Írhatnék sokat a mai versenyről, de nem fogok, mert úgysem tudnám átadni mennyire vagyok feldobva 🙂 Az utolsó erőpróba a 12 órás előtt, olyan élmény volt, amire soha nem gondoltam volna, ha mondják se hiszem el, hogy ilyen lehetséges. Az időjárás tökéletes volt, a pálya 1 km-es és dugókával kellett minden kört regisztrálni, ami után kicsit nehéz volt újraindulni néha, láb alá kellett figyelni mert elég hepehupás volt a járda, de ez sem érdekelt. A frissítés maximális, nagy választék folyamatosan pótolva, nem kifogyva. 4 km-enként (az elejétől) ittam (víz + kóla), 8 km-enként ettem és ittam (víz + kóla + magnézium pezsgőtabletta (200mg / tabi) + két falat zsíros kenyér + mazsola, vége felé szőlőcukor). Ezt magamnak is írom, mert nagyon jól éreztem magam végig, kétszer volt kisebb gyomor rendetlenkedés, volt hogy nem kívántam a kaját de legyűrtem és jobb is lett.

44 km-nél kértem egy fájdalom csillapítót, mert a talpam addigra eléggé lángolt, erre megkérdezték fenékbe vagy tabletta formában… annyira jól azért nem voltam hogy fenékbe kérjek bármit, így maradt a tabletta, ami 47 km-nél kezdett el hatni, 48-nál jött a kajálás és olyan erőre kaptam, hogy az maga a szervezet csodája! A folyamatos frissítéseknek köszönhetően végre először végig erőteljes és magabiztos voltam, kérdés nem merült fel bennem hogy lassítsak-e, stabilan tartottam a 6:10-6:20 körüli időket, mint egy gép úgy éreztem magam végre 3 év után, egy kibaszott futógép 😀

Egy biztos és erőteljes 50 km volt a célom mára, amit 5 óra 40 perc után el is értem, de olyan jól voltam, hogy még mentem egy 6:30-as 51.-et meg egy levezető kocogós 52.-et, így 5 óra 53 perc alatt 52 km-t sikerült menni és mosolyogtam a végén, magamban és kifelé, a lábaim (vádli + comb) abszolút nem voltak fáradtak, a talpam persze azért fájt picit, tudtam enni és kb. úgy éreztem magam mint aki 10 km-en van túl. A legfontosabb: hazavezetés után a kiszállás a kocsiból abszolút nem okozott gondot, nem álltak be, alig savasodtam el ami totál hihetetlen számomra, ugrálni tudnék örömömben, csak nem akarok 😀

Nem bízom el magam, de ezzel a lökettel az agyamban iszonyat jó lesz odaállni két hét múlva és csak menni, menni, menni… 12 órán át. Egy szandálban. 🙂

Köszönet illeti a családot, akik lehetővé tették a részvételt és Szőllösi Renátónak külön köszönet, habár sokszor utállak, de azért vagy 😀