra és tudtam, hogy muszáj lesz fürdeni ami ilyenkor nem egyszerű. Ráadásul a 3x elázás, vizes ruha, sok jót nem ígért. 2x kentem újra menet közben a rendszert alul, de éreztem hogy rég kikopott az utolsó adag is. Valahogy megszabadultam a ruháimtól és lefürödtem különösebb fájdalom nélkül, ami legalább akkora meglepetés volt mint hogy végre vége lett az egésznek. Fél tizenkettő volt mire ágyba kerültem, de iszonyatosan sajogtak a lábaim, enni tudtam keveset meg inni, de alvásról szó sem lehetett. Hajnal egy körül aztán beájultam és egészen hajnali négyig sikerült aludni mozdulatlanul. Ennyi idő alatt szépen minden lemerevedett, de korántsem volt akkora gáz mint máskor volt, kellett mozogni és nem is volt rossz. (Egyedül a bal sarkam lett túlerőltetve, ott alul az Achilles tapadásánál eléggé fáj és nem akart még ma jobb lenni.) Míg Laci felébredt összepakoltam, mert mihamarabb szerettem volna hazaérni. Felvettem a pólót ami annyira tetszett az elején, az enyém vagy te rohadék, sokba kerültél, de ma már azt mondom megérte.
Amit kellett megtanultam a dologból, frissítésre sokkal jobban oda kell figyelni, nem árt ha esetleg biciklis kísérőm is van aki figyelmeztet mert képben van, ha ez rendben lett volna kevésbé lett volna drámai, a gyomrom is jobban viselte volna biztos mint az ürességet. Akaratomon kívül sikerült úgy összerakni a tervet, hogy még ezek a megborulások is belefértek és bár az előre tervezettől 1 órával lassabb lett, de egy ilyen újoncnál mint én bármi közbejöhet még, tanulságos menet volt, ezúttal happy end-el, az év fő verseny teljesítve, az első 100 km versenykörülmények között megvan és még egy kis fémdarab is járt érte 😉
Ultra Tisza Tó – 111 km – 15 óra 23 perc
